Hatalmas lehetőségek voltak a február elején debütált Jelenlét című filmben, amely több szempontból is rendhagyó alkotás. Egyfelől kísérleti film mozis volumenben, amivel ritkán találkozni a multiplexek kínálatában, másfelől nemcsak feltörekvő, hanem ismert színészeket is felkértek hozzá, ami szintén nem mindennapos az ilyen minimalista műveknél. Ha ehhez hozzávesszük az Oscar-díjas rendezőt és a veterán forgatókönyvírót, minden adott a sikerhez, az alkotás mégis megbukott.

Felmerül a kérdés, hogy milyen szempontból, hiszen ha a bevételt nézzük, kétmillió dolláros büdzséből nyolcmilliós bevételt generálni kevesebb mint egy hónap alatt nem olyan rossz, plusz a kritikusok is többnyire pozitívan nyilatkoztak az alkotásról. Ezzel szemben a nagyközönség már jóval keményebb volt, hiszen az IMDb oldalán 6,7-es az értékelése, a Rotten Tomatoes felületén már csak 52 százalék, míg a Port.hu oldalán egészen 3,7-ig zuhant – legalábbis cikkünk születésekor ezek a számok láthatók. 

És ha a közönség utál valamit, de a szakma isteníti, az nem jó jel, ez pedig egy egyszerű okra vezethető vissza: a filmet elrontották, de nem átlagos módon. Nem gagyi dialógusokkal tették hiteltelenné, de nem is pocsék színészi játékok ölik meg. Még a középszerű sztori sem veszélyes, akad benne egy-két fordulat is, a koncepció pedig alapvetően érdekes. A valódi hiba a megvalósítás és vágás kettősségéből fakad, amit mindjárt ki is fejtünk, de előbb a sztori.

Ilyen a szellemlét

Adott egy négyfős család, Payne-ék, akik új házba költöznek, ahol egy nyughatatlan lélek rója a folyosókat… ugye, milyen eredeti? A lélek a család tinédzserlányára, Chloera (Callina Liang) akaszkodik rá, aki nemrég vesztette el barátnőjét. Chloe érzékeli a szellemet, de családja kétkedve tekint a dologra, főleg a lányt ért megrázkódtatás fényében. Ehhez hozzáadódik, hogy Chloe anyja, Rebecca (Lucy Liu) elég egyoldalúan szereti gyermekeit. Fiát, Tylert (Eddy Maday) sokkal többre tartja, mint Chloet. A családfő, Chris Payne (Chris Sullivan) persze igyekszik tompítani a helyzetet, miközben feleségével kapcsolatban egyéb gondok is nyomasztják. 

Ennek oka, hogy nem a család szemszögéből vagy egy külső nézőpontból látjuk az eseményeket. Egy földöntúli lény szemein keresztül ismerjük meg a família gondjait, amelyek akkor harapódznak el igazán, amikor a szellem, reagálva a családi bajokra, a belső feszültségre, ráijeszt Payne-ékre, akik nem tudják, mitévők legyenek. 

Jön a jól ismert médium, a hitetlenkedés, a viszály elfajulása, meg miegymás, de a sztori végeredményben egészen más fonalat vesz fel, mint azt elsőre gondolnánk. Nincs sok csavar, elég monoton és lineáris a cselekmény, de a film végén azért akad olyan pillanat, amire korábban nem feltétlenül számított a néző.

Mégis ez a ritka megközelítés – bár a természetfeletti nézőpont nem új ötlet a filmiparban – nem képes akkora erővel hatni, mint ahogy azt a néző várná. Sokak számára a film könnyen átcsaphat monotóniába, vagy elvesztheti horrorjellegét, és idővel szimplán céltalanná válik. Inkább érződik egy vontatott, nyomasztó drámának, mintsem feszült alkotásnak. Ennek egyik oka a koncepció önigazoló jellege, a másik pedig az erőszakos vágás. 

Ellentétes megoldások

Az önigazolás ott érhető tetten, hogy számos tényezőt (időbeli ugrásokat, kontextusból kirántott pillanatokat, megkérdőjelezhető döntéseket) a film utolsó harmadában igyekszik validálni olyan közhelyek durrogtatásával, mint a „szellemek máshogy érzékelik az időt” vagy a „nem tudja, ki ő, és keresi, mi lehet ittlétének oka” – elnézést, ha pontatlanul idéztem.

