Ép ésszel képtelenség felfogni, mélységében átélni azt a kálváriát, amit az idős német házaspár, Ulla és Didi Högel jár be a mindennapokban. Ők a hírhedt Niels Högel szülei, a sorozatgyilkosé, aki a bizonyított áldozatok számát tekintve a modern történelem egyik legtöbb gyilkosságát elkövető személye. Bár már a kétezres években börtönbe került, az elmúlt mintegy húsz évben folyamatosan derülnek ki részletek lehetséges áldozatairól, így az idős pár sosem tudja lezárni a múltat. Próbálják feldolgozni a történteket, de igazi megnyugvásra nem lelnek, így az ösztönös szülői szeretet és a rideg valóság között tengetik a napjaikat. 

Katharina Köstel és Katrin Nemec rendezők közös filmje – amit a Budapest International Documentary Festival (BIDF) keretében mutatnak be hazánkban – ambivalens élmény. Egyfelől az ember elgondolkodik, mennyire okozta szülői hiba vagy gondatlanság, hogy valaki odáig jusson, mint Niels Högel. Vajon mekkora az ő felelősségük ebben a történetben?

Másfelől felvetődik a kérdés, hogyan képes valaki a történtek után továbbra is szeretni egy világszinten szörnyetegként kezelt személyt? Hogyan létezhet családi kötelék ott, ahol milliók gyűlölete és megvetése visszhangzik mindennap? A film mindenre választ ad, nyelvezetében emberi és valóságos. A mindennap gyötrelmeivel, kilátástalanságával viaskodó élni akarás látlelete.

Több száz áldozat

Niels Högel ápolóként dolgozott, sokáig köztiszteletnek és -szeretetnek örvendett, egy idő után mégis gyanús lett, hogy sok beteg akkor kap rohamot és veszíti életét, amikor épp ő az ügyeletes. Néhány év után vizsgálat indult ellene és kiderült: rengeteg betegnek adott be különféle injekciókat, hogy utána újraélesztve őket hőssé váljon, sokan azonban nem élték túl az eljárást. A sorozatgyilkos bizonyítottan mintegy száz ember életét vette el nagyjából hat év alatt, de a feltételezések szerint több mint háromszáz beteg halála köthető hozzá – ezek többségét már sosem lehet bizonyítani.

A férfi ellen 2005-ben eljárás indult, de 2004-ben még megnősült és gyermeke született. A kislány és édesanyja a történtek után elköltözött és igyekezett eltűnni a nyilvánosság elől, Niels Högel szülei azonban nem hagyták el otthonukat. Sokáig töprengtek, hogy nevet változtassanak és elköltözzenek-e, de nem akarták az otthonukkal, a barátaikkal megszakítani a kapcsolatot. Végül maradtak, időről időre pedig meglátogatják börtönben lévő fiúkat, aki életfogytiglant kapott a bűneiért.

Váltogatja a dokumentarista jelleget az olyan képi megvalósítással, ami inkább a dráma műfaját jellemzi. Az is elemeltté teszi a történéseket, ahogy a kamera követi a házaspár mindennapjait Didi Högel munkájától egészen a karácsonyi vásárok forgatagáig, közben sokan mások is feltűnnek a vásznon, ráadásul a két idős ember is meglepő őszinteséggel beszél életük legkeményebb megpróbáltatásáról.

Már-már hiteltelenné válik az egész – minden annyira bensőséges, mintha megrendezett lenne –, ám egy-egy pillanatban valódi érzelmi szakadék szélére sodródik a házaspár. Míg a börtönben élő férfi anyja, Ulla sokszor igen mélyre zuhan, addig apja, Didi próbál annyira stabil maradni, amennyire csak bír, holott egészségi állapota is kihívások elé állítja.

Sosincs vége

A folytonos sajtó- és médiavisszhang sem segít ezen, ahogy újabb és újabb tárgyalások kezdődnek az újabb bizonyítékok előkerülésével, ezzel ismét feltépve sebeket az idős párban. A történtekből televíziós sorozat és regény is készült, ami szintén súlyos teher Ulla és Didi Högel számára. A szülők úgy vélik, sokszor nem az igazságot, hanem egy torzított perspektívát kapnak az emberek a nagyobb nézettség vagy eladási szám eléréséért.

de feltehetően (ami kevésbé látszik) a két rendezőnő mindent megtett, hogy a filmet elkészíthesse. Az alkotók ott vannak számos kritikus helyzetben, de igyekeznek empátiát tanúsítani. Az is kiderül, miért ment bele az idős pár abba, hogy az életüket a nyilvánosság elé tárják, így szinte minden olyan kérdésre választ kap a néző, ami felvetődhet benne.

Vizuálisan egyszerű, természetes a látvány, néhol pedig akadnak igazán erős képek. Tobias Tempel operatőr két egymástól némileg eltérő filmes világot ötvöz többségében sikeresen, igényesen. Miriam Märk vágói munkája is érthető egészet teremt, még akkor is, amikor az események nem nagyon engedik a szép, folyamatos vágást.

A film zenéje Cico Beck érdeme, aki a grandiózus betétek helyett a dokumentarista filmekre jellemző atmoszférahatásokat alkot, néhol pedig

Az Egy gyilkos szülei különleges darab a BIDF 2025-ös kínálatában. Kendőzetlenül mutat be olyan dolgokat – élni akarás, menekülési vágy, elidegenedés, addikció, depresszió –, amiket a legtöbb ember csupán sejt, vagy amikre sosem gondol, amikor egy sorozatgyilkos családjáról van szó. A film nem mond ítéletet, csak tényeket és érzéseket közöl. Nem menti fel Niels Högelt, és szinte alig foglalkozik magával a gyilkossal.

Végig stabilan a szülőkön és az ő reakcióikon van a hangsúly, akik bármi is történt, képtelenek nem szülőként tekinteni a fiukra. Elfogadják a világban róla alkotott képet, belül mégis remélik, hogy egy nap talán újra szabad lesz a gyermekük, hogy megbánta tetteit és a dolgok megjavulhatnak. Mindezt úgy, hogy az unokájukat valószínűleg már sosem láthatják, és csupán egymásra számíthatnak, ahogy telnek az évek. A súlyos bűn következményeinek ritka látlelete ez a film, ahol olyan képet kapunk a hátrahagyottakról, amit eddig nem ismerhettünk. 

7,5/10