Most aztán tényleg eljött… Nem az apokalipszis lovasa, csak az éttermi élmény – a komplex mint olyan – lépett jelentősen új fázisába. Innentől már semmi nem úgy lesz, mint azelőtt. Nem adok egy évet, és emlékezni fogtok erre a pillanatra. Prófétaként fogtok emlegetni.

Az, hogy Budapesten elmentem egy belvárosi étterembe, történetesen a Mia Valentina néven forgó olasz étterembe, még hagyján… Van így az ember néha. Ám amibe belefutottam, arra biztos emlékezni fogok. És korántsem a kulináris élvezetek hagytak bennem mély nyomokat, hanem találkoztam a jövővel.

Kerestem az étlapot. Jó-jó, tudom, hogy egy asztali QR-kód még nem a jövő, az már a jelen. Ha csak erről volna szó, nem szaporítanám a szót. Szóval: nincs étlap. Rendben, de érdemes végiggondolni, hogy ennek mi a haszna. Nincs nyomtatási költség, és papír, esetleg fólia, bőrtok, merített papír sincs – és nem is hiányzik. Grafikusi költség sincs, a megrongálódott étlapokat sem kell cserélgetni.

Tudom, lehet sajnálkozni, hogy milyen jó az étlapot bújni, megszoktuk már, nehogy már azt is elvegyék tőlünk, pedig még higiéniai szempontból is necces. Hányszor láttam már tollal javítgatott, cetlivel átragasztott, aktualizált étlapot, főleg az ároldalon. Elég kiábrándító és slampos. Az külön kálvária, amíg egy átlagos forgalmú étteremben eljut az asztalokhoz az étlap, majd miután eldől, hogy ki mit választ, a felszolgáló sietve begyűjti azt mint pótolhatatlan kincset. A fogyasztó magára marad, „kirakat” nélkül, nincs az, amiből kedvet kapjon, nincs olyan, ami csábítsa. Szóval az eladási ponton semmi nincs, ami kecsegtesse, vásárlásra ösztönözze. Dilettantizmus felsőfokon.

Valós idejű digitális menü

A telefonos „étlap” egyes tételei fényképpel, részletes leírással, kategóriákba sorolva megjeleníthetőek. Minden lényeges információ az összetevőkről, akár távolabb kalandozva is rendelkezésre áll. Egyetlen mozdulattal változtatható, javítható, mert ez nem az analóg étlap szkennelt változata. Ez a valós idejű digitális menü. Nagy különbség.

Köztudott, hogy a vendéglátásban, a konyhán és az eladótérben is dúl a munkaerőhiány. Nagyon kevés a képzett, tapasztalt felszolgáló, aki nem csak felveszi a rendelést, majd valahogyan teljesíti. Az olyanról beszélek, aki az értékesítési ponton, az asztalnál tájékoztat, elad, értékesít, intelligens interakcióban van a fogyasztóval. Az éttermek többsége nem engedhet meg magának jól képzett felszolgálókat, leginkább amatőr, szakképzettség nélküli, kényszerből munkát vállaló pincéreket alkalmaznak, pedig micsoda becsülete volt ennek a szakmának az ánti világban.

Csak étlap, a távolban egy pincér figyel 

A legnagyobb poén az, hogy ezzel a valós idejű digitális menüből egyfelől addig válogatok, variálok, ameddig akarok, nincs szükségem pincérre, a rendeléshez sem kell odaintenem, se arra várnom, mikor méltóztatik észrevenni. Mindazonáltal, ha ragaszkodom hozzá, hogy személyes kapcsolatba kerüljek a hely képviselőjével, annak sincs akadálya, de én most közvetlenül az alkalmazáson keresztül rendelek.

Rafinált ez a felület. Még mielőtt bármi történne is, már egy teljes képernyős fotót látok: sáfrányos, kagylós rizottó, ami, valljuk be, igen érzéki látvány. Különösen akkor, ha az tényleg belemászik a látóterembe. Nem veszem sértésnek, de továbbhaladok, hogy rendelni tudjak. Azt mindenesetre azonnal felfogom, hogy az első beúszó ételkép bármi más is lehetne, csakis a rendszer üzemeltetőjétől függ, mit tol oda. Közben egy szöveges banner is fut, ami arra figyelmeztet, hogy bizonyos ételek rendelésénél ajándék italokat is kaphatok. Mindez nem tolakodó, az életből megszokott iramban történik.

A következő lépésnél az ételkategóriák jönnek. Ebből választva döntök valamilyen konkrét étel mellett. Az elsőre feldobott sáfrányos-kagylós cuccot jelölöm. Kíváncsiságból nézek valami mást is, amihez azonnal megjelenik néhány extra választási lehetőség is.

Kisvártatva csatlakozik hozzám az a két ember, akikkel itt beszéltem meg találkozót. Mondanom se kell, mindegyik azonnal a QR-kódon keresztül belép az étlapba. Regisztrálni nem kell, szóval direktbe senki nem halássza az adatokat. Feltűnő, hogy elsőnek ők is – ellentétben az átlagos ilyen rendszerekkel, ahol egyszerre legalább négy étel fényképét látják – azonnal a hely aznapra kiválasztott ételét kapják teljes képernyőn az arcukba. Figyelem a reakciójukat, vajon elcsábulnak-e. Egyikőjük igen, a másik inkább végigböngészi a kínálatot, extrákat is bejelöl, kifejezetten élvezi a szörfölést az étlapon.

