Régebben menetrendszerű volt, hogy karácsony közeledtével olyan franchise-ok jelentkeztek új felvonásokkal, mint a Star Wars, A Gyűrűk Ura, esetleg a Harry Potter. Mostanra azonban a mozikból mindhárom világ eltűnt. Hogy hova? A tévébe tették át a székhelyüket, A Hatalom Gyűrűi már a második évadát fejezte be ott, és az HBO is azon ügyködik, hogy J. K. Rowling könyveit egy-egy évadra lebontva hozzák el új szereplőgárdával, és persze a Disney jóvoltából a Star Wars-sorozatok is pörögnek. Ez utóbbiak között találunk olyan gyöngyszemeket, mint A mandalóri és az Andor, olyan korrekt próbálkozásokat, mint az Ahsoka és az Obi-Wan Kenobi, valamint rosszul elsült tévutakat is. Igen, rátok nézünk, Az akolitus és Boba Fett könyve…

Az eddigi Star Wars-szériák olyan vegyes felvágottá álltak össze, hogy belőlük következtetve nem igen lehetett kiszámolni, hogy a Disney+-ra december 3-án érkező Star Wars: Kóbor alakulat vajon milyen minőséget üt meg. Jó előjelek azért akadtak, ugyanis az új, Tom Holland főszereplésével készített Pókember-trilógia rendezője, Jon Watts és írótársa, Christopher Ford azt tűzték ki célul, hogy az Amblin 80-as évekbeli klasszikusainak stílusát idézzék fel egy kicsit a nézőkben, sztárszereplőnek meg odacsábították a nyolcrészes produkcióba azt a Jude Law-t, aki mostanában Az ifjú pápában és Az új pápában is sorozatozott, de alakította a fiatal Dumbledore-t a Legendás állatok-filmekben.

Egészen egyértelműen látszik, hogy a Kóbor alakulatot Steven Spielberg családi kalandfilmjei inspirálták, már az alapvetés is egy az egyben olyan, mintha a The Gooniest mixelték volna össze az E. T., a földönkívülivel, és rászórtak volna még némi Indiana Jonest is, hogy mindenki találjon a végeredményben valami szerethetőt.

A Jedi visszatér után játszódó Kóbor alakulat története szerint egy, a Star Warséhoz képest meglepően futurisztikus és polírozott világban kezdünk, ahol egy Wim (Ravi Cabot-Conyers) nevű kisgyerek két fénykardos akciófigurát ütöget egymáshoz az első jelenetek egyikében. Amikor a kissrác éppen nem jár iskolába ormányos haverjával, Neellel (Robert Timothy Smith), akkor nagy kalandokról, az Erőről és Jedi-templomokról álmodozik. Mindezt apja, az egészen földhözragadt Wendle (Tunde Adebimpe) nyilván nem nézi jó szemmel, főleg amikor a fiú elkésik egy fontos vizsgájáról… és helyette egy részben cyborg kislánnyal, KB-vel (Kyriana Kratter) és talpraesett barátnőjével, Fernnel (Ryan Kiera Armstrong), na meg Neellel indulnak intergalaktikus kalandra.

Igen, ez egy oldschool kalandsorozat, csak éppen az űrben, a Kóbor alakulatban a négy kisgyerek véletlenül utazik el egy általuk talált régi űrhajóval az ismeretlenbe, egy régi, ijesztő robot, SM 33 (Nick Frost) társaságában, hogy egy kalózbolygó börtönében kössenek ki.

A sorozat addig küszködik egy kicsit, amíg az első két rész java részében a fiatal szereplőknek kellene a hátukon elvinniük a sztorit. Bár mindannyian kiforrott személyiségnek érződnek, akik sűrűn konfrontálódnak egymással, különösen az álmodozó Wim és a szarkasztikus Fern, az első – nagyjából 60 percben mégis túlságosan Disney Channel-szerű a hangulat.

Ebben a Star Wars-szériában mindenki egy kicsit Han Solo, azaz megbízhatatlan kalandor. A gyerekeknek senki se hiszi el, hogy honnan jöttek, és cserébe a fiatalok a Jude Law-féle Jod Na Nawoodnak sem veszik be, hogy tényleg az, akinek mondja magát. Jon Wattsék ügyesen el is játsszanak ezzel a motívummal, így ha akarjuk, simán bele tudjuk magyarázni, hogy Jod tényleg Jedi, csak eddig az őt soraikba fogadó kalózokat átverte. Na és fordítva: az is bőven benne van a pakliban, hogy a karakter a gyerekekkel járatja a bolondját, és valóban egy svindler.

Ami a látványvilágot illeti, e tekintetben a Kóbor alakulat űrhajója nyikorog itt-ott. Különösen hat, hogy a gyerkőcök bolygója inkább hasonlít egy Star Trek-planétára, mint egy George Lucas stílusára hajazó helyre a messzi-messzi galaxisból. Ahogy Neel kinéz, a fura elefántfiú, az is bántja a szemet, de nyilván a gyerekesebb megoldások azért kellettek, mert ez végre tényleg egy családi sorozat. Onnantól kezdve viszont, hogy a főszereplőknek kinyílik a galaxis, és kiteszik a lábukat a lakóhelyükről, máris beköszönt a klasszikusabb Star Wars-hangulat.

Szerencsére szív és lélek is szorult a Kóbor alakulatba, nem pusztán egy Spielberg-kopiról van szó, hanem az Amblin szellemiségét megidéző produkcióról. A három epizód, amit eddig láttam belőle, kellően felkorbácsolta az érdeklődésemet, köszönhetően a klasszikus, kalandfilmes hangulatnak, annak, hogy SM 33 bemutatásakor enyhén, de horrorba hajlott a széria, illetve azon a bizonyos hiperűrbe ugrós jeleneten is hangosan felnevettem, amit a kölykök a kalózbolygóról menekülve hoztak össze.

A Kóbor alakulat nagy erőssége, hogy ebben a Star Wars-sorozatban végre sokféle, és eddig nem látott idegen lény szerepel. Ezenfelül pedig a kikacsintások sem bántóak, inkább megmosolyogtatóak, például a protokolldroiddal, aki egy hercegnőt keres, egy szeparatista robottal, aki nem tudja, hogy mi lett a háború végkimenetele, de egy megmosolyogtató kikacsintást kap a régi Star Wars karácsonyi különkiadás is. Nyilván fanservice az összes, de az ízlésesebb fajtából, ezért jár Jon Wattséknak a piros pont.

Manapság a Star Wars-rajongók annyira ki vannak égve, hogy sokan inkább már elkerülik a Disney által hozott tartalmakat, ám akik mégis belenéznek, azok a Redditen élik ki a frusztrációikat. Egy kis reményt hozhat a Kóbor alakulat, hogy elő-előfordulhat, az egeres cég még betalál. Legalább sokfajta produkcióval próbálkoznak, és a Kóbor alakulat egy-egy félórára emlékeztet bennünket, hogy minden megfáradt Star Wars-fan egykoron egy akciófigurákat tologató kisgyerek volt, aki arról álmodott, hogy megmenti a hercegnőt, és legyőzi a gonosz, fekete bádogembert.

7,5/10

A Star War: Kóbor alakulat első két része december 3-tól megtekinthető a Disney+-on.