1848. március 15-én több olyan vicces esemény is történt Pest-Budán, amelyekből pár epizódot érdemes nemzeti ünnepünk alkalmával feleleveníteni. Az egyik ilyen mulatságos történet Táncsics Mihály, azaz akkori nevén Mihajlo Stančić kiszabadításának története. 

Az utópista szocialistaként ismert publicista 1847-től raboskodott a budavári József-kaszárnyában sajtóvétség bűntette miatt. Bár az épület kimondottan laktanyának épült, az osztrákok úgy használták börtönként, hogy még elemi szinten sem volt alkalmas erre a speciális feladatra. 

Elméletük sokáig jól működött, hiszen a korábban ide bezárt nemzeti nagyjaink, úgymint Kossuth Lajos vagy Wesselényi Miklós, majd a szabadságharc leverése után Czuczor Gergely, Károlyi István és Jókai Mór is úgy írogatták celláikban pamfletjeiket, hogy rácstalan, kívülről csak bedeszkázott ablakaikat bármikor áttörhették, kirúghatták volna. 

Táncsics egy földszintes, két szobából álló cellát kapott, ahol szófa, könyvesszekrény, íróasztal, két szék, papír és penna is kiszolgálta a Habsburgok ellen fortyogó írónk „mindennapos kényelmét”.  

Amikor a tömeg délután négy óra magasságában megérkezett a Stockhause-ként funkcionáló József-kaszárnyához, a forradalmároknak csak le kellett tépniük az ablakkeretre kívülről hevenyészve rászegelt deszkákat. Táncsics tehát nem az ajtón, hanem az egyik földszinti ablakon lépett át a túloldalt rá várakozó hintóba. Pont ott, ahol 1948-ban felavatták a szakállas fizimiskáját megörökítő domborművet. 

Az ünneplő tömeg persze rögtön kifogta a lovakat a hintóból, hogy ők maguk húzhassák tovább a kocsit. Petőfiék terve egyébként az volt, hogy a „nap sztárját”, a forradalom fizikailag is megfogható „első vívmányát” a Nemzeti Színház esti előadása előtt mutatják be a nagyérdeműnek. Az emberek húzta kocsi azonban iszonyatosan lassan haladt Pest felé. A kellemesen himbálózó fülkében Táncsics el is aludt, hiába ordibálta folyamatosan a lakosság a füléhez fel-fel ugorva teli torokból, hogy „Éljen Stancsics!, Éljen a forradalom! Vesszen Metternich!”. A fáradtság nagy úr.

Mire a hintó átért a mai Vörösmarty térre, szegény hortyogó publicistánkat látva Hauer József rögtön megállította a kocsit, hogy felajánlhassa az írónak a Váci utcában üzemelő Nádor fogadója legszebb szobáját egy alapos alvásra. Táncsics azonnal rácsapott a lehetőségre, ruhástul ledőlt a pamlagra és ismét mély álomba szenderült. 

Eközben a Nemzeti Színházban a Bánk bánra készülődtek a színészek, az előadás kezdetét a nap történései miatt későbbre halasztották a szervezők. A forradalmi lázban égő közönség egyre türelmetlenebbül várta a kiszabadított írót, akit mély álmából sehogyan sem tudtak felkelteni. Elkezdték pofozgatni, de nem kelt fel. Leöntötték hideg vízzel, de nem kelt fel. Tűkkel is megszurkálták az öreg pennaforgatót, de még erre a drasztikus tettre sem kelt fel. 

Valakinek az a képtelen ötlete támad, hogy alkalmazzanak dublőrt. Az egyik színészre ragasszanak álszakállt és kenjék be az arcát tojássárgájával, hogy a színpadi fényben meggyőző ráncos és öreg ál-Táncsicsnak tűnjön. Az ifjú Jókai persze rögtön elutasította ezt a javaslatot a forradalom tisztaságára hivatkozva, és el is indult a színpadra, hogy a forrongó tömeg dühét lecsillapítva kimérten elmagyarázza, miért is van távol a kaszárnyából kiszabadított hős, miért nincs a Habsburg-ellenes erőkkel.   

Laborfalvi Róza azonban pont akkor tűzte ki Jókai mellére a kokárdát egy heves csók kíséretében, amikor felhúzták a függönyt, s ezt a „romantikus jelenetet” már látta a közönség, így hatásától elolvadt, és azt hitte, hogy a kiszabadítottat látja a színpadon, hiszen Jókai és Táncsics is szakállas volt. A szűnni nem akaró tapsvihar miatt a közönség már nem is volt kíváncsi az előadásra. Jókait lekapták a színpadról és nyakukba emelve először a színházban kezdték körbecipelni, majd kivitték a Kerepesi úton várakozó tömeg elé is.

