Idén a Hilton szállodalánc 23 új hotelt avat fel világszerte. Ebből az egyik vendégváró szállás ismételten budapesti lesz.
A Dessewffy utca 9–11. és a Zichy Jenő utca 8. között feszülő új, immáron harmadik budapesti Hilton szálloda idén szeptember 6–án nyitja meg kapuit vendégei előtt. A három pinceszinttel és hét emelettel rendelkező hotel használatbavételi engedélye már folyamatban van a fővárosi kormányhivatalnál.
A Hampton by Hilton Budapest City Center névre hallgató, több mint 15 ezer négyzetméteres terézvárosi épületet a Bálint és Társa Építészek Irodája Kft. tervezte. A generálkivitelezést a T-Trans Főép Kft. végezte el. Az épület szerkezete mindössze 302 munkanap alatt 909 tonna betonacél és 8000 köbméter beton felhasználásával készült el.
Az új budapesti Hiltonban nemcsak éttermet, bárt, kávézót, csemege- és élelmiszerboltot és mosodát alakítottak ki, hanem tárgyalókat, edzőtermet és egy belső kertet is. Nemzetközi szinten is gáláns nagyvonalúságnak számít majd, hogy a leendő vendégeknek nem délelőtt 10-kor, hanem csak délben kell majd kicsekkolniuk a nemdohányzó és állatbarát szobáikból.
Mivel a 219 szobás szálloda egy 1997-ban kialakított foghíjra épült fel, így az épület zártsorúan csatlakozik a szomszédos épületekhez.
A területen korábban két lakóház állt. A Háromszív utca 3. (ma Dessewffy utca 9.) szám alatti telken először a szépsége miatt Barabás Miklós festőművész által is megörökített Tuschek Jákobné Wenger Johanna magánzó épített magának egy kisebb méretű bérházat. Ezt a kétemeletes, puritán küllemű ingatlant 1863-ban adták át Pán József építész tervei szerint. Az épület pilasztereit vörös mészkőből faragták ki.
A ház kevés neves lakó otthona volt. Az egyik ilyen az emeleten 1896-tól lakást bérlő gróf ifjabb Csáky Péter Tivadar jogász, a magyar királyi udvar étkezések törölközőátadója és pohárnoka, valamint Grum Ferenc ügyvéd, címzetes kereskedelemügyi miniszteri osztálytanácsos, a budapesti tőzsde miniszteri biztosa volt, aki nem mellesleg
Zolnay László régész, történész, művelődéstörténész, művészettörténész egyik apai dédapjaként is ismert.
Már az ingatlan felavatása évében sok intézmény működött a falak között. Kezdetben a szuterénben, majd szép lassan az első, majd a második emeleten is. Többek között 1890-ben itt rendezte be a főhadiszállását a Szőlőkertészek Terézvárosi Temetkezési Egylete, amely mellett Horák Egyed nyomdája működött, aki főleg az esztergomi érsekség és a római katolikus egyház könyveit adta ki.
A házat 1902-ben vásárolta meg Kulcsár Sándor bronzöntő és csillárgyáros, aki üzemét nemcsak ebben az épületben, hanem faláttörés útján a szomszédos, Dessewffy utca 11. ház pincéjében is folytatta. Örökösei 1928-ban adták el az ingatlant, amelyet ekkor alakították át kétemeletes szállodává.
A Joó Béláné üzemeltette hotel ekkor kapta a City nevet, így a Hilton nem éppen kreatív névválasztása lényegében a helyi névhagyomány továbbfolytatásának számít.
2023. április 19-én a kormány három újabb rozsdaövezeti akcióterületet jelölt ki a főváros egykori ipartelepeinek helyén. Ez az egykori Újbudai Kábelgyár (XI. kerület), a Zuglói Sport- és Szabadidő Központ (XIV. kerület) és a volt Rákospalotai Növényolajgyár (XV. kerület) területe. A miniszterelnök által szentesített rendelet megosztja a lakosságot és a kerületi önkormányzatokat.
Az építőipari beruházásokban és az ingatlanpiaci értékesítésben érdekelt cégek szerint ezek a fejlesztések
nemcsak fejlődő infrastruktúrát hoznak létre a lepusztult városrészekben, hanem magukkal húzhatják a környék ingatlanárait is.
Ezt a folyamatot erősítheti, hogy az új építésű lakásoknál az ötszázalékos áfa időkorlátozás nélkül alkalmazható, összege bármikor visszaigényelhető. Ez akár milliós nagyságrendű megtakarítást is jelenthet a vevőknek.
Másként látja a nemzetgazdasági szempontból kiemelt barnamezős beruházásokat a főleg ellenzéki vezetésű önkormányzatok többsége. A kerületek egyik legfőbb problémája, hogy az állam nagyon szoros, összesen nyolcnapos gondolkodási időt hagyott társadalmi egyeztetésre, amelynek a kihirdetéséről a lakosság nagy többségének nem volt tudomása.
Ennél a problémánál jelentősebb, hogy a beruházóknak most már nem kell figyelembe venniük az önkormányzatok helyi beépítési szabályozásait és változtatási tilalmait.
A befektetők a kormányrendelettel a kezükben a lokális szinten megengedett méretek helyett akár több és nagyobb épületeket is kivitelezhetnek.
A beépítési arányok esetleges megváltoztatásával a projektcégek így nemcsak az előírt méretű zöldfelületek méreteit írhatják felül, hanem elodázhatják a kerületek többsége által megkövetelt oktatási és egészségügyi intézmények felépítést is, amelyeknek kényszerű kivitelezése előbb-utóbb így az önkormányzatokra fog hárulni. Ha ezeknek az új bölcsődéknek, óvodáknak, iskoláknak és orvosi rendelőknek a költségeit egyik fél sem tudja vagy akarja megfinanszírozni, akkor a meglévő intézmények, közszolgáltatások lesznek túlterheltek.
