Nehéz elvonatkoztatni attól a nosztalgiától csöpögő érzéstől, hogy belépve a Párizsi udvarba, ifjúkorom viharos szerelmi epizódjainak emlékei villódznak előttem. A szerelmi légyottok kitüntetett helyszíne a Piccoló Drink bár volt. Valódi gyöngyszem a tervgazdaság uralta nyomorúságos részvétlenségben.

Jól fésült bármixer, piros, aranygombos spencerben, ami egy mellényszabású, rövid zakó, állt a pult mögött és laza kézzel, mint rumbatököt a kubai szövőlány szeretője, rázta a koktélkeverőt. Az itt ücsörgő lányok pedig nem titkoltan az üzletszerű szerelmet részesítették előnyben a romantikussal szemben. Mert arra nincs idő, most kell kihasználni istenadta bájaikat.

Én mindenkor egyetértésemről biztosítottam őket, azzal a hátsó szándékkal, hogy szolidaritásom jutalma lopott szerelmi kaland formájában realizálódhasson. A lányok inaktív óráiból szerettem volna elcsípni néhányat. És kitartó vágyakozásomat némelykor siker koronázta. Ilyenkor végzetes szerelembe estem, és megváltó gondolatokat dédelgettem arról, hogy miként fogom az adott lányt szerelmem erejével kiragadni a fertőből. Mikor lehiggadtam, már az újabb héjanász reménye éltetett.

Már csak a két egykori fából faragott telefonfülke ikerpár áll ott, amelyek ezernyi kétségbeesett beszélgetés tanúi lehettek volna, ha füleltek volna, de nem volt rá szükség, mert a falnak is füle volt.

Ma egy megkerülhető pult áll az egykori bár helyén, mögötte aránylag keskeny tér nyílik, amelynek falán egybefüggő pamlag húzódik, előtte asztalokkal.

Itt a pamlagon ülve tanulmányozom a Párizsi Passage Bisztró Ebéd című kedvezményes kínálatát: 3 fogás nagyjából az eredeti ár feléért. Ez a mai viszonyok között, még az eddig ismert „Torkos csütörtök” és hozzá hasonlókhoz képest is gyanakvást ébresztő ajánlat. Az aktuális infláció, az élelmiszerek piaci áremelkedése ismertében ez vagy ajándék, vagy kamikaze nemtörődömség, vagy trükk, vagy mindez együtt.

Az is előfordulhat, tételezzük fel a legjobbat, hogy a Passage ajánlata vegytiszta marketingfogás, és megmutatva konyhája legjavát próbál vendéget csábítani, azt remélve, hogy akik kóstolták, a későbbiekben visszatérnek, és hajlandók lesznek teljes áron is fogyasztani. Különös tekintettel arra, hogy a választható ételek valódi fogyasztói ára is fel van tüntetve, és ebből nem túl megerőltető fejszámolás után kiderül, hogy milyen gáláns az étterem, amikor felezi az eredeti árat.

Elsőként füstölt libamell, tormás római saláta, savanyított retek. Ahogy meglátom, kezdem érteni, mi a trükk. Ha ez az adag a sztenderd, akkor a megadott eredeti ár, és a hozzá rendelt érték köszönő viszonyban sincsenek, ha azonban éppen a kedvezmény miatt csökkentett adaggal operálnak, akkor azt illene közölni.

De ezt csak nevezzük formai problémának, viszont jelentős tartalmi problémák is felmerülnek, nevezetesen az, hogy meglehetősen gyenge minőségű és mennyiségű libamellről van szó, talán négy kis szeletecske, és a torma, amelyből nagyon kevés található a tányéron, gyaníthatóan konzerv eredetű, vagy legalább is azt a benyomást kelti. Száraz, szinte minden ízt és szószt nélkülöző, befejezetlen fogás. A tányéron fellelhető mennyiségű nyersanyagok mai áron is csak töredékébe kerülnek a megadott kedvezményes árnak.

Céklaleves, sült kacsamáj, pirított tökmag. Épp a minap vásároltam két csokor tojás alakú céklát, tehát tudom, hogy nem olcsó a cékla (9 – 10 db.) Ebből jó esetben kihozható két liter céklaleves, amelyben már van zöldség alaplé is. Feltéve, hogy tényleg valódi céklalevest főzünk, és nem mondjuk céklával ízesített mirelit meggylevest.

Ami pedig a kacsamáj betétet illeti, talán jobb lenne mellőzni, ha csak a kevésbé sikerült maradékra futja. A leves még nyomaiban sem idézi fel a cékla erőteljes földes ízét, tele van cukorral, már–már desszert irányba édesedik. A karakter nélküli meggy, vagy valamilyen bogyós gyümölcs, mert szinte felismerhetetlen, túltengés még azt a kevés céklát is lenyomja, ami esetleg valahol szeretne felszínre törni. Totális csőd még ezért a pénzért is.

Erdei gombás szarvas ragu, szalonnás nudli pompás tél eleji étel lehetne. A kitálalt adag méretre inkább egy kóstoló menü negyedik, ötödik fogása lehetne, nagyjából egy átlagos mélytányér felét foglalja el, középre igazítva. Az éppen csak mutatóba fellelhető erdei gombák – csak a jóindulatomnak köszönhetően többes számban – nem váltják be a hozzá fűzött reményeket: jelenlétük alibi jellegű. A generál pörkölt szósz nem méltó ehhez a fogáshoz, a nudlik túl lisztesek, félig nyersek, ha legalább lepirították volna, na, majd a kis szakácsgyereket, aki elfelejtette. A szalonna, vagyis a vákuum csomagból, kiteregetés nélkül apróra vágott „bacon” pedig diszkrét ipari ízekkel gazdagítja ezt a fogást, amelyben a szarvas darabok többsége csumi, rághatatlan. 

Mindezt készséges, barátságos szerviz kíséri, fiatal, jókedvűen figyelmes felszolgálók sürgölődnek, értik a dolgukat. Így még kínosabbnak érzem, hogy tartalomnak és formának nem sikerült egymásra találnia.

Nem tudom megfejteni, hogy mi értelme ennek az önleértékelő akciónak. Milyen előnyök származhatnak ebből, elképzelni sem tudom. Parádés környezetben, tapasztalt konyhai szakember gárdával belefutni ebbe, még ha az enyémtől eltérő, hangosan ajnározó vélemények el is leplezik a kritikusabb hangokat, akkor sem tudom megérteni, mi szükség van erre.

Ez a helyszín nekünk, pestieknek, egy túlélő korosztálynak, életünk meghatározó tere, élményeink kollektíve ott fészkelnek a mára felfrissített túlburjánzó csipkézetben, minden egyes cirádában, elárvult telefonfülkében, aranyló faragványban, göndörödésben. Ez felbecsülhetetlen érték, fel kell nőni hozzá. Megéri.