A skótokat elűztük Skóciából, Hódító Vilmost is megöltük, mielőtt király lehetett volna. A Britannia az eddigi legjobb stratégiai játék, és nemcsak azért, mert itt egy tripla 6-os dobással újraírható a történelem.
A skótok helyett a piktek népesítették be Skóciát, a szász invázó elvérzett a hős jüt nemzetségfők pajzsain, Hódító Vilmos pedig hiába szállt partra 1066-ban, Suffolk ostromakor Keménykezű Harald lefejezte, így a szétszabdalt Anglia végül a norvég korona alatt egyesült. Hát így zárult az első Britannia-teszt az Indexben, de abban a történelmi blődségek ellenére is megegyeztünk, hogy ez minden idők legjobb stratégiai társasjátéka. Persze csak ha van rá 4 óránk.
A balatoni haveri berúgások első számú kedvencének számító Rizikót nyugodtan kidobhatjuk. A XXI. századi társasjátékipar zászlóshajója, a Fantasy Flight évek óta futószalagon ontja a jobbnál jobb trónkövetelőket. A legismertebb brandek közül a Doomot, a Warcraftot, a Battlestar Galacticát és a H.P. Lovecraft-novellák helyszíneit idéző Rettegés Arkhambant már kipróbáltuk, az Age of Conan, a Tolkien-életművet feldolgoozó War of the Ring és a George R. R. Martin-regények világán játszódó Trónok harca dobozait nézegetve egyelőre csak a nyálunkat csorgatjuk. De majd sorra kerülnek ezek is.
A Britannia egy 1986-os kultjáték színes rajzokkal és új szabályokkal felturbózott változata, amit magyarul a Delta Vision adott ki, még a tavalyi karácsonyi lázhoz időzítve. A helyszín a ködös Albion, ahol a római uralomtól Hódító Vilmos 1066-os hastingsi hadjáratáig kell végigjátszanunk Anglia vérzivataros történelmét. Amiért a Britannia ezerszer jobb a Rizikónál, az a seregek egyenletes elosztása: itt nem akkora gond, ha a lázongó barbárok már a 3. körben elpicsázzák a római légióinkat, mert a 7. körben Arthur királlyal meg az emberevő skótokkal, a 14. körtől pedig a Harald vezette norvég inváziós flottával törölhetjük le a vigyort a haver arcáról.
A négy főre optimalizált verzióban a sárga játékos a rómaiakat, a romanizált briteket, a skótokat, a dubliniakat és a norvégokat irányítja. A kék játékos északon a piktekkel, délen a belgákkal gyengíti a római hódítókat, később megkapja az angolokat és a normannokat is. A piros a brigantoknak, a vikingeknek, az íreknek és a szászoknak parancsol, míg a zöld a kaledón, a walesi, a jüt és a dán seregekkel csaphat vérengzést.
Minden népnek van egy karakterlapja, ami a magyar változatban elég szerencsétlen módon a megyei újságok címét idéző néplapnak lett lefordítva. Az északi területek lakói jellemzően festett arcú, félmeztelen barbárok, míg a délről érkezőknél kardos-pajzsos-baltás hódítók vicsorognak a rajzokon. A néplapokról olvasható le, hogy az egyes népeknek melyik területeket kell elfoglalniuk és megtartaniuk a fordulók végéig, és melyik hadvezér megöléséért jár extra győzelempont. A játéktáblán oldalt egy függőleges kronológia segíti a játékosokat: innen is könnyen leolvasható, kinek mikor van inváziós köre (ilyenkor kétszer léphet és harcolhat), mikor kell királyt választani, vagy mikor és melyik mezőre jön extra sereg erősítésnek, úgyhogy pár játék után már félrerakhatjuk a 24 oldalas szabálykönyvet.
A katonáinkat kis kartonlapok jelzik, a harc menete pedig pofátlanul egyszerű: annyi kockával dobunk, ahány seregünk részt vesz az adott területért vívott harcban. Az 5-ös és 6-os dobás jelenti a sikert, de ezt sok tényező befolyásolhatja: a római légiósok már 4-es dobással is ölnek (őket viszont kizárólag 6-ossal lehet legyőzni), a hegyekben és mocsarakban lapító ellenfelet csak 6-os dobással lehet kifüstölni. Ha egy sereg mellett egy nevesített vezér is harcol (pajzs alakú tokenek), a dobásokhoz +1 jár. A viking Laposorrú Ketiltől a szász Harold Godwinsonig felvonul mindenki, aki vérrel és vassal akarta meghódítani Angliát, bár míg a pirosaknak 7 hős jár a játék alatt, a zöldeknek be kell érniük hárommal.
A karácsony óta tartó tesztelések alapján kijelenthetjük: Anglia igazi urai a vörösök. Ők már eleve a nagy számok törvénye miatt is győzelemre vannak ítélve: a szászok 20 sereggel és 5 hőssel rendelkeznek, ráadásul csak ők építhetnek erődöt a rómaiakon kívül. A szintén vörös vikingek egy vezérrel érkeznek északra, így ott 5-ös dobással is leverhetik hegyi terepen a pikteket meg a kaledónokat (akik csak 6-os dobással szerezhetnék vissza a területeiket). Az ír nép igazi kamikazecsapat, mert minden megölt katonáért győzelempontot kapnak, az őslakosnak számító brigantok pedig iszonyat sok pontot harácsolhatnak össze, ha a játék végéig meg tudják tartani északon Strathclyde-t.
A zöldeknél a jütöket és a kaledónokat mindig hamar kiirtják a többiek, de a walesiekkel a játék végéig uralni lehet a nyugati régiót, ami rengeteg pontot ér. A dán inváziós horda pedig kegyetlenül brutális tud lenni a véghajrában. A sárga és a kék játékos viszont csak vért izzadva győzhet: előbbinek a játék elején a római egységeket, utóbbinak az utolsó két körben Hódító Vilmos seregét kell ügyes taktikával mozgatnia, különben a többi nép bedarálja őket (nem véletlenül kapott csak ez a két szín lovas egységeket, akik már 4-es dobással is ölnek, és csak 6-ossal szedhetők le). Az esélyegyenlőség és a kvázi történelmi hűség miatt a négy játékos nem választhatja ki előre a színeket, sorsolással kell eldönteni, ki kivel lesz.
Ne essünk kétségbe, ha nem tudunk beszervezni magunk mellé három történész havert, vagy ha hirtelen minden rokon kölyök Britanniát akar játszani. A készítők a szabálykönyvben azt is leírták, hogyan kell szétosztani a népeket három, ill. öt játékos esetén, két játékosnál pedig "Germán hódítók Britannia ellen" jellegű szcenáriókkal múlathatjuk az időt. Ilyenkor mindig figyelni kell arra, hogy a játékosoknak különböző színű egységeket kell tologatnia a táblán. És készüljünk fel arra is, hogy minden órában felsóhajt majd valaki: "Miért nem csináltuk még meg ugyanezt rómaiakkal, langobárdokkal, gepidákkal és magyarokkal Pannónia néven?"