Azt látom egy konyhához közeli képernyőn, amit a pincér is figyel, hogy rendeléseinket asztalhoz csoportosítja a rendszer, majd egy jóváhagyó érintéssel a konyhába irányítja a megrendelést. Még mindig nem kerültünk interakcióba egyetlen pincérrel sem.

Amit eddig sehol se láttam, pedig volt szerencsém már ilyen online éttermi hacacáréhoz, hogy ugyan a megrendelt tételek mellett ott szerepel a fogyasztói ár, a rendelés befejezésekor sem összesítik automatikusan a végösszeget. Átlátok a szitán, és a fejlesztő javára írom, hogy alapvető emberismereti tényezők birtokában dolgozta ki ezt a rendszert. Amikor ránézek a rendelésemre, minden tétel mellett látom az összeget, de az emberek többsége, mert eleve optimistának születtek, fejben összeadáskor az összeget lefelé kerekítik. Belegondolok, hogy ez az apróság is fogyasztásösztönző lehet.

Fácánleves QR-kóddal

Ahogy szoktam, az ételek miatt mentem, csak elcsábíttattam a technika által, így most csupán rövid beszámolót adok az ételekről. Arra azonban az istennek sem tudtam rájönni, hogy az itt alkalmazott digitális étlaprendszert miért hívják swipelime-nak, de ez csak az én mindent racionalizáló nyughatatlan természetem miatt okozott fejtörést, nem olyan fontos.

A fácánleves meglepően mély ízei nagyobb részt a fácánhús természetes édesbe hajló ízének köszönhetőek, emiatt kissé eltúlzottnak érzem a sárgarépa további édeskés ízt kölcsönző jelenlétét, mintha a készítője nem bízott volna a fácánból fakadó erőben. Amúgy szívet melengető leves, régmúlt hagyományait ötvözi mai ázsiai levesek divatjával.

A ropogós parmezános csirke néven forgalmazott fogást nyugodtan nevezhetjük a nevén: rántott csirke egy kis spagettivel, parmezánszórással, friss salátával. Nem mondhatnám, hogy ez az én ételem lenne, ne tartsatok finnyásnak, mindazonáltal ahogy körbepillantok, nemcsak az én asztaltársaságom ropogtatja jóízűen, hanem a szomszédos asztaloknál is lelkesen borulnak rá a tányérra, többségében turisták, amit csak a tények kedvéért jegyzek meg. Azt is látom, hogy az angol nyelvű alkalmazást úgy használják, mintha soha mást nem láttak volna,

A cézársalátára, ami köztudottan vesszőparipám, nem lehet rá panaszom, bár öntetből mindig többet kívánok, mint amennyit a konyha kimér – de extraként, csak rá kell keresnem, hozzájutok egy kiegészítő adaghoz.

Amúgy kiderül, nem járok rosszul, csak mert elcsábultam az alkalmazás első ajánlatának. A sáfrányos rizottó kagylókkal néven nevezett fogás több megközelítésben is kényes kompozíció, jelen esetben a hullámos rizottó némi tengeri ízekkel frissítve és a kagylók kíméletes készültségben igazolják, hogy a belvárosi kőrengetegben is lehet tisztességes mediterrán ételt kapni. De ne számítsunk tengermorgásra.

Szokás szerint karnyújtással ágaskodom, hogy felhívjam a pincér figyelmét fizetési szándékomra, ám még mielőtt az ujjaimat összedörzsölve az egyezményes nemzetközi jelet küldeném, társaim türelemre intenek. Mutatják, hogy az alkalmazáson keresztül gyorsabban célt érek.

Külön-külön fizetünk. A saját ételeinket. A fizetési szándékra kattintva az alkalmazás végre összesíti a tételeket, és háromféle fizetési módot tesz lehetővé:

• készpénzes,
• kártyás,
• telefonos fizetési lehetőség, amihez se pincér, se terminál nem szükséges.

Egyikünk a telefonos fizetést választja. Kíváncsi vagyok, hogy a pincér miként ellenőrzi, hogy megtörtént-e a fizetés. Látom, az ő kontrollképernyőjén az asztal adott személyhez köthető tételei fizetettként jelennek meg. A kártyás fizetés szándéka is villan a kontrollképernyőn, tehát nem kell ágaskodni, a pincér érkezik a terminállal.

Látszólag nem sok változott, ez még csak a kezdet, de biztos vagyok abban, legyen az bármilyen étterem, innentől kezdve rohamos tempóban teret hódítanak az egyre okosabb és praktikusabb alkalmazások, amelyek már most is a legrafináltabb eszközökkel képesek ösztönözni a fogyasztást, kiismerni a fogyasztók szokásait, ízlését, hajlandóságát. Ami eddig az eladási pontokon gyarló emberi szorgalmon, képességeken múlott, az innentől mesterséges intelligenciával, folyamatosan alkalmazkodó rugalmas technológiával fog bonyolódni, ha tetszik, ha nem.

(Az Index Könyvek gondozásában megjelent Vajda Pierre: Pierre kóstolgat – és hiszed, vagy sem, elégedett című könyve itt megvásárolható.)

Pierre gasztroesztéta. A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.

Ha lemaradt volna az előző heti Pierre-cikkről, itt elolvashatja.