A legnagyobb kiszolgáltatottságot talán a szeretet hiánya okozza: elszigetel minket, vagy rávesz olyan döntésekre, amit tiszta fejjel sosem tennénk meg. Ezt a terhet hordozza magával Grace Pudel, az Egy csiga emlékiratainak főszereplője, aki magányában egyre jobban behúzódik csigaházába, sodródik a kétségbeesés felé, mígnem élete a semmi peremére ér, de ekkor mégis „csoda történik”.

Adam Elliot legújabb animációs filmje, amit a 2025-ös januári Golden Globe-ra is jelöltek – nagy eséllyel pedig az Oscar-jelölést is meg fogja kapni – nyolc évig készült. 94 percnyi stop-motion technológia, amihez többek közt olyan színészek adták a hangjukat, mint Sarah Snook és Jacki Weaver, vagy a rocksztár, Nick Cave. 

Az Oscar-díjas író-rendező életének egyik legnagyobb munkája az alkotás, mindössze a 2009-es Mary és Max című filmje volt hasonló volumenű. Bár a mostani film csak 2025. január kilencedikén jelenik meg Magyarországon, Ausztráliában és az Egyesült Államokban már több hullámban mozikba került 2024 októberében és novemberében. Eddig a kritikai oldalak zöme elismerően írt róla, a BFI Londoni Filmfesztiválon díjat is nyert, ha pedig a filmes világ két legnagyobb gáláján is jól teljesít, akkor az Egy csiga emlékiratai Adam Elliot karrierének csúcspontja is lehet.

Pingpong Fidel Castróval

A sztori ismert, klasszikus felnövéstörténet a főszereplő visszaemlékezésén keresztül, ahogyan a cím is utal rá. Grace Pudel (Sarah Snook) ikertestvérével, Gilberttel (Kodi Smit-McPhee) félárván nő fel. Számos kihívással kell megküzdeniük egészségügyi gondoktól kezdve iskolai bántalmazáson át a gyámhatóságok zavaros rendszeréig. Elszakadnak egymástól és az addig ketten egy egészet alkotó testvérpár hirtelen nem találja a helyét, magányuk betölthetetlennek tűnik.

Bár mindketten megküzdenek új életük démonaival, zömében Grace történetét láthatjuk, tekintve, hogy főszereplőként és narrátorként is ő vezet minket végig az eseményeken. Magánya és beilleszkedési nehézségei alkotják a történet gerincét, a benne tátongó űrt pedig egyre több csigával és csigás tematikájú dísztárggyal tölti ki. Elhatalmasodik rajta az állatok iránti szeretete, amit édesanyjától, kényszeressé válik, és megtudjuk, miként lesz egy kirekesztett gyerekből a furcsa „macskás néni” az évek múlásával. Nevelőszülei nem tudnak neki segítséget nyújtani,

Adam Elliot a történetbe rengeteg valós személyt adaptált környezetéből, az idős hölgy figurája is ilyen. Az extravagáns Pinkyt (szinkronhangja Jacky Weaver) ugyanis egy az egyben valódi személyről mintázta, a filmben megjelenő őrült történeteiből van, ami tényleg igaz – például, hogy valóban pingpongozott Fidel Castróval.

Megtapos, hogy felemeljen

A film olyan animációs alkotás, amely elsősorban felnőtteknek szól. Hangulata komor, sötét, és hiába az a néhány fénysugár, ami egyszer-egyszer azt sugallja, „van kiút”, folyamatosan visszajutunk Grace csigaházába. A film nem „könnyű olvasmány”, ha nem vigyázunk, hamar ránk telepedhet kilátástalansága. 

A poénok zöme abból fakad, hogy a gyerekek mennyire furcsállják a felnőttek viselkedését és világát, például nem értik, miért kell marihuánát tenni a süteménybe, vagy pontosan mi is az a szvingerklub. Viszont azt is láthatjuk, hogy kortól függetlenül is megélhet (jobb esetben leküzdhet, rosszabban pedig csak elszenvedhet) az ember olyan dolgokat, amelyeket jobb volna nem ismerni, akár a beteg szülők ápolása, elvesztése, a toxikus családi kapcsolat örök spirálja vagy a fizikális és lelki bántalmazás különféle formái.

Emiatt a néző a film végére már annyira összetörve érzi magát, hogy a finom feloldások is katartikusan hatnak, felrázzák belül az embert. A sztori lassan épül és hozzászoktat bennünket ahhoz, hogy ha lehet rosszabb, akkor belátható időn belül szörnyűbb is lesz. Idővel kiszámíthatóvá válnak a történések, ráadásul a dialógusok sem igazán erőteljesek, mégis annyira vágyunk a feloldásra, hogy a legegyszerűbb, pozitív érzelmi fröccsök is hatással lesznek ránk. 

Erős versenyző

Technikájában és alaposságában igazán látszik az a nyolc év, amit beletettek a filmbe. A bábok, a fények, a képek, a megvalósítások mind szépek, látványosak és aprólékosak. Brutális az a munka, amit vászonra vitt az alkotói csapat. Gerald Thompson operatőri teljesítménye, Bill Murphy vágói munkája, Elena Kats-Chernin zenéi és Adam Elliot rendezése adja az alkotás erejét.

Kiszámíthatóságán kívül kevés negatívumot lehet felsorolni. Fontos életigazságokat jár körbe, a karakterek egy része belátja, hogy saját nyomorához ő is hozzájárult, nem csak a környezete. Kicsit talán túlságosan is mágikus és valótlanul pozitív a végeredmény, de ha ott szakadna el a sztori fonala, ahol leginkább reálisnak éreznénk, a nézők zöme biztosan a kardjába dőlne.

Technikai megvalósítása és érzelmi töltete miatt komoly konkurencia az év sikersztorijainak számító Agymanók 2-nek és A vad robot című animációnak. Az már biztos, hogy az év egyik legkiélezettebb kategóriájára számíthatunk, amennyiben pedig Oscarra is jelölik, duplán esélyes, hogy 2024 legjobb animációs alkotása legyen.

8/10