Sokak szerint az is valós veszély, hogy a könnyített szabályok és az alacsonyabb fajlagos költségek miatt a beruházók a logisztikai beruházásokra szánt kiadásaikat is jelentősen lefaraghatják, ami folyamatos közlekedési dugókat, krónikus parkolóhiányt és túlterhelt közműrendszert eredményezhet.
Egy rosszul sikerült revitalizáció során így nemhogy javulna a környék és a lakók életminősége, hanem pont ellenkezőleg, a környék lakásainak értéke is csökkenhet.
A Habsburgoknak annyira fontos volt, hogy kereskedhessenek Marokkóval, hogy a Duna menti birodalom 1830-ban már tíz tiszteletbeli konzulátussal rendelkezett az észak-afrikai országban. Takarékossági okok miatt, bár ezeket a diplomáciai testületeket 25 évvel később összevonták, a meghagyott tangeri képviselet ekkor kapta meg a magasabb fokozatot jelentő „diplomáciai ügynökség” rangját.
A monarchia presztízsének fenntartására gróf Andrássy Gyula osztrák–magyar külügyminiszter 1872-ben adta ukázba, hogy a konzulátus lelakott épületét el kell adni, és a hivatalt két új ingatlanban kell elhelyezni. Míg az egyikben a szultánhoz akkreditált misszióvezetőnek az otthonát kívánták kialakítani, addig a másikban a tényleges konzuli szolgálatot.
Az előző feladathoz a Bécs–Budapest-tengely akkor vette meg a kikötőváros még gyéren lakott Marchán (Marchane) nevű városrészében azt
a Garibaldi (ma Hadj Mohammed Tazi) utca 46. szám alatti egyemeletes villát, amely pont pár hónappal korábban lett kész.
Ezt a hatalmas kerttel, szökőkutas medencével rendelkező, kisebb palotának is beillő épületet a zsidó származású Reuben Farache kereskedő építtette kimondottan értékesítési céllal.
A fehérre meszelt neomór, illetve a Beaux-Arts francia akadémiai klasszicista építészeti jegyeket felvonultató épületet a François Hennebique által vezetett francia cég tervezte és kivitelezte. Az épület nívóját fokozta, hogy pár házzal odébb állt a Mendoub-palota és a brit kórház, valamint a mögötte húzódó Shakespeare utca végén a marokkói hadsereg oktatójának, a skót Sir Harry Aubrey de Vere MacLean tábornoknak a négyszintes villája.
A külképviseleti épület helyét a városfallal körbevett Óváros, azaz a Medina egyik legforgalmasabb csomópontján, a Petit Socco (Kis tér) nevű útkereszteződésben találták meg. A helyszínválasztás azért volt tökéletes, mert az akkoriban még piacnak is helyt adó öblösödésből futottak ki azok a szűk utcácskák, amelyek a Nagymecset, a belső kikötő, a Szultán-palota, a Zsinagóga és a Grand Socco (Nagy tér) falakkal körbevett kapuikba futottak bele.
A helyszín kiválasztásában persze az is közrejátszott, hogy az osztrák–magyar konzulátus közvetlen telekszomszédjai az olasz és a spanyol követségek lehettek, a szélesebb utcaszakasznak is beillő téren pedig egyszerre négy náció (angol, francia, német, spanyol) is üzemeltetett posta- és távírdahivatalt. Mindemellett persze szintén ez a terecske adott otthont a nívós Bristol Szállodának, a Grand Café Central és a Tingis kávéházaknak is.
A napjainkban Siaghine utcának is hívott, Souk Dakhel névre is hallgató terecske olyan egzotikus, „romantikus és meghitt” térfalakkal rendelkezett, hogy a négyszögletes csomópont számtalanszor adott ihletett a világhírű Eugène Delacroix és Henri Matisse francia festőművészeknek, José Tapiró i Baró spanyol piktornak, valamint Mariano Fortuny díszlet- és divattervezőnek, a spanyol couture atyjának is.
Igaz, jóval később, de Truman Capote amerikai író egyszer, utána pedig Jane Bowles amerikai drámaírónő ezerszer is megismételte a szeme előtt kibontakozó látvány után azt a sommás urbanisztikai bölcsességet, amely szerint:
Míg az athéni Akropolisz előtt egyesek a bölcsesség állapotában, a római Szent Péter-bazilika előtt pedig a kegyelem állapotában, addig a tangeri Petit Socco előtt mindenki a szabadság állapotában érezheti magát.
Talán pont a fentiek miatt döntött úgy gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, hogy a monarchia tangeri hivatalának új helyszíne a Petit Socco 9. legyen.
Mivel eredetileg itt a díszes balusztráddal megkoronázott földszintes német postahivatal működött, Bécs–Budapest csak a mögötte húzódó telket tudta megvenni, ahová egy kétszintes épületet emeltek. A hivatal csak a földszinten működött, így az emeletet és a hozzá tartozó hatalmas teraszt (lényegében a német posta tetejét) szállodává alakították át, amelynek üzemeltetését Antonio és José Fuentes spanyol testvérpár vállalta.
Talán sokak által ismert tény, hogy 1944 decemberében ez a Nagyboldogasszony (Mátyás) templommal szemben álló három lakóépület a szovjet aknatalálatoknak köszönhetően annyira megsérült, hogy 1948-ban le kellett bontani.
