Amikor Nyikita beugrott a szuterénlakás nyitott ablakán, már két napja nem ettünk, de lehet, hogy csak egy, mindenesetre úgy éreztük, mintha már hetek óta éheznénk. Az olcsó százlírás lőre literje volt annyi, hogy ideig-óráig feledtette az éhséget, de amikor elszállt az olcsó mámor, akkor cserepes szájjal, szomjazva éheztünk. Rágtam a szájam szélét, de csak a kis szúrós bőrkék akadtak a nyelvemre, hiába nyeltem úgy, mintha szilárd falatok lennének, a gyomromat, az érzékeimet nem tudtam becsapni.

A dimbes-dombos Esquilino negyedben csöveztünk, amely Róma hét dombja közül az egyikre épült, csak az isten tudja, melyikre pontosan, minket ez érdekelt a legkevésbé. Bár amikor urasabban éltünk, mert a katolikusok meg a zsidók is fizették a menekültstátuszból eredő járandóságunkat, itt is ájtatoskodtunk, meg ott is. Kvázi nem tudtuk eldönteni, merre hajoljon a lelkiismeretünk.

• Mehettünk volna Kanadába, azt a katolikusok támogatták.
• Mehettünk volna Izraelbe, abban meg a zsidók segítettek volna.

Eleinte nem voltak követelődzők, de egy idő után rájöttek, hogy két helyről kapjuk a segélyt, és eszünk ágában sincs otthagyni Rómát.

Gogol szelleme

Akkor még őszinte érdeklődéssel és vonzalommal a kultúra iránt, jóllakottan – úgy könnyű – besétáltunk a szállásunktól nem messze lévő Willa Wolkonskyba. I. Sándor cár adjutánsának, Nyikita hercegnek a felesége, Zinaida lakott itt valamikor. Talán ezért is járkáltunk itt, mert hármunk közül a mi Nyikitánk, akit mindenki így hívott – tejfölszőke haja, tekintélyes méretű oldalszakálla hasonlatossá tette egy szláv herceghez –, azt gondolta, hogy a neki szánt szereppel így jobban azonosulhat. Látszott az arcán, szinte átszellemült, amikor tudomást szerzett arról, hogy Gogol a Holt lelkek néhány fejezetét itt írta, ebben az épületben.

Őszinte megrendüléssel ismételgette, hogy ő határozottan érzi Gogol szellemét, annyira mondta, hogy egyszerre mindnyájan elveszett, holt lelkeknek éreztük magunkat, kóvályogtunk a pazar idegenség díszletei között, és hirtelen ránk szakadt a menekültlétezés fátyolos üressége.

Pár nappal karácsony ünnepe előtt ugrott be Nyikita a szuterénlakás nyitott ablakán, talán pont azért oda, ijedtében, mint később magyarázta, mert onnan üvöltött egy rádiókészülékből az év utolsó futballmeccsét közvetítő szpíker hangja, amely összekeveredett a szomszédos Santa Maria Maggiore harangjának mindent beborító mély, torkig hatoló hangjával.

Mintha holt lelkek irányították volna tetteit, ahogy behuppant, azonmód felkapta az üvöltő rádiót. A bentiek éppen ebédhez készülődtek, népes család, zsibongó gyerekekkel, alsó trikóban üldögélő férfiak, dermedten nézték a szőke herceget, még az hagyján, de legfőképp hallották megszűnni a meccset közvetítő hangot, ahogy Nyikita kirántotta az aljzatból a rádió zsinórját, és két karjával átkarolva, a mellkasához szorítva a bazi nagy rádiót, próbál kimenekülni az ablakon.

Gúzsba kötő harangszó

A harangszó most már zavartalanul érvényesülhetett, beömlött a nyitott ablakon, és ez megint csak Nyikita elmondása, mellbe vágta, érezte a hanghullámokat, ahogy visszanyomják rádióstul a szuterénba, a lentiek, az egész család azonnal rávetette volna magát, de Santa Maria Maggiore harangjának öblös hangja őket is megakadályozta, patthelyzet alakult ki, mire odaértünk. Körbesepert minket, mint egy vastag bársonysál, gúzsba kötött a harangszó.

Aztán a családfő, aki csak most került elő, testes asszonyság, kinek a megjelenése a konyha felől elnémította a család minden, éppen hangos üvöltözésben kitörő tagját, meglátva a rádiót ölelgető Nyikitát, minket, ahogy dermedten állunk, és nézzük, hogyan menthetnénk meg csapdába esett társunkat, határozottan hívóan intett felénk. Aztán a harangszó újabb hulláma besodort minket is.

Arra ocsúdtunk, hogy ott ülünk a családi asztalnál, amely szinte betöltötte az egész helyiséget, és mindenki előtt ott olvadozott egy tál Spagetti alla Nerano. Ó, micsoda illatok, olvadozó sajtok, az egyik provolone, a másik parmezán, a fokhagymás ízesítésű odaperzselt cukkinitallérok krémes emulzióban tekerednek a tésztaszálakkal, az olaj, a sajtok, a még idejében odalöttyintett főzővíz határozott kavargatás nyomán válik pikáns szósszá.

Éreztem, ahogy cserepesre töredezett ajkam kisimul, a campaniai eredetű, világ legegyszerűbb pasztája gyógyírként simogatja a számat. A testes asszony imára kulcsolta a kezét, tekintetével végigsimította az asztalnál ülőket. Már csak a harangszóba vegyülő halk mormolás hallatszott. Két nap múlva karácsony.

(Az Index Könyvek gondozásában megjelent Vajda Pierre: Pierre kóstolgat – és hiszed, vagy sem, elégedett című könyve itt megvásárolható.)

Pierre gasztroesztéta. A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.

Ha lemaradt volna az előző heti Pierre-cikkről, itt elolvashatja.