Éveken, sőt évtizedeken át hallottuk, hogy az Egyesült Államok a nagy költségvetésű közönségfilmek, avagy a filmgyártás otthona, míg Európa a filmművészet, a rendhagyó megközelítés bölcsője. Aztán néhány éve ez a szabály – amiben voltak azért bőséggel kivételek korábban is – egyre jobban kezdett felborulni. Ennek eredménye a mostani Éjféli játszma: Mindörökké démonok című alkotás is.

Ahogy korábbi interjúnkban az Oscar-díjas Kevin McDonald is kiemelte, jelenleg Amerika épp annyira megosztott, mint Európa, így nehéz bármelyik földrészen olyan filmet készíteni, ami mindenkinek szól. A tengerentúlon egyre több művészfilm kerül listára a legnagyobb díjátadók, az Oscar vagy Golden Globe jelöltjei között, míg Európában számos közönségfilm születik – erre itthon is jó pár példát látni az olyan nagy költségvetésű alkotásokkal, mint a Semmelweis vagy a Hunyadi-sorozat. 

Az Éjféli játszma: Mindörökké démonok mint dán film szintén a szélesebb közönségnek szól, de bármennyire is igyekszik levetni az európai köntöst, azért megmaradtak azok a jellemvonások, amelyek leleplezik. Ebbe tartozik többek közt a karakterrajz, a kettős felfogás és a forgatókönyv néhány olyan eleme, ami inkább a művészi kiteljesedést szolgálja, mintsem a közönséget. 

Újra és újra

Már a film megszületése is az utóbbi okra vezethető vissza, hiszen a rendező, Ole Bornedal a harminc évvel ezelőtti, Nightwatch című alkotását frissítette fel mostani művével. A sztori egyenes ágon folytatja az 1994-es változat történetét, ráadásul a színészgárda is megegyezik. Martin Bork (Nikolaj Coster-Waldau) az ötvenes éveiben jár, de múltja még mindig kísérti. Nem képes túllépni a traumán, amikor éjjeliőrként őt és barátnőjét majdnem kivégezte egy sorozatgyilkos. Feleségét azóta elvesztette. Igyekszik apaként viselkedni, de orvostanhallgató lánya, Emma (Fanny Leander Bornedal) csak küzd a férfi gyógyszerfüggőségével és olykor beszámíthatatlan viselkedésével. 

Emma szeretné talpra állítani az apját, ezért amikor megtudja, hogy a sorozatgyilkos Peter Wörmer (Ulf Pilgaard), aki tönkretette családját, még mindig életben van, felkeresi, hogy szembenézzen vele, hátha ezáltal képes lesz ő és az apja is továbblépni.

Érdemes megjegyezni, hogy a rendező, Bornedal, az első film után, még 1997-ben készített egy alternatív változatot, angolszász nyelvterületen. Olyan színészek szerepeltek benne, mint Josh Brolin, Nick Nolte vagy Ewan McGregor, aki két évvel később vált igazi sztárrá a Star Wars-előzménytrilógiával.

A Nightwatch három változatából az 1994-es dán verzió volt a legsikeresebb, bár már akkor is kritizálták az alkotást, miszerint Európában nem illik ennyire sematikus sztorikhoz nyúlni – ami kicsit úgy hangzik, mintha legitimizálná, hogy másutt a közhelyesség teljesen rendben van. Az 1997-es amerikai változat kritikai és anyagi bukás volt, és a mostani sem ért fel az eredeti sikeréhez. A legfrissebb, 2023-ban megjelent alkotáson az sem segített, hogy elég combos késéssel terjedt el a világban, hazánkba is csak 2025 februárjában jutott el. 

Rossz az alap

Ole Bornedal – aki írta és rendezte a filmet, ráadásul a főszerepet a lányának adta – láthatóan szeretett volna teljesebb lezárást adni a műnek, amiben a következményeket és a velünk maradó traumák hatásait vizsgálja. Ez bizonyos szempontból érthető, és még akár jól is elsülhetett volna, de

Már a stílus megnevezése szempontjából is hibás az alap, mivel rengeteg helyen horrorként kategorizálják, holott szimpla thriller-drámáról beszélünk. Azzal, hogy a főgonosz maszkot húz, ami Michael Myerst idézi a Halloween-filmekből, még nem épít fel olyan konstans félelmet a nézőben, mint ami a horror műfajának velejárója, és amit az említett film vagy akár Péntek 13. hoz, de még annyit sem, mint a tavaly megjelent, sokakat megosztó Longlegs.