Mivel ez a terület a Várnegyed legexponáltabb pontja, így a Diplomáciai Testület Ellátó Iroda (DTEI) óhaja alapján a fogíjra egy olyan vendégházat akartak felépíteni, amely egyrészt kiszolgálja a hazánkba érkező másod- és harmadvonalhoz tartozó külföldi diplomatákat, illetve „megfelelő regenerálódást biztosít” a külhoni szolgálatról visszarendelt magyar külügyéreknek is. A kezdeti elképzelések szerint az emeletek a külszolgálat, a földszint pedig az Idegenforgalmi Hivatal kezelésébe került volna.
Az 1962-ben meghirdetett nyilvános tervpályázatot a Középület Tervező Vállalat (KÖZTI) két munkatársa, Jánossy György és Laczkovics László építészpáros nyerte meg.
A tervezők egy olyan épületet terveztek meg a szabálytalan telektömbre, amelynek lépcsőzetes kialakítása kicsit hasonlított az mezopotámiai zikkuratokra és a gótikus templom támpillérjeire is.
A régészek kimutatták, hogy a középkorban egy szűk sikátor húzódott az Alabárdos étteremnek is helyt adó szomszédos épület oldalában, így a Jánossy–Laczkovics-páros visszaállította ezt az egykori utcácskát – ahol a kiásott középkori maradványokat beépítették a tűzfalba. A huszonhat szobás Diplomataházat 1971 és 1981 között építették fel. Szintén ekkor avatták fel az ingatlan térre néző homlokzata előtt Makrisz Agamemnon görög származású szobrász Kürtös hírvivő című alkotását.
Lázár György miniszterelnök regnálása alatt a Diplomataház híres-hírhedt szerelmi fészekként működött.
A nyugati blokkba tartozó államok másodvonalbeli politikusait, valamint a Világbank (IMF) képviselőit sokszor invitálták magyar vendéglátóik ebbe az épületbe egy kis éjszakai lumpolásra. Természetesen a hírszerzés nemcsak bepoloskázta a szobákat, hanem olyan női ügynököket is szolgálatba állított a nép nevében, akikkel kompromittáló erkölcsi akciókat is végrehajthatott a külföldi politikusokon, bankárokon. Levéltári dokumentumok alapján az 1981-ben megkapott IMF-hitelt az itt tevékenykedő belügyi lányoknak köszönhetjük.
A rendszerváltás után az Ámor-házként is ismert sarokház háromcsillagos szálloda lett. A Burg hotel huszonegy évig működött a falak között, majd az épületet 2019-ben megvette a Magyar Nemzeti Bank ingatlankezelője, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány (PADME), amely a bontás mellett tört lándzsát. Bár az épületet több szakmai szervezet, fórum és építész helyi és fővárosi védelemre javasolta, a kormány a hangos tiltakozások ellenére nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek minősítette a beruházást – és megengedte a sarokház lebontását.
A PADME a telekre egy olyan konferenciaközpontot (PAKK) vizionált, amely mellett elfér egy kávézó, az előadók szálláshelye, illetve az alapítvány iroda-, oktatási és kulturális centruma is. A tervezési munkálatokra felkért Reisz Ádám építész vezette RAPA Architects ekkor javasolta: úgy építsék vissza a háború előtt itt állt három lakóházat, hogy azok ne csak az alapítvány igényeinek feleljenek meg, hanem a Diplomataháznál koherensebben illeszkedjenek a vári szövetbe.
A tavaly publikussá vált tervek szerint azonban nem beszélhetünk a régi épületek visszaépítéséről vagy azok pontos rekonstrukciójáról.
A különösebb építészeti és építéstörténeti jegyekkel nem rendelkező házak csak részlegesen kapják majd vissza kulisszahomlokzataikat. Jó példa erre, hogy az egykori Szentháromság tér 7. szám alatti Érczhegyi-bérház azért nem kapja vissza második emeletét, hogy szintkiosztásával jobban passzolhasson a szomszédos, Országház utca 2. szám alatti lakóház tagozataihoz.
A Pallasz Athéné szobrával egykor szemben álló, kiugró sarokerkéllyel rendelkező Sadrovitz-ház egy olyan új félköríves záródású kaput kap a Szentháromság tér felől, amely sosem volt ott. A régi Városházával szemező Szentháromság utcai kétemeletes Grueber–Toroczkai-ház se az 1937-es átépítés utáni küllemét fogja megkapni, hanem az azt megelőzőt. Érdemes felidézni a díszletfalként részlegesen visszaépíteni kívánt házak múltját.
A műemlékvédelem alatt álló, neobarokk stílusú saroképület a főváros egyik legfrekventáltabb részén, az V. kerületi Zrínyi utca 5.–Nádor utca 10. szám alatt található. A rusztikus kialakítású homlokzatokkal rendelkező épületet eredetileg az 1883-ban alapított Lipótvárosi Polgári Kör nevű civil társulás építtette, amelynek első vezetője Falk Miksa író-politikus, a következő Lánczy Leó bankár volt.
A tehetős ügyvédekből, bankárokból, orvosokból és építészekből álló társulás azt szerette volna, hogy leendő
székházuk alkalmas legyen 1200 ember befogadására.
A megrendelő azt is elvárta, hogy a komplexum rendelkezzen egy nagy méretű bálteremmel és két kisebb alapterületű, egy 292 férőhelyes színház- és egy 88 fő befogadására alkalmas koncertteremmel is, amelyeket egymástól függetlenül, akár egy időben is meg lehet megközelíteni. Szintén elvárás volt, hogy a leendő palotában legyen télikert, élelmiszerbolt, trafik, étterem, kávéház, sörház és tekepálya is.
A tervezési megbízást nyilvános pályázat előzte meg, amelyen elindult többek között Baumhorn Lipót, Freund Vilmos és a Korb Flóris–Giergl Kálmán páros is. Az épület megtervezésére Freund Vilmos építészmérnök irodája kapott lehetőséget.
