Óriási csalódás a Bridget Jones-filmek negyedik és – az ígéret szerint – egyben utolsó része. A legnagyobb hibát követték el az alkotók: a kétórás alkotás végtelenül unalmas lett, és bár nem indított valami sziporkázó magasságokban, a végére teljesen leült, és még az a szál is ellaposodott, amiben lett volna valami izgalom. A Bridget Jones: Bolondulásig című film 2025. február 13-tól látható a magyarországi mozikban.

Bridget Jones 1996-ban toppant be az életünkbe, és azonnal meghódította a toplistákat: nem véletlen, hogy a The Guardian a XX. század tíz legmeghatározóbb regénye közé sorolta a később sorozattá nőtt regényfolyam első részét, a Bridget Jones naplóját. Helen Fielding valamire nagyon rátapintott, hősnőjének problémáira milliók rezonáltak világszerte, mert először írta meg valaki ennyire érzékletesen, 

Mert bár Bridgetnek van munkája, ahol szintén kihívásokkal küzd, vannak barátai, továbbá evési és alkoholproblémái, a legfontosabb az életében az, hogy pasit találjon. Kapott ezért az író bírálatokat is, hogy hőse csupán a férfiakkal való relációban tudja értelmezni magát és helyét a világban, de az vesse rá az első követ, akinek nem hasonlóan fontos, hogy társat találjon, akivel megoszthatja az életét, és családot alapíthat. És talán először jelent meg a popkultúrában az a tételmondat, amelyet ma már minden pszichoedukációban jártas nő betéve tud: olyan pasit keres, aki úgy szereti, ahogy van. As she is!

A két férfitípus

A könyv sikerén felbuzdulva megszületett az első film is Bridget Jones naplója címmel (2001), amelynek rendezője az a Sharon Maguire, aki Helen Fielding barátnője, a könyvben szereplő Shazza. Talán ennek is köszönhető, hogy az első és a szintén általa rendezett harmadik rész, a Bridget Jones babát vár (2016) stílusa, hangvétele áll a legközelebb a könyvben megszokott önironikus naplóbejegyzésekéhez.

A második rész, a Bridget Jones: Mindjárt megőrülök! (2004) nem tudta megtartani azt a finom határvonalat, ami a Bridget Jones-filmeket elválasztja a hasonló romantikus filmvígjátékoktól,

A megszokott panelekből próbálja felépíteni az immár ötvenéves, örök szingli Bridget világát, de az egészből csak egy erőltetett melodráma sül ki, végtelen hosszúra nyújtva, minimális humorral.

Az első probléma mindjárt a kiindulóponttal van, Bridget karakterét ugyanis elsősorban tényleg az határozta meg, hogy egyedülálló, és próbál az önsegítő könyvek, illetve a tágabb baráti kör lesajnáló kérdései között lavírozva keresgélni. Az alapvető dilemmát két férfitípus közti őrlődése jeleníti meg: Mark Darcy a komolyabb jelölt, aki azonban nem olyan sziporkázó személyiség, mint a „szexista” és „érzelmi fogyatékos” Daniel Cleaver. Amint tehát eldőlni látszik a verseny kettejük között, érezhetően fogy a muníció, amivel egy könyvet vagy filmet meg lehet tölteni. Valamit tehát ki kell találni.

Mark Darcyt meg kellett gyilkolni

Azt, hogy a könyvek és a filmek hogyan viszonyulnak egymáshoz, ne is firtassuk, mert sehogy: 2013-ban adták ki kötetben a harmadik részt (Bridget Jones naplója 3. – Bolondulásig), Helen Fielding pedig azt találta ki, hogy „meggyilkolja” Mark Darcyt, mert úgy lehet Bridget – immár kétgyermekes anyaként – újra szingli.

Ez a regény aztán legalább akkorát szólt, mint az első rész, mert ahogy az a 90-es évek végén először beszélt – a maga különleges világlátásával – a szingli harmincasok problémáiról, úgy 

mi van, ha valaki már nem olyan fiatal, gyereke is van, de valami miatt egyedül marad, elválik vagy megözvegyül, és ugyanúgy társra vágyik, mint egy fiatalabb? Neki talán még nehezebb a helyzete, és hogy ezt sokan így gondolták, arra bizonyíték, hogy a regény 26 hétig állt a Sunday Times bestsellerlistájának élén, és több mint kétmillió példányban kelt el 36 országban.

