Megjelent egy gyönyörű, színes album egy magyar építész életéről és épületeiről. Benne elegáns bankszékházak, hatalmas áruházak és nagyvárosi mozik fotói. Láttunk már ehhez hasonló kiadványokat, ez mégis teljesen egyedülálló. Erről az építészről ugyanis nem hogy könyv nem jelent meg eddig, de két évvel ezelőtt szinte még a nevét sem ismerte senki Magyarországon.
Tavaly, gyakorlatilag a semmiből bukkant elő Sanghaj két világháború között alkotó, modern építésze, Gonda Károly.
Az, hogy a régi Sanghajnak volt egy magyar sztárépítésze, szakmai körökben ismert volt világszerte. A Besztercebányán született Hugyecz László (akit Sanghajban és a nemzetközi szakirodalomban Hudecként ismernek) orosz hadifogságból került Kínába, ahol hatalmas karriert futott be a két világháború között: az általa tervezett Park Hotel sokáig Ázsia legmagasabb felhőkarcolója volt. Az elmúlt tíz évben nagyon sokan és sokat dolgoztak azon, hogy a neve széles körben ismertté váljon. Úgy tűnik sikerült: ma már ha Sanghaj építészetéről írok, a kommentekben akkor is felbukkan a neve, ha nem is említem.
2018-ban épp Hudec-emlékévet tartottak egy hármas évforduló kapcsán. Ennek apropóján kopogtatott be Magyarország sanghaji főkonzulátusára Hua Xiahong építészprofesszor, és Michelle Qiao építészeti újságíró azzal, hogy ők ismernek egy másik magyar építészt ebből a korból, aki szintén a városban dolgozott. Vagyis hát, valószínűleg magyart.
A dolog elég hihetetlennek tűnt elsőre, hiszen nem egy „futottak még” kategóriájú tervezőről volt szó.
Korának legnagyobb sanghaji filmszínháza és a húszas évek legmenőbb áruháza fűződik a nevéhez. Ráadásul tervezhetett egy épületet a Bundra, vagyis a legnagyobb presztízsű folyópartszakaszra, ahol ma minden turista fényképezkedik, háttérben a híres „felhőkarcoló-kiállítással”. Ma szinte valamennyi épület műemlék ezen a soron, és itt még Hugyecznek sincs háza.
A szóban forgó építész épületei közül több ma is olyan ismert Sanghajban, hogy évtizedek óta emléktábla van rajtuk. Még a tervezőt is megnevezik rajta. Némelyiken Gonda néven, máshol Hongdaként (a kinaiak hangzás alapján ugyanis így írták át a nevét: Hong+da). Itt-ott még azt is feltüntetik, hogy magyar volt. Ám ennél többet alig lehetett tudni róla. A főkonzulátuson persze mindenki lázba jött, de az alaposabb kutatás előtt először is tisztázni kellett a személyét. Rövid nyomozás után a Magyar Nemzeti Levéltár és a Bécsi Magyar Levéltári Kirendeltség segítségével kiderítették, hogy az építész Gyöngyösön született 1889-ben, Goldstein néven. A család 13 évvel később magyarosított Gondára.
A főkonzulátus a Magyar Építőművészek Szövetségével (MÉSZ) karolta fel az építész ügyet, ennek nyomán született az első cikk is idehaza a munkáiról, épp az Indexen. Jellemző Gonda Károly akkori ismeretlenségére, hogy sok szakember is csak ebben a – korántsem szakmai – írásban találkozott először a nevével. Ezek után Baldavári Eszter művészettörténész kezdte kutatni a témát, aki elkészítette az első komoly tanulmányt. Majd ennek nyomán, Szentmártoni Lívia, sanghaji oktatási és kulturális szakdiplomata, sinológus, és Krizsán András, a MÉSZ elnökének szerkesztésében, Nicky Almasy fotóival kiadták Sanghajban a Gonda című, háromnyelvű könyvet.