Katona Tamás történész kutatásaiból ma már tudjuk a teljes igazságot is: Táncsics a Nádor vendégfogadó hálószobájában csak tettette az alvást. Olyan rég volt ugyanis már a börtön lakója, hogy neki sokkal fontosabb volt feleségével aznap este összebújni, mintsem a színházban önmagát és a forradalmat ünnepelni.

Még egy apró poén. Mihályunkkal egy időben szintén a József-laktanya foglya volt Eftimie Murgu román származású lippai ügyvéd is, aki szintén a császári udvarnak címzett sértő mondatai miatt, sajtóvétségért ült. Őt azonban a forradalmárok a börtönben felejtették abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a filozófusként is tevékeny író cellája az udvarra nézett, s kiáltozásait nem hallották meg az utcán. Csak jó egy hónappal később engedték ki a román hazafit szapora bocsánatkérések közepette, aki megfelelő ellátás híján ekkorra már nagyon legyengült és lefogyott. Érdemes megemlíteni, hogy Murgu a szabadságharc végéig Lugos országgyűlési képviselőjeként, a temesközi románokkal együtt végig a magyar forradalom rendíthetetlen híveként tevékenykedett, s elítélte az Avram Iancu-féle mozgalmat.

S mi lett később a József-kaszárnyával?

A mai Táncsics Mihály utca 9. szám alatti késő barokk/klasszicista épület több hadbírósági eljárás otthona lett 1849 elején. Windisch-Grätz parancsára itt végezték ki Witalis Söll honvéd őrnagyot, a tiroli vadászzászlóalj parancsnokát, Csömy Zsigmond molnárt, Feliks Slawski szabót és Novák Tivadar honvéd hadnagyot is. 1887-ben kisebb udvari bővítést hajtottak végre az épületen. Ekkor már a katonai Térparancsnokság birtokolta a kaszárnyát. A XX. század első felében az épületet a Pénzügyminisztérium bélyegjövedék- és jogilleték-hivatala használta, amelyet az irodai funkciók jobb kiszolgálása érdekében 1919-ben Morbitzer Nándor terve alapján jelenősen átépítettek. 

Az USA szintén laktanyaként üzemeltette tovább Táncsics egykori börtönét, amelyet Weichinger Károly terve alapján újítottak fel. Itt szállásolták el azokat a tengerészgyalogosokat, akik a Szabadság téri nagykövetségük védelmét látták el. Az épületben elkvártélyozott katonák keretlétszáma a hidegháború éveiben volt a legnagyobb, cirka 45-50 fő lakott itt. A kaszárnya második emeletén egyébként azokat a magyar családokat szállásolták el, akiknek valamelyik családtagja a nagykövetségen dolgozott. Az udvaron látható lőportár felső szintjét az amerikaiak konditeremnek, az alsóbbat, egy feketére festett termet virtuális lőtérként használták. Az Erdélyi-bástya területén szintén ekkoriban alakítottak ki a tengerészgyalogosok egy streetballpályát, egy szabadtéri színpadot és egy nagyobb méretű kerti grillt. 

Egy 2006-os államközi szerződés értelmében az épület két másik, fel nem újított ingatlannal (Béla király út 1–3., Széchenyi rakpart 12.) egyetemben úgy kerülhetett vissza a magyar állam tulajdonába, hogy Budapestnek fel kellett újítani az amerikai nagykövetség melletti két Szabadság téri épületet, az egykori Ullmann-bérházat és a Kanitz-üzletházat, amelyek tulajdonjoga Washingtoné lett.

A teljes régészeti feltárás után a Nemzeti Hauszmann-program keretén belül elkezdték a falkonzerválási munkálatokat, illetve a József-kaszárnya és a Lőportár felújításának előkészítését is. A megújuló épületek hasznosításáról még nem született döntés, de a Várkapitányság tájékoztatása szerint az egykori laktanya udvarán és az Erdélyi-bástya külső helyszínén egy családbarát, mindenki számára nyitott közösségi kertet és egyedülálló rendezvényhelyszínt hoznak majd létre. vizsgálják annak a lehetőségét is, hogy a jövőben a helyszínt hogyan kössék össze a Batthyány térrel.