Hogy nemzetünk lánglelkű költője, Petőfi Sándor korának celebje volt, ahhoz nem fér semmi kétség. Ugyanúgy megtervezetten formálta magáról a köz szemében kialakult képet, mint napjainkban élő követői, igaz, sokkal maradandóbban.

Amikor a költő a reformkori fővárosba költözött, szinte naponta végigsétált a belvárosban, hogy feltűnő öltözékében megcsodálhassák a jóképű versírót a pesti dámák. Formabontó szerepversei és feltűnő gesztusai, a sajtószereplések és az egyesületi megjelenések is mind ezt a célt szolgálták.

Hanem azért, mert ez a tejföl nem a mai, szűk értelemben vett, savanykás tejterméket jelentette, hanem a friss tej tetején úszó tejzsírt. Még inkább a forralt tej tetején megjelenő, bőrös fölt. Ezt a krémes, édes „kávétejszínt” már érdemes volt reggelente a forró feketébe kevergetni a Pilvax asztalánál.

Petőfi a kávé mellé választhatott „czukros pereczet”, kuglófot vagy házi kalácsot is, de alighanem maradt a kedvencénél, a deákkenyérnél. Ez a püspökkenyérhez hasonlatos édesség bőven tartalmazott aszalt gyümölcsöket és olajos magvakat akkoriban. Ha pedig nem volt kedve a fűszeres kávéhoz, meleg tejet, de akár forró csokoládét is ihatott.

A zsíros tejtermékek máskor is fölmerültek Petőfi életében, ezt írásaiból tudjuk:

Ha kritikusok nem volnának: a világon legjobban utálnám a tejfölös tormamártást, de így azoké az elsőség, s csak második helyet foglal a tejfölös-torma. Ettől reszketek, ha valahova hívnak ebédre.

Hogy az ellenszenv a mártás két fő összetevője közül melyik tekintetében állhatott fenn, már-már kideríthetetlen. Jókai Mór úgy emlékszik vissza, hogy Petőfi szerette az éticsigát, nem csupán olajosan, hanem ecettel és tormával (!). Kerényi Frigyesnek viszont így vall Petőfi 1847. május 13-án:

Szeretőmet és a francziákat és a túrós tésztát és a rónaságot fülem hallatára ne gyalázza senki.

Arany Jánosnak címzett verses levelében pedig:

Esküszöm neked a túróstésztára, meg a pipámra!

Tejföl nélkül pediglen nem nagyon képzelhető el utóbbi étel...

Noha étkezési szokásairól alig írt Petőfi, kortársai visszaemlékezéséből mégis tudjuk, milyen fogásokat kedvelt. 1849. március 26-án Farkas Balázzsal Bánffyhunyadon például jó étvággyal faltak be több adag hagymás rostélyost. Deák Kálmán pedig így emlékezik vissza a költő egy korábbi, Szatmáron történt látogatására:

...sokszor Petőfi állapította meg az étlapot. Legkedveltebb étele a gulyás és a túrós csusza volt. Sokszor még reggelire is gulyást főzetett. De azért a kávét is megitta, az aludttejet pedig nagyon szerette.

Megint más források úgy tudják, a nemzet poétája a paprikás csirkét is igen kedvelte. Egressy Ákos, aki gyerekként ülhetett a költő asztalánál, így ír:

Igen kevés étkű ember volt. Levest, húst evett csupán, a többi ételt alig ízlelte. De a töpörtyűs pogácsa kedves eledele volt, amit a nagymama kiváló ízléssel tudott készíteni.

Teleki Sándor gróffal együtt oly módon tréfálták meg a nagybányai polgármestert, Csausz Bogdánt, hogy jóízűen befalták annak kedvencét, a főtt, csontos húst. Báró Hatvany Lajos azt említi meg Petőfiről, hogy rendszeresen járt be a Párizsi utcai Depscher Tejeldébe tejfölös aludttejért. Jókai halászlére invitálta a Zrínyi Kávéházba, hitvese, Szendrey Júlia pedig a költő fokhagymás kolbászok iránti szeretete miatt kelt panaszra.

Meglepő ugyan, de Petőfi Sándor utolsó vacsorájáról egészen pontosan tudunk. 1849. július 30-án bivalytejes és túrós puliszkát vacsorált, ami annyira ízlett a költőnek, hogy a házigazda lányának, Vargha Rozáliának hosszú verset írt az emlékkönyvébe.

Az a városi legenda pedig, hogy a márciusi forradalmat közvetlenül egy jelentős ivászat előzte volna meg, Petőfi esetében aligha állja meg a helyét. Ugyan bort jóízűen fogyasztott, de mindig mértékkel.