Baldavári Eszter kutatásaiból derült ki, hogy Gonda Károlyt ifjú, Bécsben tanuló építészként sorozták be katonának az első világháborúban, és az orosz fronton fogságba esett. Hogy pontosan mikor, azt nem tudni – ha minden igaz, 1917-ben még II. osztályú ezüst vitézségi éremmel ismerték el katonai szolgálatait. Mindenesetre sok más harcostársához hasonlóan a kínai határ közelébe, vlagyivosztoki gyűjtőtáborba került.
Akkoriban még nem volt olyan szigorú a hadifoglyok élete mint később, legalábbis, ami a szabadságot illeti. Így történhetett, hogy mikor egy elvált orosz asszony – ki nemesi származása miatt menekült keletre a kommunisták elől – angoltanárt keresett a gyermekei számára, rátalált Gondára. A tanár-szülő kapcsolatból szerelem, majd házasság lett, végül együtt utaztak Sanghajba, hogy ott kezdjenek új életet.
Hogy miért éppen oda? A város akkoriban a világ egyik legnagyobb és legvadabbul fejlődő metropolisza volt, ahol mindenki kaphatott megélhetést, aki kicsit is értett valamihez. Nem véletlenül volt tele a város kalandorokkal – gondoljunk csak az igazi Trebitschre –, és persze valóban jó szakemberekkel is. Korabeli beszámolók alapján úgy tűnik, hogy az 1930-as évek közepén 62 ezer külföldi élt ott, köztük 100-150 magyar. Közülük legalább hetven karriert is csinált, főként kereskedők, orvosok, mérnökök és művészek.
Az építőiparban is többen dolgoztak, név szerint ismerünk sanghaji magyar ingatlanfejlesztőt, belsőépítészt, rajzolót, mechanikust és több építészt is ebből a korból. Gonda Károly annak ellenére, hogy csak belecsöppent az új világba, látványos karriert épített. Eleinte egy építészirodánál kapott állást, de néhány évvel később már önálló irodát nyitott. A harmincas években kényelmes kertes házban élt feleségével, nevelt gyermekeivel, valamint egy tacskóval és egy ír szetterrel. Saját teniszpályája és autója volt, minden reggel lovaglással kezdte a napot. A konyhásuk, az inasuk, a kulijuk és a kertészük kínai volt, a sofőrjük orosz.
Persze ehhez az életszínvonalhoz már jól menő iroda, kiépített ügyfélkör és egy csomó fontos megbízás kellett.
Másfél éve még csak négy Gonda-házat tudtam bemutatni, ma már tízet ismerünk. Ezekből még jobban kirajzolódik az alkotó képe. Úgy tűnik Gonda sokkal ügyesebben lobbizott, mint Hugyecz, hiszen valóban nagypályás feladatokat kapott.
A Sun-Sun áruház, amelynek tetején üvegfalú rádióállomás működött, és húszszemélyes liftjébe folyamatosan parfümöt pumpáltak, a város legfelkapottabb üzletháza volt. A Capitol volt Sanghaj legnagyobb mozija, és az első, amelybe rejtett világítást építettek be. A Cathay filmszínháznak forradalmi módon a tetején is volt egy vászon ülőhelyekkel, ahol szabad ég alatt lehetett filmeket nézni jó időben. A Bank of East Asia volt Sanghaj első modern banképülete – korábban, ahogy szerte a világon mindenfelé, a pénzintézetek elsősorban klasszicista formákkal igyekeztek méltóságot kölcsönözni maguknak. És a sort lehetne folytatni.
A fenti példákból jól látszik, hogy Gonda nem aprózta el a munkát, gyakorlatilag minden megbízása jelentős épületről szólt, míg Hugyecz kisebb villák, apartmanépületek tervezését is vállalta. Ugyanakkor az is kirajzolódik belőlük, hogy kifejezetten ragaszkodott a korszerű megoldásokhoz.
