Nagy volt a készülődés Karcagon 1925 májusának második hetében. Tudniillik 17-ére, vasárnapra várták Gróf Bethlen István miniszterelnököt, Rakovszky Iván belügyminisztert, és Mayer János földművelésügyi minisztert, kíséretükben huszonnégy egységpárti képviselővel. Bethlent és Rakovszkyt Karcag város díszpolgárává avatták, ebből az alkalomból a Városházán adtak díszebédet tiszteletükre.

Most könnyű volna azt írni, de hát ha ilyen fővárosi notabilitások látogattak a városba, akkor számított, hogy mivel traktálták őket, és azt csak úgy egyszerűen nem lehetett eldönteni, ahhoz össze kellett hívni a tanácsadókat. A polgármester kivételesen a feleségét is beavatta, aki amúgy igen jó hírű konyhát vitt otthon, sőt a tanácskozásra is elhívta, hogy közösen döntsenek a menüről.

Heves vita alakult ki, mert itt nemcsak az idelátogató uraságok ínyéről volt szó, hanem sok tiszteletre méltó, ámbátor a köznépből válogatott helyi lakos meghívásáról és ízléséről is. Legyen főúri az az ebéd, de az egyszerűbbhez szokott polgárok kedvére is legyen.

Volt nagy dobálózás, mert ha ennyi szakértő – és több mint tucatnyian ültek a tanácsasztal körül – mondja a magáét, akkor napestig szaporíthatják a szót. Végül aztán a polgármester felesége, aki sűrűn jegyzetelt, és egyedül közülük a költségekre is gondolt, kimondta a végszót. Nagy felzúdulást keltett, amikor az asszony sorolta a menüt, mindjárt az elején említette a csigalevest.

Teli szájjal pipázva

Na, több se kellett az okosoknak, még a kötelező tiszteletről és udvariasságról is elfeledkeztek, úgy heveskedtek, de Piros, mert így hívták a polgármester feleségét, nem engedett. Megmondta, hogy az uraságoknak kell a csigaleves, punktum, szokva vannak az ilyen huncutságokhoz, Karcag sem maradhat le a világ ínyencségei versengésben, különben is, annyi a csiga éppen, hogy nem okozhat gondot akármennyi szükséges is, nem beszélve arról, hogy csak a munkaerő költségét kell számolni, amúgy a természet adja ingyen. Majd szépen 3-4 napig kiéheztetik a csigákat, naponta többször átmossák, babérral, köménnyel ízesített lében megfőzik, bízzák csak rá, majd gondoskodik arról, hogy az urak a tíz ujjukat megnyalják utána. Fehérboros, tejszínes ínyencség lesz belőle, ilyet még Trianonban sem ettek az urak, pedig ott mást se esznek, csak csigát.

A tisztelt tanácskozók felkapták a fejüket a Trianon szóra, morogtak kicsit a bajszuk alatt, volt, aki csak jól megszítta a pipáját, végül elcsendesedtek. Utána már könnyebben beadták a derekukat, amikor a birka-, marha-, disznópörköltről esett szó, amihez Piros fejes salátát javasolt, mert tudta, hogy nemcsak férfiak fogják körülülni az asztalokat, hanem elegáns úri asszonyok is, akik igencsak kényesek az alakjukra.

Legközelebb, amikor a rántott csirkéről, pulykáról esett szó, csak éhesen sóhajtoztak, az aranygaluska felemlítése újfent egy kisebb konsternációt okozott, de Piros asszony ismertetése az aranygaluska tősgyökeres magyar eredetéről, miszerint a Bolond Istók című lap Gasztronomikus irodalmi étlapja Arany László neve mellé az aranygaluskát biggyesztette, elcsendesítette az urakat. Piros azt próbálta elhitetni a morgó uraságokkal, hogy az aranygaluska névadója, nagy költőnk fia, Arany László, kit Petőfi csak Lacinak becézett egy hozzászóló versében. Ez a kis huncutság megnyugtatta az urakat, hogy több magyartól elhajló étel nem lesz az ünnepi menüben.

Aztán eljött a nagy nap. Jó szóban nem volt egész nap hiány. Vasútnál, díszközgyűlésen, a küldöttségek fogadtatásánál, banketten, a városháza erkélyéről áradt a jó szó. A karcagiak szívesen fogadták ezt is. Csak mintha a városháza erkélyéről elhangzott beszédek után nem lelkesedtek volna eléggé. Ennek valószínűleg az az oka, hogy hátraszegett nyakkal kellett felfelé nézegetni, hogy megláthassák a szónokokat, és ez nagyon elfárasztotta a hallgatóságot,

De bizony kikerült a pipa a szájból, amikor azt mondta Bethlen István, hogy:

Én, mint a legfiatalabb karcagi polgár, önök közé tartozónak érzem magam, és bárki jöjjön is Karcagról hozzám közüggyel vagy magánüggyel, mindent megteszek az érdekükben. Csak jöjjenek bizalommal.