A Lipótvárosi Kaszinó építése 1895 és 1897 között zajlott le. A kupolában végződő épület első emeleti íves sarokerkélye két szélén atlaszok, fölöttük pedig puttók láthatók. A szobrokat Gratz Gottlieb és Vögerl Alajos szobrászok készítették. A kőművesmunkákra a Mészáros János és Gerstenberger Ágost Emil építőmesterek vezette cég kapott megbízást. A vasszerkezeti munkákat a Schlick-féle vasöntöde, a kőfaragómunkákat Seenger Béla, a márványmunkákat pedig a piravci márványbánya szakemberei végezték.
Az asztalosmunkákat, valamint az épület legszebb részének, a bálteremnek és a galériának a mahagóniból készült mennyezetét, lépcsőit és korlátjait a norvég születésű Gregersen Gudbrand mester cége faragta ki. A díszítő- és műlakatosmunkákat a régi Erzsébet híd kialakításában is aktív szerepet vállaló Árkay Sándor, a neobarokk stílusú bútorokat Kramer Samu, a terrazzókat pedig De Pol János készítette.
Az üvegkupolával lefedett táncterem rabicmennyezetét és oldalfalait Vajda Zsigmond és Márk Lajos freskói díszítik. Hasonló bevilágító készült a táncterem lépcsőháza felett.
A könyvtár angol gótizáló mennyezetet kapott. Az épületet – az ilyen méretű építményeknél szokatlan módon – kényszerszellőztetéssel látták el.
Az épület felvonóját 1897-ben szerelték be, terveit Freissler Antal vállalkozása készítette.
A Császári és Királyi Osztrák Hitelbank 1865-ben döntötte el, hogy a pesti és a budai cigarettagyárak (pl. Fuchs, s, Medecz, König, Gschwindt, Rottenbiller) állami megadóztatása miatt hatalmas méretű raktárt fog felépíttetni Józsefváros gyéren lakott területén. A Stáció (ma Baross) és a Rigó utca sarkán 1867-ben átadott négyszintes raktárépület pár év annyira felpezsdítette a környék forgalmát, hogy egyre több vállalkozó látta úgy, hogy nekik is itt kell építkezniük.
Így tett Kasch Vilmos kalaposmester is, aki négy évvel korábban vásárolta meg a dohányraktárral szemközti, Stáció utca 65. (ma Baross utca 61.) szám alatti zsúptetős házat, hogy új műhelyét itt alakíthassa ki. A Hild Károly terve szerint modernizált és kibővített földszintes ingatlan hamar népszerű lett a kézműves kalapokra áhítozó pesti férfiak körében. A firma olyan jól jövedelmezett, hogy a Pesti Kalapos Társulat elnöke 1873-ban egy teljesen új, immár egyemeletes, eklektikus stílusú lakóházát építtetett fel a helyére. Az „L” alaprajzú épületet Ruhdorfer Rudolf építész tervei szerint húzták fel.
A cég kis idő múlva már nemcsak kemény, szalma, dinnye, fedora, girardi, canotier, csíkos homburgi és egyszínű angol típusú kalapokat gyártott, hanem nyakkendőket, kesztyűket, esernyőket, illetve levehető gallérokat és ingujjakat is. A cégalapító fia, Kasch Adolf hamarosan meg is nyitotta a József körút 50. szám alatt úri divat- és kalapüzletét.
Az 1853-ban alapított Baross utcai Kasch-féle kalapgyár mellé 1880-ban költözött be Schmidt Ede udvari és kamarai fényképészete, ahol a pesti urak rögtön megörökíthették magukat frissen vásárolt fejfedőikben. Mivel Kasch Adolf leánytestvérének, Herminának a veje 1907-ben Brunhuber Béla fotóművész lett, így az aradi illetőségű fiatalember a rokonlátogatások alatt gyakran átruccant a lakóház első emeletén működő fotóstúdióba is, ahol olyan jó kapcsolatba került az idős Schmidt Edével, hogy a fényművész 1910-ben át is adta neki patinás vállalkozásának kulcsait.
Az emeleti fényterem mellé természetesen dukált egy-egy vendégöltöző, több másolóhelyiség, sötétkamra, negatív- és pozitív-laboratóriumok, a padláson pedig egy nagy, sorszámozott lemezraktár is. Ezekben a helyiségekben 14-16 tanonc próbálta a fényképezés csínját-bínját elsajátítani. Brunhuber lakásából az egyik szoba a Baross utcára nézett, a többi a Kis stáció utca 4. szám alatti árnyas udvarra.
Az udvari fényképészet persze nemcsak a tehetősebb polgárokról, a Habsburg-család tagjairól készített fényképeket, hanem számtalan iskola végzős hallgatóiról is. Brunhuber rendszeresen publikált a Társaság, az Élet és a Magyar Úri asszonyok képes újságokba is. Az anyagi gyarapodásnak köszönhetően Brunhuber és Kasch 1924-ben építették fel emeletes tulajdonukra az újabb szintet.
Az egykori uralkodói palota hamarosan visszakapja századfordulós homlokzatát és tetődíszeit, a belső tereinek egy része is korhűen születik újjá.
A pontos újratervezést az eredeti elképzelések mellett a korabeli fényképek tudják a leginkább támogatni, mert több esetben a mesterek kisebb-nagyobb módosításokkal valósították meg az elfogadott terveket.
Ezen apró, de lényeges eltérések kiküszöbölésére a tervezőcsapat szakemberei folyamatosan gyűjtik a még fellelhető képi anyagokat a Budavári Palota II. világháborút megelőző és az azt követő időszakából.
