Romantikus karácsonyi filmet ígér a Netflix, vígjátékot, de leginkább sírni kellene rajta. No nem azért, mert annyi volna benne a dráma, hanem mert unalmas, gyenge poénokkal operáló, esetlen. Csoda, hogy a forgatókönyvírók fel nem buknak a saját szövegükben. Miközben a nézők, az IMDb szavazása alapján, mérsékelten szeretik.

Tényleg nem az a lényeg, hogy pukkandjunk a nevetéstől vagy áztassuk orcánkat könnytengerben, de az azért nem volna haszontalan, hogy így az év végéhez közeledve kedvünk támadjon a képernyő előtt inni a forró csokit.

Igaz, abban nagyon is, hogy értékeljük a forró csoki ízét. Mert ha a kérdés az, hogy lehet-e karácsonyi film nézése közben forró csokit inni, a válasz az, hogy naná. Ám akkor, ha az ital ízét szívesebben felidéznénk, mint a filmélményt, mint amilyet Stephen Herek rendezőtől kapunk, ilyen esetekben nem is kell azon csodálkozni, hogy Lindsay Lohan neve nem elegendő a sikerhez.

A mi kis titkunk ugyanis olyannyira halovány, erőltetett poénokkal, önmaguk karikatúrájába forduló karakterekkel, hogy mindettől éppen az megy el, aminek egy karácsonyi film nézése közben meg kellene érkeznie: az ünnepi hangulatnak. 

Csak ki ne derüljön a titok, de miért is ne?

Már az alapsztori sem erős, pedig lehetne az, ha volna értelme: két szerelmes fiatal útja szétválik, majd tíz év múlva egy karácsonyi partin újra találkoznak. Avery (Lindsay Lohan) barátja, Cameron (Jon Rudnitsky), valamint Logan (Ian Harding) barátnője Cassie (Katie Baker), ők testvérek. Rácsodálkoznak egymásra, és úgy tesznek, mintha nem ismernék a másikat. 

Persze lehetne jó dramaturgiai fordulat, hogy Avery és Logan úgy dönt, mindenki előtt eltitkolják a tényt, hogy ők valaha egy szerelmespárt alkottak, csak akkor mindezt nem azért kellene tenniük, hogy jesszus, ha ez kiderül, mit szólnak majd a többiek. Ez már a reneszánsz idején is kevés lett volna.

Nem lehet érteni már a szituációt sem, hogy mi szükség van erre – és az nem lehet mentség, kedves forgatókönyvírók, hogy idővel majd kiderül, a titkolózásra másoknak is oka lehet. És azon nevetnünk kellene. Tessék elővenni az Oscart, azt, amiben még Silvester Stallone is nagyon játszott, pedig ő amúgy Rambo, nemde. Meg Rokcy, ugye. Mert ha már komikum és poén, onnan lehetne mit tanulni.

Avery és Logan titkolózása miatt pedig olyan szituációknak kellene következniük, amelyek humorra adnak okot, de ebben a filmben csak kényszeredett, alig vagy csöppet sem mulatságos dolgok történnek. Olyan ez, mintha egy-egy jelenet megírását követően minden alkotó a ceruzája végét rágná, és a másikra bambulva azt várná, hogy az majd mond valami eredetit, vagyis vicces szituációnak kellene következnie… Egy kicsit olyan érzés ez, hogy csak ennyit tudott kidobni magából a mesterséges intelligencia.

Elmarad a romantika

A színészi játék pedig éppen olyan, amilyen a történet. Lindsay Lohan könnyebben tudna plasztikai sebészetet reklámozni, semmint ünnepi hangulatot varázsolni, és Ian Harding sem az a hősszerelmes, akiről elhisszük, hogy tíz év után is vágyna Averyre. 

A romantikus vígjátéknak ígért filmben karaktereikkel küzdő alakokat látunk. Callum (Jake Brennan) semennyire sem gonosz kamasz, a jelenetekben többnyire olyan esetlegesen bukkan fel, mintha az alkotók is érezték volna, hogy ebbe a történetbe kellene egy Grincs-féle figura, csak éppen minden megjelenése klisés, közhelyes. Cameron és Cassie anyja, Erica (Kristin Chenoweth) pedig Stifler mamájának szinte minden tekintetben miniatűr koppintása, apjuk, Leonard (Dan Bucatinksy) ennyi erővel lehetne statiszta is.

Pedig a filmet szépen fotózták. Graham Robbins lassan Lindsay Lohan házi operatőre lesz (Karácsonyi románc, Az ír kívánság), de Robbins eleve a karácsonyi hangulatú filmek operatőre. Emily Bear komponista is mindent megtett azért, hogy a film hangulatában megidézze a karácsonyt, csak a zenei betétek valahogyan, valamiért nem találkoztak a tartalommal – és erről legkevésbé a zeneszerző tehet. 

Ó, bárcsak végre elénk tolna az ünnep egy rendes huszonnégyes karácsonyi filmet… Jézuska, ha lehet egy kívánságom, az egyik mindenképpen ez. Addig is be kell érnünk az olyanokkal, mint A mi kis titkunk… De tényleg be kell érnünk?

4,5/10