A Sehol se otthon (ettől az elcseszett címtől instant kiver a víz) című, Bob Dylan életéről készült filmről sok jót és rosszat is el lehet mondani, de az biztos, hogy a legendás zenész rajongói számára kötelező darab. És pont ez az alkotás legnagyobb problémája, hogy csak a Dylan-fanatikusok számára nyújt kielégítő élményt. Szinte biztos, hogy csalódni és unatkozni fognak azok, akik csak távolról ismerik a Nobel-díjas dalszerző munkásságát, a megelevenített korszakot, a hatvanas évek Amerikáját, vagy akik az agysejtpusztító, látványos, a nagy büdös semmiről szóló szuperhősös filmeken edződtek az utóbbi időben.

Megbocsátható nagyképűséggel leszögezhetjük, hogy igazunk volt a filmről szóló beharangozóban, bár az igazsághoz nem kellett különösebb jósnoki tehetség. A rendező, James Mangold az egyre nagyobb sztárrá váló Bob Dylant örökítette meg, a középnyugatról New Yorkba költöző vidéki zsidó fiút, aki költői, különleges és rendszerellenes dalszövegeivel rövid időn belül nemzedéke egyik legnagyobb ikonjává vált. És valóban, a Sehol se otthon csúcspontját az a rocktörténeti pillanat jelenti, amikor Bob Dylan (Timothée Chalamet) akusztikus gitárról elektromosra váltott, és előadta minden idők egyik legfontosabb dalát, a Like a Rolling Stone című szerzeményét New Portban 1965-ben.

Leesett a léc

James Mangold magabiztos kezű rendező, az életrajzi műfajban már alkotott maradandót, elég, ha felelevenítjük, hogy milyen remekül sikerült a számtalan díjjal elismert, A nyughatatlan című produkció, amit egy másik legenda, Johnny Cash életéből forgatott. A direktor baromi magasra tette azt a bizonyos lécet az említett produkcióval, így a Bob Dylan-rajongó recenzens nehezen elítélhető módon kifejezetten magas elvárásokkal, na lássuk felkiáltással ült be a moziba. Szóval adja magát a kérdés, hogy sikerült-e megütni, átugrani, de legalább megkerülni a magasra tett lécet. Röviden és tömören:

Azért nem sikerült, mert az alkotógárda nem tudta kellőképpen meglovagolni, erőteljesen megragadni a történetből, a konkrét történelmi eseményekből fakadó drámaiságot, a filmből szinte teljes egészében hiányzik a magas intenzitású feszültség. A nézőközönség széles rétegei számára éppen emiatt lehet unalmas, vontatott, akár érdektelen az alkotás. A nyughatatlan esetében nem kellett Johnny Cash rajongójának, dalainak és a korszak ismerőjének lennie a nézőnek ahhoz, hogy jól szórakozzon, be kell látni, a Sehol se otthon esetében ezekre a képességekre mind szükség van.

Miközben egyértelmű, hogy a film nem kizárólag Bob Dylan rajongóinak, hanem mindenkinek, kicsiknek és nagyoknak egyaránt készült, de ehhez több, sokkal több spirituszra és ötletre lett volna szükség a forgatókönyvírók és a rendező részéről. Sajnos ma már nem elég a szórakoztatáshoz némi párkapcsolati purparlé és a meg nem értett zseni küszködéseinek tablószerű bemutatása vagy a legkisebb fiú győzelméről szóló tanmese újragondolása.

De kit érdekel? 

Na de kit érdekel a szélesebb értelemben vett nézőközönség, ha szó szerint visszarepítenek minket a hatvanas évekbe, és ilyen elképesztő alakításokat látunk a vásznon? Nem véletlen, hogy Timothée Chalamet az idei Oscar egyik nagy esélyese a férfi főszereplő kategóriában. Ugyanúgy jár-kel, beszél, énekel, gesztikulál, mint Bob Dylan. De ha mindez nem lenne bőségesen elég, akkor a megfelelő pillanatban pont ugyanolyan hosszú a mutatóujján a köröm, mint Bob Dylannek 1965-ben. Ez az aprólékos részletgazdagság az egész filmre jellemző, ezáltal döbbenetesen korhű, ráadásul

Chalamet nincs egyedül, a mellékszereplők is kiváló alakítást nyújtanak, érdemes kiemelni a Joan Baezt játszó Monica Barbarót, valamint a Pete Seegert alakító Edward Nortont, akinek a játéka előtt finoman szólva is le a kalappal, sapkával, mindennemű fejfedővel. Lehet, hogy hozzá is bekopogtat (végre!) Oscar bácsi. Egyedül a Bob Dylan barátnőjét alakító Elle Fanning játéka laposodik el (eszedbe jut, hogy ez bizony színészet, kisbetűvel) olykor, de bőven megengedhető közhellyel élve nem lehet minden és mindenki tökéletes. 

Az alkotás képi világa tehát korhű, ragyogó, de az összképen sokat ront, hogy a film ritmusával komoly, a forgatókönyv gyengeségeiből fakadó problémák vannak. A zene önmagáért beszél, Bob Dylan muzsikája. Kell-e ennél több, jobb, szebb? Igazából köszönetet kellene mondanunk a direktornak, John Mangoldnak, hogy ha unalmasan is, de igényesen vászonra vitte a legenda életének meghatározó, rövid epizódját. Egy konkrét példán keresztül bemutatta, hogy

Sikerületlensége, hibái ellenére a Sehol se otthon igényes, jó film, még mondanivaló is akad benne, Dylan-fanatikusoknak pedig egyenesen kötelező darab, ami manapság, így együtt, valljuk be, nem is olyan kis dolog. Még akkor sem, ha a várva várt katarzis (sajnos) elmarad. Messze elmarad.

7/10