A tudományos igényű kutatás során eddig nem ismert képek is előkerültek már, az is előfordult, hogy hagyatékból bukkant elő egy-egy fontos részletet is tartalmazó fotó. Remélve, hogy a legnagyobb gyűjtemények képanyaga mellett magánszemélyeknél is lehetnek a tervezés szempontjából nélkülözhetetlen képek, felhívást tettek közzé.
Jarosław Kaczyński, a lengyel Jog és Igazságosság párt (PiS) elnöke minapi tájékoztatása szerint a Morawiecki-kormány – amelyet novemberben valószínűleg újjáválasztanak – jelentősen meg fogja növelni a kultúrára szánt forrásokat, és ebbe beleértendő a műemlékek újjáélesztése is.
Az állam erőssége a kultúra. Az állami költségvetésből azért növeljük erre a célra a forrásokat, mert a kultúra erősíti a társadalmat. Kultúránkra az államhatárokon túl is fel kell, hogy figyeljenek
– mondta a PiS kongresszusán a pártelnök.
Szavai tükrében prof. dr. Piotr Gliński kulturális és nemzeti örökségügyi miniszter már be is jelentette, hogy a kabinet ősszel felállítja a Nemzeti Revitalizációs Ügynökséget (NAR), az ennek létrehozásáról szóló törvényjavaslatot a szaktárca hamarosan benyújtja az országgyűlésnek is.
A miniszterelnök-helyettes szerint az Örökségvédelmi Ügynökségnek is hívott új grémium a jövőben átveheti majd azokat a műemléket, amelyekkel a tulajdonosaik nem tudnak foglalkozni, anyagi lehetőségeik híján képtelenek felújítani.
A cél az, hogy az ország összes romos és pusztuló műemlékének állagmegóvási munkáit elvégezze az állam, és hasznos funkciókat találjon nekik.
Az ügynökségen belül felállítják majd a Nemzeti Történeti Erőforrás nevű hivatalt is, amelynek főleg a képző- és iparművészeti műalkotások megmentése lesz a célja. Az állagmegóvási munkák után az állam ezeket a műalkotásokat vagy a területileg illetékes önkormányzatoknak adja majd át ingyen, vagy nyilvános árveréseken fogja áruba bocsátani.
Az új állami szervezet legfőbb célja az lesz, hogy a világháborúk és a kommunizmus alatt részlegesen vagy teljesen elpusztult lengyel városokat és értékes történelmi emlékhelyeket az eredeti pompájukban és teljes szépségükben visszaépítse. Ez akár lehet replika is. A lényeg a hiteles és nem a kitalált történelmi múlt visszaadása lesz.
A program keretében a Morawiecki-kormány már tavaly 220 millió złotyt (18,2 milliárd forint) költött műemlékvédelemre, és további három milliárd złotyt (249 milliárd forint) különített el a nagyszabású rekonstrukciókra és a replikák létrehozására. Mivel valószínűleg ez az összeg is kevés lesz, a kormány a Nemzeti Fejlesztési Bankkal (BGK) együttműködve további finanszírozási lehetőségeket keres főleg a nagyvárosok revitalizációs programjainak finanszírozására.
Amikor 1962-ben megkérték Charles de Gaulle tábornokot, foglalja össze köztársasági elnöki küldetésének viszontagságait, akkor a francia államfő enervált hangon csak annyit kérdezett vissza:
Vajon hogy lehet egy olyan országot kormányozni, ahol 246 fajta sajt van?
Bár a politikus bonmot-ja messze járt a hivatalosan elismert nyolc francia sajtkategória alá tartozó 1346 típus számától, az elnök információhiányát és zavarát jól érzékelteti Franciaország körforgalmainak száma is. Míg a közterület teoretikusai, főleg Eric Alonzo építész-szakíró húszezer franciaországi forgalomszabályzóról tud, addig a nyílt adatokkal rendelkező közútkezelő már 65 127 közlekedési szigetről adott hírt – még 2018-ban.
Ez a már akkor világrekordnak számító darabszám azóta csak tovább növekedett.
„A körforgalom francia szenvedély” – hangoztatja sokszor a francia média az ország történelmére hivatkozva. A Brut című napilap szerint a körforgalom ízig-vérig párizsi találmány.
Amikor az ország kommunikál, akkor mindig ennek az emlékműnek az árnyékában gyűlik össze az istenadta nép. Ezen a téren gyászolták Bonaparte Napóleon császárt (1840), Victor Hugo regényírót (1855), a Léon Gambetta belügyminiszter szívét tartalmazó kőurnát (1920), illetve Philippe Leclerc tábornokot (1947).
Egy véget nem érő parádénak köszönhetően szintén itt ünnepelték a nagy háború győztes katonáit (1919), a hazatért Charles de Gaulle tábornokot (1944), sőt az 1998-as labdarúgó-világbajnokság „fekete-fehérjét” is.
A világ első körforgalma persze látta a francia főváros könnyeit is. Így a kozákok (1814), a porosz csapatok (1871) és a Wehrmacht (1940) felvonulásait, de szintén ez a konstrukció és körforgalma szembesült legelőször a sárgamellényesek dühével is 2018. december 1-jén.
Bár a sárgamellényesek eredetileg a magas üzemanyagárak, a minimálbér megemelése, az év végi bónusz és túlórák adómentességének visszaállítása miatt kezdtek el tüntetni, a mozgósítási helyük mindig valamelyik körforgalom volt. Ez tudatos döntés volt részükről.
James Graham egy nyerges fiaként 1745-ben született Skócia fővárosában, Edinburghban. Mivel a Grassmarket-negyedből származó fiú mindenáron doktor akart lenni, beiratkozott a helyi egyetem orvosi karára, ám az intézményt pár év múlva otthagyta, hogy saját patikát alapíthasson Doncasterben. Bár diplomája nem volt, mindenkinek azt híresztelte, hogy híres orvos. Ennek a lódításnak köszönhetően lett a felesége a vagyonos családból származó Mary Pickering, aki három gyermekkel ajándékozta meg.