A vágás pedig szintén zavaros, hiszen brutális és nyers, ami a folyamatos one take jelenetekhez és fluid kameramozgásokhoz képest vizuálisan rossz értelembe véve üt el. Lehetett volna sok egyéb megoldást is alkalmazni, ami az időbeli váltásokat megerősíti, de nem. Végeredményben nem a szellem szemszögéből látjuk a történetet,

Érdekes, mivel az Oscar-díjas Steven Soderbergh általában érzi, hogy mi tart egyben egy alkotást, bár hozzá kell tenni, művészi látásmódja vitatott szakmai berkeken belül. A rendező még a Traffic című, 2000-ben bemutatott filmjéért kapott szobrot, de jelölték az Erin Brockovichért is. Számos stílusban és műfajban próbálta ki magát az évek alatt, ami jól látszik, ha csak azt említjük, hogy a fent említett drámák után olyan alkotásokkal állt elő, mint az Oceans-filmek, vagy a Magic Mike-mozik. 

Ezt tovább tetőzi, hogy a rendező egyike annak a csupán öt földi halandónak, akik a szakma tiszteletét kivívva magukénak tudhatják a „big four” néven emlegetett díjgyűjteményt, ami az amerikai filmművészet négy legnagyobb kritikusi díja. Soderbergh kiemelkedő névnek számít a szakmában, ráadásul filmjei is számos műfajt ölelnek fel, amelyekre hol jobban ráérzett, hol kevésbé. A drámai vonala nyers, a bűnügyi vonala tempós, az Oceans-élmény patikamérlegen mért, míg a Magic Mike rendhagyó szórakozás.

Eltérő látásmód

Persze látszik, mi áll neki igazán jól, hisz a két Oscar-jelölt drámája tökéletesen formálódott kezei között, míg az Oceans-filmek, bár technikailag profik, nem rendezésbeli ékkövek. Minőségük magas, de a film sztárjai és a sztori viszi el az alkotást, nem Soderbergh látásmódja. Ugyanez érvényes a Magic Mike vonalra, ami a mainstreamben idézett meg tabutémát.

A rendező vágóként és operatőrként is dolgozott a filmen, így teljes mértékben az ő víziója jelenhetett meg a vásznon, de feltehetően épp ezen a tájékon keresendő a film megbicsaklásának forrása. Persze a forgatókönyv is megkérdőjelezhető, de David Koepp, aki karrierje során olyan alkotásokon dolgozott, mint a Jurassic Park, a Mission: Impossible vagy a 2002-es, Tobey Maguire-féle Pókember, szintén nem mondható kezdőnek. 

Színészi oldalon sem adták lejjebb, hiszen a kritikusi díjakban nem szűkölködő Lucy Liu, vagy A galaxis őrzői második részében játszó Chris Sullivan szintén nem elsőfilmes alkotók, a fiatalabb színészeknek pedig akadnak jó pillanataik. 

A zenére is kitérek, de legfeljebb annyira, hogy fülbemászó, intenzív dallamokat írt Zack Ryan, ám azok elsikkadnak. Sokszor inkonzisztensen jelennek meg a melódiák. Hangulatot próbál festeni a zene, de nincs rá tere, így inkább elvész.

Hogy hibái javíthatók lettek volna-e, arról napestig folyhatna a vita, de valahogy az ütős alapötlet elsorvadt a másfél óra végére. Sajnos jóval hosszabbnak is érződik az alkotás, mint amennyi, ami szintén nem feltétlenül jó dolog. Az viszont érdekes, hogy nagy moziban láthattunk egy olyan, nemzetközileg vetített művet, amin tényleg csupán egy marék ember dolgozott – a stáblista hamarabb lepörgött, mint hogy felvettem volna a kabátot, és kiértem volna a teremből. Sokan értékelhető és profi munkát tettek az alkotásba, amit akkor is illik elismerni, ha a koncepció halála miatt nem üthet akkorát. 

5,5/10