Inkább krimi jellege van a sztorinak, természetfeletti pedig abszolút nincs benne. Legfeljebb a bizonyos részeken felépített feszültség, és egy-egy kicsit véresebb jelenet az, ami izmosabb hatást gyakorolhat a nézőre, de voltaképp semmi alapja sincs annak, hogy horrorkategóriába soroljuk. 

Ebből kiindulva rögvest más a helyzet, hiszen thrillert eltérő szempontok szerint vizsgál a néző. Ha ebben a kategóriában értelmezzük, az Éjféli játszma: Mindörökké démonok hozza a kötelezőt, bár kiemelkedőt nem. Fontosabb a rendező számára a családi dinamika felépítése és kibontása, mint a feszültség erősítése vagy szinten tartása, ezért thriller és krimi jelleggel megszórt dráma a végeredmény: ebben már versenyképes a mű, köszönhetően a főszereplőnek. 

Jó választások, eredendő hibák

Ugyanis hiába lehetne aggályos, hogy a rendező a saját lányát tolja be egy főszerepbe, Fanny Leander Bornedal alapvetően jól játszik. Nem esik ki a szerepből, komolyabb erőlködés nélkül hozza a határozott női főszereplő karakterét, játékában sokféle színt mutat. Kis túlzással Sigourney Weavert idézi, aki többször is képes volt erős női karaktereket hitelesen vászonra vinni, persze Fanny Bornedal még messze van az Oscar-jelölt színésznő szintjétől. 

A többi szereplőnek is vannak jó pillanatai, bár azért akadnak furcsa, kitett játékok is. Ole Bornedal szerencsésen visszahozta az előzményfilm színészgárdájának javát, amit néhány új szereplővel spékelt meg,

Operatőri szempontból Lasse Frank Johannessen munkája szintén jó. A kameramozgások következetesek, van egy-két izgalmas kompozíció, az esetek többségében pedig a képi világ kiszolgálja a történetet. A vágószobában sem bukott el az alkotás, a zenék pedig (a filmhez válogatott dalok és a hozzáírt témák) szintén elfogadhatóan építik az atmoszférát. Ebből kifolyólag a hiba a rendezői koncepcióban és a sztoriban keresendő. 

Egyfelől már a zenékben is érződik, hogy különféle, szélsőségesen eltérő ötletek keverednek – néha nagyon direkt a zene szerepe, máskor pedig szinte elvész –, de ez még nem venne el a sztoriból, ha ezek az ötletek a többi fronton is egységesen váltakoznának. Az írás szempontjából azonban megvan az a művészfilmekre jellemző megközelítés, hogy – még ha a történet közhelyekre épít is – igyekszik az európai film művészi látásmódját megidézni.

Vannak indokolatlannak tűnő pillanatok, amelyek betudhatóak realista elemeknek, de inkább csak a hatást akarják fokozni – hol sikeresen, hol nem. A karakterek sem a klasszikus sablonokra építenek csupán. A Tourette-szindrómás rokontól a játékosan gondolkodó női papon át a dühkezelési zavaros nyomozónőig mindenféle zavar és furcsaság előkerül, ami színesíti a szereplőket, de közben rengeteg extra részletet is ad, amelyek a történethez nem feltétlen tesznek hozzá. Ezzel nincs gond, de a közönségfilmekre kevésbé jellemzőek a túlírt karakterek.

Mindent összevetve Ole Bornedal valódi közönségfilmet akart létrehozni a thriller műfajában, de ha megfeszül, akkor sem képes levetkőzni teljesen az európai filmművészetre hajazó megközelítést. Ez nem gond, hiszen Európában vagyunk, itt működhet egy ilyen crossover, de az eredmény kicsit olyan, mintha küzdene ez ellen a kettősség ellen ahelyett, hogy elfogadná és élne a lehetőségeivel. Semelyik tartalmi és művészi aspektusban sem tud igazán elmerülni, így a végeredmény csupán egy sokadik thriller, aminek ismerjük a sztoriját, már az elején megsejtjük a kifutását, és a néhány csavar ellenére sem tud olyan meglepetésekkel és izgalmakkal szolgálni, mint a műfaj legnagyobb alkotásai.

5/10