A nyugtalan természetű Graham 1770-ben az Egyesült Államokba utazott, hogy Philadelphiában elsajátítsa a szürkehályog-műtétek gyakorlatát és a szemprotézisek elkészítésének a módját. Benjamin Franklin politikus-polihisztor közeli barátja és munkatársa, Ebenezer Kinnersley angol tudós segítségével
itt ismerkedett meg az elektromosság alapelveivel, amelyeket felhasznált az ekkor még fejlesztés alatt álló, termelékenységet elősegítő, „Égi ágy” elnevezésű prototípusánál is.
Graham az amerikai forradalom kirobbanása előtt utazott vissza Európába. A kontinensen tett tanulmánykörútja után 1776-ban alapította meg a somerseti Bathban a kimondottan csak szexterápiával foglalkozó új életvezetési központját, ahol különösen bűzös gőzökkel, éterrel, mágneses és elektromos kezelésekkel gyógyította főleg női betegeit.
Mivel a majdnem doktori végzettségű kalandor maga mellé vette öccsét, a 21 éves, jóképűnek tartott William Graham itt ismerte meg az ország egyik hírességét, a 47 éves Catharine Macaulay történésznőt is, akit 1778. november 14-én vett el feleségül. Ez a jelentős korkülönbség miatt az asszony hírnevének drasztikus csorbulásához vezetett.
A Tbiliszi melletti grúz Stonehenge-nek is hívott brutalista stílusú építményt a Szovjetunió regnálása idején, 1980 és 1985 között húzták fel. A 12 hektáron elterülő emlékművet a fővárost északról lezáró Shota-hegy tetején, közvetlenül a városi víztározó mellett építették. A hivatalosan Grúzia (Georgia) történelmének hívott kompozíció 16, egyenként 35 méter magas, vastag fekete gránitoszlopból áll. A konstrukció Zurab Tsereteli alkotása. A monolit felülről nézve egy olyan jeruzsálemi keresztet formáz, amelynek a szárai közötti kisebb görög kereszteket pontszerűen, azaz egy-egy oszloppal jelezték.
A sarkainál lecsapott oszlopok felső kétharmada a 13 asszír atyát, neves grúz királyokat, királynőket, szenteket, írókat, költőket és hősöket, valamint különféle történelmi és vallási eseményeket ábrázol. A bronzzal fedett kőtömbök alsó egyharmadában Krisztus életének történetei (utolsó vacsora, húsvét, angyali üdvözlet, pünkösd, színeváltozás, jeruzsálemi pálma) fedezhetők fel a Szent Susánik megkínzása, Szent Nino szőlőből készült keresztje és Az eke anyja című ábrázolások mellett. A monolit mellett kialakítottak egy apró kápolnát is, amely az Angyali üdvözlet nevet kapta.
A brutalista konstrukció annyira lenyűgözőre sikerült, hogy amikor Peter Jackson új-zélandi rendező 1999-ben nekilátott J. R. R. Tolkien Gyűrűk Ura című könyvtrilógiájának megfilmesítéséhez, akkor
A látványtervezői állítólag ezt a műalkotást vették alapul Argonath megformázásához.
Ez az a jelenet, amikor a Szövetség tagjai levél formájú tündecsónakjaikban eveznek a Nagy Folyón Gondor felé, és megpillantják Númenor nagy királyainak, Isildurnak és Anárionnak a hatalmas, sziklákba faragott, fenséges szobrait.
Történelmük ismeretében a lengyelek nem igazán szívelik az oroszokat. Ez az általános utálat nemcsak a politikában, a közbeszédben és a focipályákon mutatkozik meg, hanem az építészetben is. Amikor Lengyelország 123 évnyi elnyomatás után 1918-ban visszaszerezte függetlenségét, akkor a kormány rögtön kiadta az ukázt, hogy
az ország összes, orosz megszállás ideje alatt átadott ortodox templomát le kell bontani.
Varsó esetében ez csaknem húsz keleti szertartású istenházát jelentett, amelyek közül csak kettő élte túl a csákányozást.
A leghevesebb vitákat az egykori Szász-palotával szemközti, 1912-ben átadott Alekszandr Nyevszkij-székesegyház generálta. Varsó legnagyobb építményét ugyanis sok értelmiségi megóvandó építészeti értéknek tartotta. Stefan Szyller építész például azt javasolta, hogy a pravoszláv rítusú székesegyházat inkább alakítsák át római katolikus bazilikává, nemcsak liturgiai szempontok alapján, hanem külső megjelenésében is. Elképzeléséhez több tervet is készített, ám a velencei Szent Márk-katedrálisra hasonlító skicceiből nem kértek a hazafias döntéshozók.
A Szent György-székesegyházként is ismert, terebélyes méretű és kupolájú ortodox bazilika megóvását javasolta Stefan Żeromski publicista is. A drámaíróként is tevékeny művész a Nemzet Vértanúságának Múzeumát vizionálta a falak közé, ám javaslatát szintén lesöpörte a többség a nemzet érdekeire hivatkozva. A kormányzat csak annyit engedett meg, hogy a drágakövekkel ékesített mozaikképek néhány részletét megmentsék, és kiállítsák a Műszaki Egyetem magasföldszintjén.
Hasonló kegyet gyakoroltak a gránitból készült kültéri oszlopok esetében is, amelyekből pár darab a krakkói királyi kripta kültéri bejárata lett. A varsóiak által „bizánci tortának” csúfolt székesegyházat és az „ortodox víztoronyként” jellemzett, 70 méter magas, különálló harangtornyát 1925-ben bontották le. Északi szomszédunk nemzeti öntudata – kis időre – megnyugodhatott.
