Itt ülök Szarvas város kellős közepén, a Holt-Kőrös partján, a híd közelében, a Gree márkájú klímák nagykereskedőjének üvegből épült székházának földszintjén, ami történetesen egy bisztró, mert hol máshol is ülhetnék, ha nem egy bisztróban, legyen az bárhol az országban. És nem győzök ámuldozni: az épület, amely a megállni látszó idő kerekét másfél századdal előrébb görgette, égbe kiáltó csúcsos sarkával, áttetsző üvegfalaival példamutatóan olvad a természeti környezetbe, és innen nézve a szemközti parton álló Bolza-kastély szilárd oszlopai az orrom előtt tükröződnek az üvegpalota ablaktábláin, mintegy az építtetőnek az integrációról szőtt álmait kifejezve.

Múlt és jelen, mondhatnám, egymást erősítve a maguk természetes módján tekintenek az ősi mocsárciprusokra, amelyek a mozdulatlan állandóságot jelentik a két világ találkozásánál. Óvilág és új világ vagy az építtető szándéka szerint Óváros és Újváros békés szembenállása a Kőrös két partján.

Petőfi vére

Mások emlékein élősködök, de ez így természetes, mert hogyan tudnék másképpen arra gondolni, hogy milyen is volt 1866-ban Szarvason a nyár vége, amikor a vakációból visszatérő rakoncátlan diákok tucatjai szállták meg a várost. Köztük volt a költőóriás fia, Petőfi Zoltán is, akit mindenki látni akart. Nagybátyja, Petőfi István beíratta a híres szarvasi gimnázium hatodik osztályába. Összefutott a fél város, hogy láthassa Zoltánt. Kis csenevész, halk hangú fiatalember volt, de vonásaiban kísértetiesen megidézte apját, Sándort.

Nem volt könnyű Petőfi Sándor fiának lenni, a költő árnyéka agyonnyomta a vézna kis fiúcskát. Amerre járt, kelt az utcákban, megnyíltak az ablakok, és megteltek kíváncsi asszonyokkal, lányokkal, akik kegyeletes áhítattal kísérték Petőfi Sándor fiának minden lépését és mozdulatát.

Törékeny, de sudárnak látott alakján jól festett a sötétkék színű, fekete zsinórral sújtásozott magyar nadrág és a kárniolgombos fekete atilla. Fényes, magas sarkú, sok ráncos lakk csizmát, kackiásan félrecsapott, fekete bársony kucsmát, kihajtott széles inggallért, és lazán csokorra kötött rojtos nyakkendőt viselt. Hosszúkás halvány arcát hollófekete hullámzó fürtök körítették és sötét szemeiben valami nyugtalan, bizonytalan láng lobogott szüntelenül.

– írta a Magyarország című lapban 1913-ban Deréki Antal.

A szarvasi gimnáziumnak abban az időben sok tudós professzora volt: az öreg, örökös mosolygású Koren és a törpetermetű, szikár Kieska már Aszódon Petőfi Sándor oktatói voltak, és onnan kerültek Szarvasra. A gimnázium igazgatója, Tatay István személyesen gondoskodott a fiatalember jólétéről. De az mindenáron színésznek akart állni, nem érdekelték a tanulmányok.

Krúdy mindig előkerül

Gondolom, hogy Krúdyt is a fiúcska rövid élete, tragikus sorsa ihlette, hogy színdarabot írjon róla. A fiú 1848. március 15-én fogant, és az év december 15-én született. Huszonkét évesen, tüdőbajban halt meg. Nem lett se költő, se színész, pedig mindkettővel próbálkozott, de hasztalan.

„Nagy bátorság kellett ennek a darabnak a megírásához. A téma, a magyar sasfióknak, Petőfi Sándor fiának tragikus életsorsa, a leghatásosabb, de a legnehezebben színpadra vihető színdarab témák közé tartozik. És Krúdy Gyula megbirkózott a kemény feladattal” – írta a kritika. Törzs Jenő alakította Zoltánt, átlényegült a szerepben, sugárzott belőle Petőfi szelleme.

Krúdy Gyula népszerűségére jellemző az a kis epizód, amely a főpróbán történt. A második és harmadik felvonás között megjelent Krúdy a nézőtéren, de alighogy felismerték, olyan tomboló tapsvihar tört ki, hogy sietve felmenekült a színpadra. 1913-at írtunk.

Újváros Bisztró

Nem véletlen, hogy a szarvasi Újváros Bisztróban a dicső múltba szántó gondolatokkal foglalatoskodom, de közben azt is megtudom, hogy az épület tulajdonosa az országos „klímakirály”, akinek azon vágya valósult itt meg, hogy szeretett városának legyen végre egy korszerű bisztrója. Az is kiderül, hogy erre minden sansza megvan, egyrészt attraktív infrastruktúrát hozott létre, másrészt a mára megszűnt budapesti Fricska egykori séfhelyettesét, Piltz Zoltánt alkalmazta séfnek. Sőt sikerült odaadó, hozzáértő személyzetet is toboroznia, ami a mai időkben nem kis teljesítmény. Továbbá Várvízi Péter tanácsaival indult a hely.

