Mindenki életében van egy birkapörkölt – már ha szereti –, amelynek íze örökre megmarad. S persze az emlék hozzá, amelyik előhívja a múltból. Aztán a múlt és jelen találkozik vagy szembesül. Mint most is, éppen az Omszki-tó partján, a Gól Vendéglőben. 

Mottó: Ne legyünk elszállva, térjünk vissza a dolgos hétköznapokhoz, nem lehet mindig kaviárt habzsolni, nincs szebb annál, mint birkapörkölttel kezdeni a hetet.

Előjáték

Chris ötlete volt. Kibumliztunk az Omszki-tóhoz, vittünk bográcsot meg egy zsák húst, mint kiderült, birkát. Két csaj is volt velünk, odajártak nudizni, ismerték a környéket. Volt nálunk két földbe szúrható, Y alakú fémrúd meg egy rozsdás lánc. Mintha visszamentünk volna az őskorba, a civilizáció leghalványabb jelét sem észleltük a környéken. A jéghideg vizű tó mint hegyi tengerszem, körülötte lombos fák.

Térdig érő fűben hevertünk, a bogrács alatt pislákolt a láng, a lányok néha ellenőrizték a bogrács tartalmát, Chris megrázogatta, hosszú lében főtt a felaprózott csontos birka, gyöngyözött a paprikás lé. Egy vastagabb faággal néha alányúlt, felkeverte. A lányok mint libbenő nimfák visszasüllyedtek a magas fűbe, arccal a lemenő napsugár felé.

Egyetlen nagykanál volt nálunk. Felváltva ettünk a bográcsból. A hegyes-éles birkacsontokat óvatosan szopogattuk, a szaft végigcsorgott az állunkon, a lányokat az sem zavarta, ha egyéb testtájaikra is jutott belőle. Lassan besötétedett, a parázs fényénél egymás kezébe adtuk a kanalat, körbe ettük a bográcsot. Hát persze, hogy a világ legjobb birkapaprikása volt.

Minap

A véletlen, vagy csak megszokásból gondolom véletlennek, az előző életem hűlt helye, amit bottal üthetek, az vonzott ide. Egyszer csak letértem az útról Budakalász felé. Kisvártatva egy tágas parkolóban találtam magam, előttem a tó kéklő tükre fodrozódott, sűrű lombos fák ágain túl felcsillant a múlt. A magas fűben az elhamvadt parázs nyomait kerestem. Aztán szemközt a derűs valóság: egy faszerkezetes épület körvonalait fedeztem fel az éles ellenfényben, öles betűkkel kiírva: Gól Vendéglő.

Esküszöm, jobb helyen vendéglő nem lehet. Ott a tó egy kőhajításnyira, másik oldalról egy sportpálya határolja az épületet. És amikor az étlapon azt olvasom, hogy birkapörkölt, akkor minden józan paraszti eszemre szükségem van, hogy elhessentsem magamtól a belénk oltott transzcendenst. Nem könnyű.

Óvatosan közelítem a célt, mert – ha már idevetett a jó sorsom, akkor – nyilvánvaló, hogy innen birkapörkölt-kóstolás nélkül el nem mehetek. Sajnálom. Sajnálom magamat, de őket is, mert a megszépítő múlttal ki lenne képes felvenni a versenyt.

Előbb leves, szaftos karaj

Kerülgetem a forró birkapörköltet. Először húslevest eszem. Be kell járatnom magam, nem eshetek neki a múltamnak. Azért könyörgök, hogy képes legyek a legmostohább körülmények között is igazságosnak maradni, ne ragadjon el a múlt jelent torzító bűbája.

A leves tisztességes, amilyennek itt, a város szélén lennie kell. Igazi háziasan jóízű húsleves, friss, szakszerűen kezelt gyökérzöldségekkel, puha, szaftos hússal. Csak a szezonalitás kedvéért spárgalevessel is próbálkozom. A színe sem igazán vonzó, inkább szürkés-zöldes árnyalatú, bár állítólag fehér spárgából készült. A kissé kesernyés íze valóban arra utal, de a habarás, netalántán rántás mellékízes karaktert ad a levesnek, az így nyert sűrűség nem gazdagít, inkább elidegenít. Nem hiszem, hogy ez lenne a specialitásuk.

Van itt „tonkatsu” típusú rántott sertés is, rizzsel és káposztasalátával. Amolyan elmagyarosított kivitel a japán eredetire hajazó kiszerelésben, de valójában azzal a magától értetődő öntudattal, hogy nem érdemes japán eredetikkel kísérletezni itt, a városszéli tóparton. Van nekünk is rizsünk meg káposztánk, jobb is, mint gondolnátok, elég ennek a fogásnak a leglényegesebb jellemzőjét kidomborítani: nem klopfoljuk szét a húst, hanem jófajta vastag, bár egyáltalán nem zsíros karajt pankóba forgatunk, és kész is a „tonkatsu”. És mi tagadás, ez a módszer beválni látszik, szaftos karaj, ropogós panírban sok városi nagyarcúnak is a becsületére válna.

Kipillantok a tó felé, mintha valamilyen megerősítést várnék onnan a távolból, de csak az izzó napsütésben szellőre váró mozdulatlan faágakon porosodó levelek klorofillizálnak közömbösen.

Birka, bárány, pörkölt

Jöjjön a birkapörkölt, eb ura fakó, valahogy csak megleszünk itt ketten. Nagyon drukkolok, most már csak nekik, hogy sikerüljön. Nem akarom, hogy behozhatatlan hátrányból induljanak. Itt van előttem, illatozik. Inkább mondanám báránynak, kissé szafthiányos, tocsoghatnának bővebben a csonttalan húsdarabok. Igen, a csontok, a kis hegyes szopogatni való csontok is hiányoznak, úgy is, mint a birkapörkölt mindenkori velejárói, még éttermi kiszerelésben is. De valójában a legnagyobb bajom az, hogy a hús kemény, főhetett volna még bő félórát – vagy többet is.

Másnak ez az itteni birkapörkölt a múlt terhei nélkül valószínűleg a mindennapok ínyencsége, dicséretes módon színhúsból készült, rágóizmokat is próbára tévő egytálétel. De azért, hogy egy közelebbi és ellenőrizhetőbb példát is említsek: van az a híres karcagi birkapörkölt, amely szintén bográcsban, hosszan fő, csontos húsból készül, és az ország a csodájára jár. Nem volna ördögtől való, ha a tóparti vendéglőben is valami hasonló rotyogna.

(Az Index Könyvek gondozásában megjelent Vajda Pierre Pierre kóstolgat – és hiszed, vagy sem, elégedett című könyve, itt megvásárolható.)

Pierre gasztroesztéta. A leírtak nem feltétlenül tükrözik az Index szerkesztőségének álláspontját. Szeretjük az izgalmas, okos, érvelő beszélgetést. Várjuk az ön véleményét is.

Ha lemaradt volna az előző heti Pierre-cikkről, itt elolvashatja.