Gróf szendrői Török Marianna 1877. június 15-én született az észak-amerikai Philadelphiában. A kalandos életű hölgy már fogantatása pillanatában nagy kalamajkákat okozott a szüleinek. Édesanyja, Vetter von der Lilie Sophie osztrák grófnő ugyanis bár gróf szendrői Török József titkos tanácsos, Ung vármegye főispánja felesége volt,
1873-tól meghitt kapcsolatot ápolt a nemesi gyökerekkel rendelkező ditrói Puskás Tivadar világhírű mérnökkel, a telefonhírmondó feltalálójával.
A Májuskának becézett kislány így hiába volt genetikailag a Kolozsváron megismert tudós lánya, a neves arisztokrata család vezetéknevét azért viselhette Párizsban született Margit nevű húgával együtt, mert édesanyja 1881-ig törvényes házasságban élt férjével. Sophie grófnő a válást követően hagyta el a római katolikus vallást, és tért át a református hitre. Ennek hatására adta be a bíróságra apasági keresetét a volt férj.
A névlegesen mostohaapaként, a valóságban vér szerinti apaként tevékeny Puskás Tivadar rajongásig szerette lányait. Jó példa erre, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon az egyéves Mariann kapcsolhatta fel az Egyesült Államok pavilonjának Edison-féle díszkivilágítását. Bár a feltaláló sokat utazott Európában, a család leginkább a Graz melletti Waasen-kastélyban, Bécsben és Budapesten élt.
A szépsége miatt hamar feltűnővé vált grófkisasszony természetesen kifogástalan nevelésben részesült. Kiskamaszként már számos nyelven beszélt, kitűnően zongorázott és sportolt, tizenkét évesen már megjelentek első feuilletonjai, cikkei és novellái a helyi német nyelvű lapokban. Mivel szigorú kötöttségek és vallási kikötések nélkül nőtt fel, tizenöt évesen már saját lakással rendelkezett Grazban.
Névleges bátyja, a fiatalon elhunyt ifjabb Török József a bécsi katonai akadémiára járt, így a 13 éves Marianna 1890-ben ismerhette meg a Theresianum folyosóján testvére diáktársát, Abbász Hilmi bejt, az egyiptomi alkirály (khedive) legidősebb fiát. A szégyenlős, szőke, szürkéskék szemű herceg rögtön fülig szerelmes lett a sötét tónusokkal rendelkező lányba – ez Árvay Kelemen őrnagy, a herceg osztálytársának, későbbi szárnysegédjének visszaemlékezéséiből is kiderül.
Mielőtt azonban a románc kibontakozhatott volna, az ifjú trónörökös apja, Muhammad Taufík pasa 1892. január 7-én váratlanul meghalt, így a 16 éves Abbászt gyorsan hazahívták uralkodni.
Az egyiptomi hajóúton azonban nemcsak a leendő uralkodó és tanítója, Max Hussarek von Heinlein későbbi osztrák miniszterelnök utazott, velük ment Májuska grófkisasszony is. A szívélyes vendéglátás ellenére a morganatikus házasságról szó sem lehetett. (A morganatikus házasság uralkodóházak, főnemesi családok férfi tagjainak olyan egyházilag érvényes házassága, amelynél a feleség és gyermekei nem részesülnek a férj kivételes jogaiban.) Marianna hamarosan vissza is utazott Európába.
Bár a bajorországi Nördlingent a középkori építészet mintavárosának tartják, a település műemlékei nem csak ezért értékesek.
A tüneményes középkori házai miatt is híres Nördlingen lakosai évszázadokon keresztül abban a hitben éltek, hogy városuk egy kihalt vulkán kráterében épült. Eugene Merle Shoemaker amerikai geológus azonban 1961-ben bebizonyította, hogy a település külalakját jelentősen meghatározó Ries-kráter valójában nem egy élettelen tűzhányó másfél kilométer átmérőjű egykori kürtője, hanem egy meteoritbecsapódás epicentruma.
A tudományos felismerés tartogatott még egy meglepetést.
Az Óváros összes lakóháza, harangtornya, vízimalma, kolostora, bástyákkal tagolt városfala, sőt még a vizesárok is gyémántokból épült fel, amelynek mennyiségét több mint 72 ezer tonnára becsülte a szakértő.
A hír hallatán – bár a német média rögtön kikiáltotta a húszezer lakosú Nördlingent a világ leggazdagabb városának, összes polgárát pedig milliomosnak – jött a kijózanodás: a valóság ennél jóval árnyaltabb és prózaibb.
Amikor 15 millió évvel ezelőtt a mai Bajorország területére becsapódott a cirka másodpercenként 20 kilométeres sebességgel haladó aszteroida, a hárommilliárd tonna súlyúnak becsült meteorit éppen egy gránitban, kvarcban és grafitban bővelkedő területet talált el.
Az ütközés során felszabadult hatalmas, mintegy 30 ezer Celsius-fokos hőmérséklet és a 60 GPa nyomás hatására a kőzet úgy olvadt meg, hogy abban több milliónyi üveg-, kristály- és gyémántszemcse képződött. A szaknyelven szuevitnek vagy szuevitbreccsának hívott kőzet könnyen faragható. Ebből az eróziót nehezen elviselő kőből építették fel a bajorok Nördlingen falait.