A díszebéd utáni elvegyülésen Gróf Bethlen személyesen mondott köszönetet Piros asszonynak a csigalevesért, de leginkább az aranygaluskáért, aminek még a receptjét is elkérte. Piros sebtében papírra vetette és odaadta. Ő excellenciája pedig nem volt rest és becsúsztatta a papirost a mellsőzsebébe.

A jó történet étvágyat teremt

Hát, mi tagadás, megjött a kedvem az aranygaluskához, ami, ha jobban megnézzük, nem is galuska, hanem kelt tésztából készült mini bukta, és arany azért lehet, mert a rája szórt vajban pirított darált diótól tényleg aranyszínű. „Galuska” meg azért lehet, mert a megkelesztett tésztát szaggatják mini bukta formájúra.

Veres Péter szerint a galuska, (az eredeti), a „restek hamarja”. Hát ez a kelt tésztából készült „galuskára” nem mondható. Ehhez türelem kell.

Annyira rágyógyultam az aranygaluskára, elhatároztam, hogy készítek itthon egy adagot, de aztán ahogy végiggondoltam, hogy ez mivel jár, inkább nyomozásba kezdtem, hátha megtalálom Piroska aranygaluskáját. Nyakamba vettem a várost, aranygaluska után koslattam. Szomorúan kellett megállapítanom, hogy manapság valahogy nem divat ez az étel, lehet, hogy a vendéglősöknek nincs kedvük tésztát keleszteni, meg a sodókkal se szívesen bajlódnak, nem tudom. Kiderítettem, hogy van a Felixben, legalábbis az étlapon találtam, és a St. Andrea étteremben. Próba szerencse: ez utóbbit választottam.

Besétáltam szépen délidőben, és gondoltam, hogy nem is kérek mást, csak egy aranygaluskát, de aztán látván, hogy van tojásos galuska is, azzal kezdtem. Legyen ez egy ilyen galuskás nap. Tojásos galuska fejes saláta nélkül nem létezik, nem érvényes. És az a saláta legyen ropogós, friss, harsogjon a fogam alatt, eddig meg is volnánk, ilyet kapok a St. Andreában, sőt, a régimódi cukros-ecetes dresszing is megvan. Extrában néhány ízes mustármag is fokozza az élvezetet.

A galuska valamilyen titkos recept szerint készülhetett, mert még ilyen könnyed, apró szemű habos galuskával nem volt dolgom. A szósz nem a szokásos frissen rávert tojás, ami gyakran rántottává válik, hanem légiesen könnyed tojáshab, krémnek is mondhatnám. Kemény tojás reszelt sárgája került a tetejére. Mégis minden falat, nem voltam rest kanállal enni, hozta a tőle elvárható tojásos galuska feelinget. Nem csodálkoznék, ha ez a pofonegyszerűnek gondolt fogás becsalogatná a galuskahívőket, főleg, hogy tavaszodik.

Két nagy csoportra oszthatóak az aranygaluska hívei:

• az egyik a vaníliasodóra esküszik,
• a másik a borsodóra.

Én valahol középen állok, amit elém tesznek, azt vakon bepofázom. Itt most egy igen különös kombinációval volt dolgom, nevezetesen, az volt az érzésem, hogy a habos vaníliás karamellás szósz diszkréten némi borhabot is rejt magában, éppen csak, hogy egy kis izgalmas sav is birizgálja az érzékeinket. Ötkarátos csiszolatlan gyémánt nagyságú grillázs diószemek bukkannak elő a szószból, ha minden bánya ilyen lenne, jobbat nem kívánhatok. Valójában egy nagyobbacska „bukta” tésztából formázott „galuska” van a tányér közepén, mint egy kisebb vulkán, amelyből feltört a karamellával tarkított vaníliás láva, teljesen elöntve a magaslatot. A diók lennének a kitörés szilárdabb elemei.

Nem mondhatok mást, hogy folytatom a kutakodást, de az biztos, hogy a mérce magasra van téve. Alig várom, hogy valaki felülmúlja. Azt megígérhetem, hogy ahol aranygaluska van, oda engem akár éjnek idején is riaszthatnak, ott leszek.