Ez a könyv azonban ekkor még nem jelent meg filmen, „helyette” jött ki a Bridget Jones babát vár, amely a furcsa rapid megoldásokkal együtt (Daniel Cleavert el kellett tüntetni, a Mark Darcyt játszó Colin Firth vetélytársa Hugh Grant helyett Patrick Dempsey lett) ugyanolyan pergő, vicces és szerethető, mint az első rész. Mindez csak azért érdekes, mert most, hogy kijött a negyedik rész, amellett, hogy Darcyt el kellett tüntetni, Daniel Cleavert újra elő kellett varázsolni.

Ötvenes nők

Így érkezünk hát el a Bridget Jones: Bolondulásig (2025) című filmhez, amelynek a végén ki is van írva, hogy Helen Fielding regénye alapján, tehát ne várjuk ugyanazt a történetet. A közös persze az, hogy a megözvegyült, kétgyermekes Bridget a barátai unszolására pasit próbál találni, de míg a könyvben ennek stációi szervesen következnek egymásból, a filmben

Mindez persze jó lehetőséget kínál arra, hogy a film beszéljen napjaink társkereső rákfenéjéről, a Tinderről, illetve hogy a barátnők kétértelmű vagy nagyon is direkt megjegyzéseket tegyenek annak veszélyeiről, ha valaki sokáig nem szexszel, de mindez felszínes, unalmas és egyáltalán nem vicces. Közben ugyanazokat a jeleneteket látjuk, mint huszonnégy évvel ezelőtt: Bridget az asztaltársaság kérdéseinek céltáblájává válik, hasra esik, gumi óvszerek között válogat, kacsázva jár, béna ruhákat vesz föl, és kaotikus szituációkba keveredik, immár a gyerekekkel is.

Azt nem lehet állítani, hogy Colin Firth ne akart volna már szerepelni ebben a filmben, mert az emlékekben megjelenik, Hugh Grant viszont nagyon is valóságos öreg playboyként. Az ő két figurájuk hozzátartozik a Bridget Jones-filmekhez, ahogy a történetben fölvillannak Bridget szülei, barátai, munkatársai is, és hát azt látjuk, hogy mindannyiuk fölött eljárt az idő. 

és ez jó: a fiatalság kultuszának idején fontos, hogy az ötvenes korosztály is megjelenjen hollywoodi filmekben, és ez főleg a nőkre vonatkozik. Sármos ötvenes férfiakat látunk – 25 éves nőkkel az oldalukon. Jó tehát látni Renée Zellwegert, akit az első rész hamvas szőkeségeként ismertünk meg, hogy vállalja a korát – függetlenül attól, hogy átesett-e szépészeti beavatkozáson, vagy sem, mert a sorsa akkor is az arcára van írva. 

Könnyes melodráma

Ezt tehát a film erényeként lehet kiemelni – a baj az, hogy mindezt érdektelenül mutatja be. Nem tudunk Bridgetnek drukkolni egyik kapcsolatában sem, annyira súlytalan a szituáció, és a szóban forgó karakterek sem olyan elragadóak. Valahogy eltelik a film kirándulásokkal, iskolai ünnepségekkel, kerti partikkal, a muslincák életéről tartott előadással, de olyan vontatottan, hogy a film második felében a néző már inkább az óráját nézegeti.

A legnagyobb hiba az unalom mellett az, hogy az alkotók nem tudták eldönteni, fergeteges kufircolós-pasizós, barátnőkkel ágyon fekve röhögős filmet akarnak-e csinálni, vagy egy érzelmes melodrámát, ahol állandóan bekúszik az elvesztett apuka képe, az özvegyen maradt feleség pedig könnyek között gondol az apa nélkül felnőni kényszerülő gyerekeire. A két szál ez esetben sajnos nem ér össze, pedig itt is megtartják a film végén az adekvát londoni iskolai karácsonyi ünnepséget, ahol minden kisimul és elrendeződik.

A filmből egyetlen jelenetet sem tudnék mondani, amiért érdemes lenne még egyszer megnézni, így viszont nem válhat olyan kedvenccé, mint az előző részek – ne legyen igazam.

4/10