Hugyecz, ha kellett, ügyesen alkotott valamennyi historizáló stílusban, de ha igény volt rá olyan art déco vagy akár modern épületet tervezett, hogy azok a nemzetközi porondon is megállják a helyüket. Ezzel szemben Gonda mindig az újhoz ragaszkodott. A helyi sajtó gyakran jellemezte az épületeit „ultramodernnek”, sőt „ultra-szuper-modernnek”. Mai szemmel épületei leginkább az art déco jegyeit viselik magukon, itt-ott historizáló, modern, vagy épp a helyi építészetet megidéző elemekkel, de a korszerű, a friss megoldások iránti törekvés tükröződik valamennyiről.
Ez a törekvés számára annyira fontos volt, hogy ADNOG álnéven a Shanghai Sunday Timesban írta le, mit is gondol a historizmusról. Szerinte nevetséges, hogy a legújabb stílusú ruhákba öltözött emberek, divatos koktélokat fogyasztanak egy „XIV. Lajos stílusában berendezett szalonban”. Amikor minden gépesített és modern, akkor miért épp az építészetben ragaszkodunk a régi korokhoz? Ahogy írja:
Sohasem fordult elő, hogy valaki olasz reneszánsz stílusú gépkocsit rendelt volna az autókereskedőtől.
Úgy tűnik, Sanghaj két háború közötti modern építészetének ügye most jó kezekben van. Bár több házát jelentősen átalakították, a Gonda-örökség helyzete egyáltalán nem reménytelen. Több épülete védelmet élvez, és nem egyen emléktábla jelöli az alkotó nevét. A Bundon álló Bank of Communication hófehér épülete a fekete lábazattal kitűnő állapotban van.
Ennél is gyönyörűbb pár sarokra tőle az egykori Bank of East Asia, amit egy helyi építésziroda, az Ecadi terve nyomán újítottak fel 2018-ban. Itt finom kortárs megoldásokat is alkalmaztak, de igyekeztek minél többet megőrizni az eredeti belsőből. Korabeli nyílászárók, vaskorlátos lépcsőház és óramutatós lift őrzik az egykori épület szépségét. Ami még izgalmasabb, hogy
a kereskedelmi szempontból legértékesebb területet, a földszinti üzlethelyiséget teljesen visszaállították eredeti szépségében, és egy bankmúzeumot alakítottak ki benne.
Ott a páncélterem és a márványlapos pult is. Ilyen nagyvonalúsággal ritkán találkozni nálunk.
Nem reménytelen a többi ház sorsa sem. Legalábbis szakértők szerint, kínai vezetők közelmúltban tett kijelentései arra utalnak, hogy az országban nagyobb figyelmet kap majd a műemlékvédelem. Reméljük, eljön az idő, amikor a két világháború közötti – sokáig imperialistának és idegennek tartott – építészeti örökséget is értékként fogják tekinteni.
Szerencsére ezt a folyamatot már mi is követni tudjuk. Gonda Károly neve nem ismeretlen többé Magyarországon sem, és a most megjelent kiadvány is azt jelzi, hogy állami szinten is fontosnak tartják a megismertetését. A Gonda című könyv persze csak az első lépés, ez még elsősorban a diplomáciának szól, nem kerül kereskedelmi forgalomba. Akit érdekel, az egyelőre a Magyar Építőművészek Szövetségénél keresse, de hamarosan eljut valamennyi fontosabb könyvtárba, és ha minden igaz, nemsokára online is elérhető lesz. (FRISSÍTVE: Időközben fel is került a MÉSZ honlapjára, innen elérhető a teljes könyv.)
Na meg azt is remélem persze, hogy hamarosan további könyvek követik a példát. Nem tartom kizártnak, hogy azokban még több Gonda-házzal találkozhatunk majd.
Borítókép: a z egykori Bank of East Asia épülete a felújítása után. Fotó: ECADI/ Shao Feng, a Gonda című könyvből.
Magyarország Sanghaji Főkonzulátusa és a Magyar Építőművészek Szövetségének vendégeként vettem részt a Gonda könyv bemutatóján, de az arról készült cikk tartalmába nem szóltak bele. További izgalmas építészeti részletek a városból Facebookon és Instagramon.