Miközben minden statisztika azt mutatja, hogy a magyar lakosság éves halfogyasztása a béka segge alatt van, mégis létezik egy többszázezres nagyságrendű pecástársadalom, amelynek tagjai, gondolom, elfogyasztják zsákmányukat. Érzésem szerint az így elejtett zsákmány, legyen az legális vagy orvhalászatból származó, mintha nem jelenne meg a statisztikákban.

Próbáltam innen-onnan adatokat gyűjteni halászlé témában, de miközben látszatra rengeteg recept, anekdota, büszke állásfoglalás és szigorú ideológiai alapvetés található szóban és írásban, a lényeget illetően kétféle dogma tartja magát:

• az egyik a gyors forralásos, folyamatos forrásban tartásos, minden összetevőt egymásra halmozó módszer,
• a másik az alaplékészítős, passzírozós és lassúbb eljárás.

Kissé leegyszerűsítve: a gyors a dunai, a másik a tiszai. Amiben egyeznek, az a paprika és a ponty elengedhetetlen szükséglete.

Keserű fogat farigcsál kifelé a jóember a ponty fejéből. Erre lettem figyelmes, majd kérdő tekintetemre azzal válaszolt, hogy meg is mutatta erőfeszítésének eredményét, a „fogat”, amitől, ha benne marad, megkeseredik a halászlé.

Valamikor voltam egy ilyen, természetben tartott halászléfőző versenyen, ahol a fatüzelésű nyílt láng is kötelező összetevőként szerepelt. Sőt bizonyos fafajták, mondjuk, uszadékfa tüzelése és füstje lenne az ideális, de ennek hiányában az akác is megteszi, amelynek illatos füstje jótékony hatással van a halászlé ízére.

Ehhez képest némelyek mobil gázpalackkal csiholtak tüzet, és azon rotyogtatták a bográcsot. Apropó, bogrács: a felfelé szűkülő formájú az ideális, mint, gondolom, bizonyos fehérborok kóstolása esetében, hogy az aromák a felszín közelében maradjanak. Persze láttam vájling méretű, hagyományosan kifelé szélesedő bográcsokat is, amelyekben minden, az egyszerű recept szerinti egyidejűséget betartva, egyszerre rotyogott. Ennek a módszernek egyik furcsa sajátossága, hogy az őrölt paprikát akkor kell beleadagolni a forró vízbe, amikor az nagyobb buborékokat vet, mert ez esetben jobban elegyedik.

Nem merem megkérdőjelezni ezt az elméletet, de a kóstolások során gyakran találkoztam elégtelen eleggyel. Nem néztem utána, de konyhai tapasztalataim alapján arra a következtetésre jutottam, hogy némi zsiradék nem árt a megfelelő paprikaoldathoz. Ezt egyébként adhatja a halban lévő kiolvadó zsiradék is, de akkor technológiailag más sorrendben kéne nekilátni az egésznek.

Az alapleves verzió meggyőződéses védelmezői és gyakorlati alkalmazói, érzésem szerint, közelebb vannak ahhoz a kívánalomhoz, miszerint a halászlé elsősorban szóljon a halról, ugyanakkor hangsúlyozza a paprika ízét, csípősségét. Nem könnyű feladat, mert az alaplevekbe sok minden kerülhet, például paradicsom, ami savasságával bőven elrajzolhatja az alaplé halasnak szánt karakterét. Azonkívül belekerülnek a kevésbé nemesnek mondható halalkatrészek, és ezt passzírozzák át. Majd ehhez a sűrű, néhol egészen pépes állagú koncentrátumhoz öntenek vizet – nem árt, ha ez a víz ártézi, mert, mint a sör esetében, a víznek óriási jelentősége van, vallják a bajaiak, bár ők nem passzíroznak –, így teszik bele a halat, hogy ezután már csak rövid ideig főzzék. Elvben ettől lesz friss, ruganyos húsú a hal. Ami annyiban igaz, hogy ha nincs túlfőve, akkor valóban élvezetesebb. Ebben a passzírozós verzióban egyébként az őrölt paprika természetesebben elegyedik, nemcsak színez, hanem ellátja fűszerszerű funkcióját is, ha történetesen nem keseredik meg.

A gyors verzió amúgy sokkal jobban idézi a korai halászlevek ízét, legalábbis a leírások nyomán így képzelem. Amikor a bogrács aljára kerül a hagyma, víz, rá a hal, és egyszerűen a korábban említett módon rászórják a paprikát, aztán hadd szóljon. Végig forrnia kell, és amilyen elegy kifő ebből, az a jó.

Van a kompromisszumos változat, amikor passzíroznak is, meg gyorsak is. Ez esetben a passzírmányból csak a levet használják, valójában ez közelít a kulináriában elvárható minőséghez a leginkább, és ebben a koncentrált ízű lében fő a hal.

Végigkóstoltam mindet, de ami igazán érdekes, hogy lett légyen a gyors vagy passzírozós, a lassú és nem passzírozós vagy egyéb kombinációk, ami igazán hiányzott, az a kiegyensúlyozott, halat tisztelő, hangsúlyozó kompozíció. Elképesztő bátorsággal kombináltak össze minden lehetséges és kevésbé lehetséges összetevőt. Paradicsomot, zöldpaprikát, szemlátomást minden méricskélés, arányok betartása nélkül. Az volt az érzésem, hogy a magyar gasztronómia szent tehenei, a lecsó, paprikás, pörkölt egyszerre kerültek a bográcsokba, és rotyogtak nyakló nélkül.

Valójában nagyon kíváncsi lennék, hogy a modern gasztronómia eddigi vívmányait hasznosító, magyarnak mondható halászlé vajon létezik-e egyáltalán...?