Országosan elharapódzott a small plate stílusú bisztrókonyha, itt is valami ilyesmivel kecsegtetnek. Nem bánom. Főleg, ha ez az étkezés változatosságát szolgálja, és nem csak amolyan kényszer megoldás a jelenlegi spórolási hullám tarajain egyensúlyozandó.

Érett kajszibarack-cikkelyek kombuchával, pirított koriander magokkal, zsenge bazsalikom levelekkel – nem az a tipikus szarvasi kezdő fogás, de valójában mit nevezhetnénk annak? Az új bisztró igyekszik összesen két hónapos nyitvatartása óta önálló arculattal felhívni a figyelmet magára, ennek is köszönhető az imént említett frissítő jellegű, igencsak vagány fogás. Jobb, mint egy ipari sárgadinnye-sonka duó, sőt, sokkal jobb, és a vegetáriánusok is örülhetnek.

Ügyes összeállítás a csicseriborsó-zellerkrém párosítás némi marinált hagymával, retekkel, ahol érzésem szerint a zellerkrém – híven mindent tudó karakteréhez – a humuszt imitálja. Rövidhullámú élvezet, de helyén vannak az alkatrészek; a zellerből, ha erőteljesebb hőkezelésen esik át, több íz tudna felszabadulni.

A derék harcsa, vagyis harcsaderék szépen odapirulva megmártózik a megszelídített curryszószban. Itt teljes pompájában tetten érhető az Újváros Bisztró minőségre való törekvése. Hétköznapi bisztróétel, kiegyensúlyozott, de azért itt-ott nyakon vágós ízekkel, ahogy a rózsabors hirtelen felvillan a curryben. A hal készültsége megfelelő, bőre ropog. A külön tálalás nem tesz jót a kompozíciónak, de ahogy találkozik a szósz meg a hal, helyreáll a rend. Elválaszthatatlan társak lesznek.

A serpenyős kacsamell és rizs pirított hagymákkal szerencsére nem a szokásos összeállítás, a szaftos rizs és a rozé kacsamell nem a gyümölcsös verzió unalomig ismert ízeit hozza, hanem kivételesen a jó minőségű kacsahúst helyezi új dimenzióba.

A zsenge bárány kvázi bourgignon módon, kurkumás szószban lazán összekeverve főtt-sült burgonyával, sárgarépával igazi klasszikus. Csínján bántak a szósszal, nagy bánatomra, nem jutott minden falathoz, de így is telitalálat ez a fogás.

Kávékaland

Most sajnálom csak igazán, hogy nem iszom soha kávét, pedig a csapatot Fazekas Andrea, a híres-neves speciality kávéművész tréningezte. Hát, ha illatokból meg lehet állapítani, hogy milyen kávékkal operál a hely, akkor azt mondhatom, hogy a virtigli kávémegszállott jó helyen jár, itt megkaphatja azt, amit az egész megyében sehol. Szarvas lett errefelé a kávé fővárosa, ehhez aztán tényleg jól illeszkedik ez az épület a maga high-tech sajátosságaival. Gianni Frasi veronai pörkölő kávéját használják, amit a szinte megközelíthetetlen mester nyílt lángon pörköl. Ő igazi legenda, kávéját Michelin-csillagos éttermekbe szállítja, és csak azoknak adja, akik megfelelő szakértelemmel képesek kezelni.

A kávét ez a gép készíti. Némi hezitálás után úgy döntöttem, hogy bele kell kóstolnom a kávéba, ennyi vonzó tényezőt progresszív sznobságom nem hagyhat figyelmen kívül.

Semmilyen érvényes kávéemlékem nem lévén, mint szűz kéz a kaszinóban, úgy estem neki a feketének. Enyhén sós, de a háttérből édeskés ízt éreztem, majd jöttek a savérzetek, mindez harmonikusan kiegyensúlyozott összetételben. A korty lenyelése után kisvártatva bizsergést éreztem a szájpadlásomon, és jöttek váratlanul diós, marcipános karamellaromák, majd mintha mézes csoki is előkerült volna. Lehet, hogy rászokom a kávéra?

Egy újszülöttől – hiszen az Újváros Bisztró alig pár hónapos – szép teljesítmény, amit itt tapasztaltam. Nem látok a jövőbe, de annyi megállapítható, hogy ha az üzemeltetők elég elszántak, akkor sanszos, hogy a Kőrös-part, ami amúgy maga a földi mennyország, minden túlzás nélkül kulináris célpontként is felkerülhet a térképre.

Pierre gasztroesztéta.

A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját.