Egy misztikus sorozat, amit a Trónok harca színészei sem tudnak megmenteni
További Cinematrix cikkek
Pedig lehetne akár jó is, csak éppen attól nem az, amitől az lehetne. Hiába játszanak benne négyen is olyanok, akiket kedveltünk és szerettünk például a Trónok harcában (Emun Elliott, Iain Glen, Mark Addy és Owen Teale), A fúrótorony (The Rig) fagyos és rideg világa a filmipar és a Prime elszalasztott lehetősége marad. Pedig...
Hangsúly van a pedigen. Nem is kevés. Az alaptörténet nem rossz. Van egy fúrótorony (Kinloich Bravo) a messzi északi, jeges vizeken, és a melósok, az olajvállalat emberei furcsa dolgokat élnek meg. Rejtélyes köd, szokatlan rengések sorozata, valami misztikus dolog, ami feléjük közelít, olyan erő, ami akár a holtakat is képes feltámasztani.
Ez a valami azonban nem barátságos, minden mozzanatával képes bárkit és bármit is elpusztítani.
Ez még nem spoiler, hiszen ez már az első évad (kettő van) első epizódjából kiderül, és itt találkozunk mindjárt az első hibával. Erre a történetre két évad olyan, mintha a végtelenbe akarnánk nyújtani valamit, aminek a vége amúgy ott van az orrunk előtt. Pedig így is csak tizenkét epizód, évandonként hat, ám ha mindezt kihozták volna a feléből, akkor most egy sokkal pörgősebb, feszesebb, üresjáratoktól mentes minisorzatról írhatnánk.
Lötyög a sorozat
Így viszont a történet lötyög, suta párbeszédekkel teli, felesleges jelenetekkel odázza a végkifejletet, s mivel mindezt viszonylag zárt térben teszi, fúrótorony falai közé, tengerfenékre és katonai sátrakba álmodott környezetben, nem a drámai feszültség születik meg, hanem a haladjunk már légyszi érzés.
Pedig ebben a műfajban (sci-fi, fantasy, misztikus) születtek emlékezetes alkotások (filmben például: A mélység titka, A gömb; könyvben inkább a fantáziában, semmint írásban erős Frank Schätzing: A raj), és A fúrótorony is lehetne ilyen, csak nem tud.
Mert az azért izgalmas, ha az emberiség valami olyasmivel találkozik, amiről fogalma sincs, hogy mi az, és lehet, ha nem félne az ismeretlentől, akkor talán nem is azon járna az agya, hogy hogyan szabaduljon meg attól, amitől fél – de nem biztos, hogy kellene.
Mark Addy játéka sem menti meg
Gond a színészi játékok minősége is. Messze nem hozzák azt az élményt, amit lehetne. A női főszereplőről egyszer elhisszük, hogy ő Rose (Emily Hampsire), a tudós, máskor meg mintha egy tinifilmből lépne elő, és nem találja sem a helyét, sem a szerepét.
Ian Glen jó Magnus, mégis súlytalan vezetővé formálódik, karizmája a szemünk előtt törik darabokra.
Mark Addy tökéletes gonosz David Coake szerepében, alakítása messze kiemelkedik a Martin Compston megformálta napközis dimenziós Fulmer, vagy éppen a Rochenda Sandall által játszott, egykori kőkemény katonai felcser Cat szerepéhez képest.
Az olajtársaság vezérét (Morgan Lennox) alakító Alice Krige arca pedig egy olyan tökéletes sebészi munkára emlékeztet, amely lényegében megöli a színjátszás egyik legfontosabb elemét, az arc mimikáját, amivel érzelmeket lehet(ne) kifejezni.
Misztikus, hogy miért nem lehetett misztikus
Gond a látvány is. Az sorozat olyan helyen játszódik, ami önmagában izgalmas, hiszen a jeges, tengeri környezet, egy olajfúró konténervilága nem annyira ismert, ám az operatőri munkát nem segítette, hogy rengeteg a számítógépes megoldás, a trükk. És bár ezek egy része nem sikerül annyira, de ez még nem is volna akkora baj, mint inkább az, hogy a jelenetek stúdióíze kifejezetten erős. Emiatt éppen az tűnik el, amitől éreznünk kellenne a végtelen teret, a természet és a tenger alatti világ erejét.
Kicsit minden olyan, mintha egy videójátékba csöppentünk volna, ahol a szereplők nem rajzolt emberek. A jelentek beállításai semmit nem hoznak a misztikumot ábrázoló képi világból, a feszültség nem attól születik, hogy elmondják, hogy most feszültnek kellene lennünk.
És gond a végkifejlet is, mert valójában azon kívül, amit látunk, igazából nem kapunk magyarázatot a miértre, sem a mertre. A filmben ugyan röpködnek szakszavak, földtörténeti korok, de ezek mind úgy kerülnek elő, ahogyan Dr. House-ék dobálóztak a lehetséges betegségek neveivel (lupus, nem lupus), csakhogy abban a sorozatban legalább a megoldást keresték.
Itt meg, furcsa, de ahogyan a sorozat megy előre, haladunk a történetben, egyre távolabb kerül a misztikum. Pedig... Ha ez megmaradt volna, talán A fúrótorony is nagyobbat szólt volna.