Lassan főtt a magyar gasztronómia elitje, mint valami méretes malacpofa. A Párisi Nagyáruház Lotz-sütőjében 53 fokra állították a termosztátot, az enyhén aromatizált étteremtulajdonosok és séfek pedig kulturáltan gyöngyözve várták az Alexandra kiadó étteremkalauzának díjait. Tarolt a Costes, bár nem az övék volt a legmagasabb pontszám.
Érdekes kérdés, hogy a kifinomult gasztronómia miért idegesíti olyan feltűnően az embereket. Aki szokott blogokat olvasni, pontosan tudja, hogy a "tegnap borjúmirigyet szuvideltem” mondat sokkal vadabb kommentrohamokat provokál a „Farkas Flórián öt sékelért adta el a Szent Jobbot a Kiskabosnak” állításnál is. Egy horgászt alig támadnak azért, ha a folyók fenekén tanyázó selymes durbincsot pinareszelőnek nevezi, azokat bezzeg a széles néptömegek egyöntetű megvetése kíséri, akik szósz helyett azt mondják, hogy kuli. A Lotz-sütőben most ennek a meg nem értett szubkultúrának a legjobbjai tolongtak, abból az alkalomból, hogy megjelent a Molnár B. Tamás gasztropróféta szerkesztette, legjobb magyar étteremkalauz új kiadása.
Az eseményen szinte mindenki ott volt, aki tulajdonosként vagy séfként jobb éttermet visz Magyarországon. Az összkép igen kedvező volt a szuvidelő társaságra nézve: az általam ismert szubkultúrák közül a legmenőbb újságírók, reklámfilmesek, képzőművészek vagy pergetőhorgászok csoportja sokkal lesújtóbb képet mutatott volna, a szakállas, szakbarbár, minden zenére rock and rollozni próbáló építészekről nem is beszélve. A szájpadlásszakértők nagy tömegben is normális külsejű, általában kedélyes emberek, akik a várakozásokkal szemben egyáltalán nem álfrancia szakkifejezésekkel kommunikálnak egymással, és még csak nem is dagadtak.
A műsort egy Medgyessy Péter rétoriskolájában képzett, bankárkülsejű fiatalember vezette fel, akinek senki sem tudta a nevét a környékemen, mert éppen arról sutymorogtak, hogy a városban Guiseppe a legjobb olívaolaj-díler. A fiatalember egyébként egész biztos volt abban, hogy a Vezénylő Tábornok Úr egyetlen kardcsapással le fogja metszeni a vendéglátósokat sújtó, 35-féle elvonást.
A díjátadó gálát levezénylő Bíró Lajos sztárséf kettővel később lépett színre először, így megállapíthattuk, hogy a mezőnyből egyedül ő nem mekeg, mint a félremarinált kecske, ellenben igen slágfertigen és viccesen képes közönség előtt beszélni. Ügyesek voltak a viasatosok, hogy őt szúrták ki a szakácsvetélkedőjük arcának.
Az év étterme nem meglepő módon az első magyar Michelin-csillagot is besöprő Costes lett. A győzelem körülményei ugyanakkor arra utalnak, hogy a magyar csúcséttermek egyre hasonlóbbak egy NB I.-es focicsapat kispadjához. Az első tízből ugyanis három étterem is a lecserélte a főszakácsát a tesztidőszakban, és köztük volt a ranglista első kettője. A legmagasabb pontszámot például nem is a Costes, hanem a dél-balatoni Chateau Visz kapta, de mivel könyvzárta táján jött az új séf – Bíró Lajos szerint „jó hozzáállású, igazi sváb gyerek” –, csak zárójeles, a ranglistában nem számító pontszámot kaptak. Az osztályzatra második Costes korábban váltott séfet, így őket rendesen értékelték, ehhez képest az a friss hír, hogy a régi portugál helyére hozott argentint kirúgták, és júniustól jön vissza a portugál.
Az év étterme díjat Gerendai "Sziget” Károly vette át, akit Bíró előbb azzal magasztalt, hogy ő az egyetlen tulajdonos, akit nem érdekel a profit, majd feltette neki minden díjátadók legjobb kérdését, miszerint „Tömted a zsákot másfél évig?” Gerendai makogott kicsit zavartan, majd szégyenlősen kibökte, hogy három éve tömi a zsákot. A tömőmester megosztva megkapta az év étteremtulajdonosa díjat is Andrusch Péterrel (Alabárdos) és Csapody "Kistücsök" Balázzsal együtt.
A közönség ezután nagyokat nevetett azon, hogy a magyar gasztronómia reménysége díjat a Hagyomány és Evolúció szakácsverseny eddigi mindkét kiadását megnyerő Széll Tamás (Onyx) kapta, ami olyan volt, mintha Lionel Messi kapna reménységdíjat.
A év konyhafőnöke a Csalogány 26 legendásan savanyú arcú séfje, Pethő Balázs lett, aki a tömeg és Bíró Lajos döbbenetére egyszer elmosolyodott, ami annyira kikészítette, hogy azonnal távozott, így a másik díját át sem tudta venni.
Az év reménysége az Aranyszarvast újra menővé tevő Mogyorósi Gábor lett, az év szervizében a Fausto'sban részesülhetünk, Magyarország legjobb ár-érték arányú helye az Olimpia étterem, csárdája a bándi Udvarház, kifőzdéje a Kádár, ami csak azért történhetett meg, mert egy utcából nem akartak kettőt díjazni, hiszen emiatt nem futhatott be a Csalogány utcai Róma ételbár.
Magába a kalauzba egyelőre csak belepörgetni tudtam. A legjobb éttermek szűk toplistája évek óta nagyjából változatlan, új vagy feltörekvő szereplő itt a budapesti Bábel és Aranyszarvas, illetve a pécsi Enoteca Corso. Hír még, hogy magához tért az Arcade bisztró, a kötet szerkesztői végre elismerőbbek lettek az Olimpiával, a kezdeti, általános fújolást túlélve stabilizálta magát a budapesti Ráspi, erősen jön föl a korábban jellegtelen Kogart, és ígéretes étterem indult Encsen, Anyukám Mondta néven.
A magyar nagyközönség idén sem lett kevésbé taplónyelvű, viszont kicsivel több az igényes étterem, jó étvágyat, ki-ki menjen, ízlése szerint, molekuláris májport szippantani, vagy séfet verni.
(Update 1: Elnézést, az elején elfelejtettem bekapcsolni a kommentelést, most már hozzá lehet szólni.)