A Rokonszenvedés (A Real Pain) című amerikai–lengyel filmről szóló kritika nem születhetett volna meg a kiváló színész, Jesse Plemons nélkül. „Mi van? Nem is játszik a filmben! Mi köze van neki ehhez?” – mondhatná magában vagy hangosan az olvasó, és joggal. A válasz már-már mesebeli. A recenzens egy belvárosi krimóban futott össze (véletlenül) a világsztárral, aki egy meggypálinka után ellentmondást nem tűrő magabiztossággal közölte, hogy az elmúlt esztendő egyik, ha nem a legjobb alkotása a Rokonszenvedés. Szakember, tehát hittem a sztárallűröktől mentes Plemons ítéletének, azonnal megnéztem Jesse Eisenberg moziját, amint lehetőségem nyílt rá. Igaza volt, tényleg remek produkció. Remélem, Jesse Plemons sem csalódott az én ajánlatomban, a nagyszerű magyar dokumentumfilmet, a KIX-et látva pedig azt gondolja, 1-1, kvittek vagyunk.

Az alaptörténet szerint két unokatestvér, David (Jesse Eisenberg) és Benji (Kieran Culkin) teljesen ellentétes személyiség, ennek ellenére együtt vágnak neki egy lengyelországi túrának, hogy adózzanak szeretett holokauszttúlélő nagymamájuk emléke előtt. „A kaland nem várt fordulatot vesz, amikor családjuk viszontagságos történetében elmerülve a köztük lévő, régre visszanyúló feszültség is felszínre tör.”

A Jesse Eisenberg által írt és rendezett alkotást nézve kezdetben azt hihetjük, hogy a holokauszt és annak elképesztő borzalmai, az utódokban élő transzgenerációs trauma okozta problémák lesznek a produkció fókuszában, de a cselekmény kibontakozásával párhuzamosan be kell látnunk, hogy az említettek csak különös súlyú hátteret adnak a történéseknek. De fontos hátteret, rámutatva a túlélők kivételes bátorságára, hogy a legméltatlanabb helyzetből is fel lehet állni, valamint az áldozatok értelmetlen halálára.

Életstratégiák

A film a két főszereplő, az unokatestvérek mentalitását és személyiségét gyengéden szembe állítva üzen nekünk. David komoly, megbízható, szorongó, kényszeres, családos, munkamániás, lépésről lépésre, de halad előre az életben. Benji felszabadult, túlérzékeny, hiperintelligens, minden egyes nap az érzelmek széles skáláját bejáró, teljesen céltalannak tűnő munkanélküli, aki a holokauszttúra előtt öngyilkos akart lenni. Eltérő életsratégiákat választva próbálnak megküzdeni korunk egzisztenciális kihívásaival.

De tévedtem, a film nem csupán üzen az ellentétek hangsúlyozásával, hanem felteszi a talán mindannyiunkat foglalkoztató kérdést: hogyan lehet a rohanó, őrült, és sokszor felszínes világunkban tartalmas, együttérző, másokért és önmagunkért is felelős életet élni?

Melyik a jobb választás? Asszimilálódjunk vagy válasszuk a talán könnyebb, de érzelmi (nem csak anyagi) szempontból sokkal kiszolgáltatottabb utat?

Az alkotás egy másik síkján – közelebbről a túrán – David és Benji újra egymásra talál, ezzel valamelyest választ is adva az előbbi kérdésre. Ötvözni kell és lehet a két eltérő megküzdési stratégiát, hátha valamilyen egyensúly is létrejön, ha a világban nem is, de legalább bennünk. Ha van mondanivalója – miért ne lenne – a filmnek, akkor éppen az, hogy az egymás iránt érzett szeretetnek tudnia kell esélyt biztosítani arra, hogy ha távolodunk is, újra közelebb kerülhessünk a másikhoz.

Pazar alakítások

A filmben mindenki remekül játszik. Kieran Culkin játékát még Oscar-díjjal is jutalmazták a legjobb férfi mellékszereplő kategóriában, nem véletlenül. Nem is tudom, mikor láttam utoljára a vásznon ennyire hiteles és felszabadult alakítást, az utóbbi időben talán csak Jakuso Kódzsi volt ennyire jó a Tökéletes napok című Wim Wenders-filmben.

A választott filmzenék kissé elcsépeltek, de a produkció témája miatt mégis indokolt, ki lehet velük bírni a játékidőt. Nem vesznek el a látottakból.

Ha a megtekintés előtt nem tudom, hogy Eisenberg írta és rendezte a filmet, akkor a stílusjegyek, a finom humor, a drámai és vicces pillanatok egyensúlya alapján a nagy elődöt, Woody Allent sejtettem volna a direktori székben.

A Rokonszenvedés egyrészt a filmzenék, másrészt pedig az én ízlésemnek néha már túl szentimentális jelenetek miatt nem kap maximális pontszámot. Nagy erénye, hogy minden hangszeren képes játszani. Elgondolkodtat, megnevetett, megríkat, miközben könnyen emészthető, bárki számára befogadható alkotás marad. Letisztult, jól sikerült produkció. Köszi mind a két Jessenek, de elsősorban Plemonsnak, mert ha nem mondja, lehet, hogy csak fél év múlva veszem rá magam, hogy megnézzem. Fellengzősen azt is írhatnám, hogy köszi, Jesse és Jesse, csak így tovább!

8/10