Olyan filmet nevezett Szlovákia az Oscar-díjra, amellyel szembenéznek az ország II. világháborúban elkövetett bűneivel. A nácikollaboráns Hlinka-gárda portyázásainak idején nem volt jó zsidónak, magyarnak, csehnek sem lenni, a mindenfelől támadó csizmák, egyenruhák és fegyverek a feszültség olyan koncentrációját hozzák létre a magyar–szlovák faluban, amit még a nézőtéren ülve is érzünk. Ám a szlovák–cseh–magyar koprodukcióban készült Emma és a halálfejes lepke című film nem lenne ennyire megrázóan hiteles a főszereplő, Borbély Alexandra alakítása nélkül.  

Jellegzetes sárga, zöld, barna színek, történelmi korokat idéző régifilm-érzés. Az 1940-es években járunk, abban az időben, amikor államok bomlottak fel és alakultak újjá, amikor átrajzolódtak az országhatárok, és senki nem érezhette magát biztonságban. A film úgy kezdődik, hogy a cseh elitet kiűzik Szlovákiából „Csehek, menjetek vissza Prágába!” jelszóval, de halljuk azt a rigmust is, hogy „Cseh, magyar, zsidó, mind ütni való!”, illetve elhangzik, hogy „a zsidókat is a magyarok hozták a nyakunkra”.

Ő Marika, a megözvegyült varrónő (Borbély Alexandra), aki falujába visszatérve nemcsak azzal a kihívással néz szembe, hogy munkát kell találnia, el kell tartania magát, de egyszer csak egy zsidó kisfiú (Nico Klimek) is megjelenik a padlásán, akit attól kezdve ő bújtat, etet, tart életben. Úgy vállalja mindezt, hogy mindketten folyamatos életveszélyben vannak, hiszen bármikor, akár az éjszaka közepén is betoppanhat a Hlinka-gárda, nem nézve se Istent, se embert.

Állandó halálfélelem 

A film 124 perce gyakorlatilag így telik. Marikát látjuk, ahogy varr, vizet mer a kútból, inni ad az állatoknak, kecsketejet a kisfiúnak, Simonnak. Elrendezi a tyúkokat, a szalmát, imádkozik lefekvés előtt, gyászolja a férjét, Lajost, aki a fronton veszítette el az életét. Mindezt azonban állandó halálfélelemben teszi, mintha folyamatosan kést tartanának a torkán.

még abban a néhány meghitt pillanatban is, ami a kisfiúnak és Marikának egymással megadatik.

Egyrészt a faluban, a szomszédságban látjuk, ahogy „zajlik a történelem”: zsidókat pakolnak az éjszaka közepén szekérre, kiáltások, gyereksírás, lövések verik fel a környék csendjét, a templomban szlovákul miséznek, az utcán gárdisták menetelnek és gyakorlatoznak, majd rúgják be az ajtót, Marikánál is. Nem sok idő kell ahhoz, hogy kiszúrják az egyedül élő, fiatal özvegyasszonyt, és jogot formáljon rá valamelyik náci tiszt, hogy attól kezdve Marika olyan kötéltáncra kényszerüljön, ami nem töri meg, de nem is veszélyezteti vele a sors által rábízott kisfiú életét.

Vágyott anyaság

Marika pedig mindvégig olyan bátorságról tesz tanúbizonyságot, ami magasan a környezete fölé emeli. Egyetlen pillantásával határt szab az erőszaknak, ahogy becsukja az ajtót a gárdista orra előtt, ahogy elfordul, ahogy kiszolgáltatottan, mégis elszántan néz egy-egy megpróbáltatás után. Azt pedig, ahogy magyarul vagy szlovákul megszólal, nem sokan tudnák utánacsinálni. Borbély Alexandra olyan nagyszerű alakítást nyújt, ami a Testről és lélekről című filmben játszott szerepét is felülmúlja, pedig azért Európa Filmdíjban részesült.

Méltó partnere Nico Klimek, aki szívszorítóan játssza el a kisfiút, aki nem ért semmit, nem tudja, miért kell a legnagyobb hőségben is a padláson vagy a földbe vájt rejtekhelyén kushadnia, amikor a többi gyerek kint játszik, vagy éppen halálra fagynia, mert nem mehet be a házba.

Marika úgy élheti meg a vágyott anyaságot, hogy közben szigorú határokat kell szabnia mindkettejük érdekében. Egyetlen önfeledt jelenetben tudnak eggyé olvadni, a tóban, ahol Marika a holdfényben úszni tanítja Simont.

Bezártság és kiszolgáltatottság

A film végig rettenetesen szűk perspektívát mutat, szinte csak közeliket látunk, de néha olyan közeliket, hogy még a szereplők bőrének pórusait is ki tudjuk venni, miközben a kép többi része homályban marad. Ez a klausztrofób érzés jól visszaadja azt a bezártságot és kiszolgáltatottságot, ahogy a szereplők kénytelenek élni az életüket. A történéseket hol a rácsok szűk résein át figyelhetjük, hol egy gárdista néz be egy bepárásodott ablaküvegen keresztül az egyébként is alacsony mennyezetű parasztházba, de gyakran ezeken túl is csak részleteket látunk egy-egy jelenetből, 

A film nagy részében Marika arcát, kezét, lábát látjuk, az ő szemében tükröződik minden borzalom, és a kamera még akkor sem nyitja szélesre a látószöget, amikor a kert végében, a földeken állunk, vagy amikor az említett jelenetben Marika és Simon a tóban fürdik: inkább lélegzet-visszafojtva izgulunk értük, hogy időben feljöjjenek a vízfelszín fölé. És mindezek ellenére egy percig sem unjuk meg a látványt, a többi szereplő mellett – a pap, a szomszéd, a gárdisták – Borbély Alexandra arca ezerféle érzelmet tükröz a fejkendős, sírás szélén álló fiatal özvegytől addig a nőig, aki kiáll magáért akkor is, amikor az apósáék vonják kérdőre.

Álom és valóság

A film végi felirat arról tájékoztat, hogy a háború végén a kollektív bűnösség jegyében Marikát is kitelepítették, mint több ezer magyar társát, akik azért voltak kénytelenek bűnhődni, mert Magyarország a náci Németország szövetségese volt. Az egyik bűnt egy másik bűnnel torolták meg, és az alkotók nem titkolt célja, hogy napjainkban is érvényes tanulsággal bemutassák, honnan ered a szélsőséges nacionalizmus eszméje.

Az Emma és a halálfejes lepke történetét eredetileg Peter Krištúfek író, forgatókönyvíró, rendező (Látható világ – 2011) szerette volna vászonra vinni, és miután meghalt, Zuzana Mistríková producer kereste meg Iveta Grófovát, a film rendezőjét (Made in Ash – 2012, Little Harbour – 2017), hogy vegye át a filmet. Ő ezt meg is tette, mert mélyen megérintette a történet. 

A filmben többször látunk olyan képsorokat, amelyek az álom, a képzelet és a valóság határán mozognak, és a mű a végén sem ad egyértelmű lezárást. 

Az alkotás szlovák–cseh–magyar koprodukció, a magyar koprodukciós partner a Campfilm. A filmet a MOL – Új Európa Alapítvány támogatásával a Filmsquad forgalmazza.

9/10