A több ezer méter magas Pireneusok hegység miatt Franciaországot és Spanyolországot a XIX. századig csak két vasútvonal kötötte össze. Az egyik az Atlanti-óceánra néző Viczayai-öbölnél, a másik pedig a Földközi-tengernél. A hegyláncolat közepén nem volt kötött pályás összeköttetés a két ország között. A hiátus áthidalására a két nemzet egy 7875 méter hosszú alagutat ásatott a Somport-hágó mellett, amelyet 1915-ben adtak át rendeltetésének.
Bár a hegyláncon keresztül kialakított korridor jelentősen lerövidítette a Párizs–Madrid közötti útvonal hosszát, a beruházás még nem volt teljes. A legfőbb megoldandó probléma az volt, hogy miként oldják meg a francia normál (1435 mm) és az ibériaiak által használt széles (1668 mm) nyomtávolságú vágányok közötti átállást. Egy megoldás jöhetett csak szóba: a tengerszint felett 1195 méter magasságban Canfranc község mellett egy határállomásként is működtetett pályaudvart kell felépíteni.
Fernando Ramírez de Dampierre építész tervei szerint a két vasúttársaság 1923-ban vágott bele a lipcsei főpályaudvar után Európa második legnagyobb alapterületű pályaudvarának felépítésébe.
A Pireneusok tetején kizsaluzott vasútállomás méretei valóban lenyűgözők lettek. Míg a komplexum kívülről a francia szecesszió stílusjegyeit követte, addig belülről a klasszikus római építészet díszítéseit utánozta.
A fémlemezekkel lefedett csapott végű kupolában végződő 240 méter hosszú vasútállomást 365 nagyméretű ablakkal szerelték fel. A hatalmas beltéri terek mellett további 156 kisebb-nagyobb helyiségre osztották fel a csarnokot. Ezekben a szobákban alakították ki a jegypénztárakat, a poggyászmegőrzőket, a postát, a valutaváltókat, mindkét ország vámparancsnokságát, a rendőrség és csendőrség hivatalait, a nyilvános távírót, a gyengélkedőt, a kincstári irodákat, az étkezdét, az éttermet és egy nemzetközi szintű szállodát.
A méretei miatt a korabeli sajtó által „a hegyek Titanicja” néven emlegetett komplexum számtalan melléképülettel rendelkezett. Míg az egyik alpesi stílusú házban alhattak a vasutasok, addig egy másik építményben két teherlifttel megmozgatott automobil-garázs működött. Itt lehetőség volt arra is, hogy a gazdagok ne csak bérautót kölcsönözzenek, hanem külön igény esetén akár saját sofőrt is felbéreljenek kirándulásukhoz.
A díszes hegyi csomópont mellett persze tucatnyi terményraktár, gőzmozdonyhangár, fészer és áruátrakodó is megépült. A zökkenőmentes logisztikai kihívások miatt csaknem 30 föld alatti átjárót és alagutat is kialakítottak a vágányok és a központi palota között. A négy és fél millió pesetába került korai intermodiális központot hivatalosan 1928. július 18-án adta át Gaston Doumergue francia államelnök és XIII. Alfonz spanyol király.
Magyarországot az idei 18. Velencei Építészeti Biennálén a Néprajzi Múzeum inspirálta Reziduum nevű projekt képviseli. A pályamű a Ferencz Marcel tervezte városligeti közintézmény homlokzati fémrácsára összpontosít.
A mintegy félmillió pixelből álló, raszterszerkezetű fémrács a múzeumban őrzött különféle népek, kultúrák hagyományaiból származó tárgyakon megjelenő minták kortárs átiratai. Kondor-Szilágyi Mária kurátor elképzelése szerint ennek az ornamentikának nyolc részletét fogja majd egy külön térben látni a Velencei Építészeti Biennálé nemzetközi közössége különleges hang- és fényinstalláció részeként. A lézeres megvilágítást Haász Ferenc tervezte.
Velencében nemcsak a városligeti pixelrácsok egy részletét, hanem az épület makettjét, annak urbanisztikai és tájépítészeti kontextusát is prezentálnák – közösen a Liget Budapest Projekt már megvalósult fejlesztéseivel és további tervezett épületeivel.
A projekt zeneszerzője, Mátrai Péter építész-zeneszerző erre a pixelmintázatra digitálisan komponált szekvenciákat.
A kiállítás része még egy új kortárs hangszer, az úgynevezett Hanghenger, amit a közönség is megszólaltathat majd. A Magyar Pavilon a tervek szerint így egy olyan kiállítást mutat be, ahol a kortárs művészet eszközeivel hozzáférhető lesz a néphagyomány és annak örökérvényű tartalmai.
A Néprajzi Múzeum gyűjteményét a kiállításban egy animációs kisfilm, az Ethnozoom és egy interaktív számítógépes program, a Motívumalkotó jeleníti meg. A MOON42 által fejlesztett alkalmazás több mint 1001 vektorizált díszítményt és motívumot tartalmaz a Néprajzi Múzeum magyar és nemzetközi műtárgyairól.
A program segítségével egy érintőképernyőn a látogató megalkothatja és letöltheti saját egyedimotívum-kompozícióját, hozzájárulva ezzel egy nemzetközi közösségi műalkotás létrejöttéhez. Az alkalmazás kitűnő példa arra, hogyan lehet a klasszikus etnográfiai tudást kortárs művészeti közegbe átemelni, a régi korok múzeumi tárgyait a ma embere számára közelebb hozni és izgalmassá tenni.
A 18. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé 2023. május 20-ától november 26-áig látogatható.
Talán meglepő, de tény: Szudánban kétszer annyi piramis van, mint Egyiptomban. A jelenleg polgárháború dúlta sivatagi országban ugyanis az ókorban három kusita királyság is működött, amelyekre erőteljesen hatottak északi szomszédjuk vallási hiedelmei és anyagi kultúrája. A Núbiaként is ismert területen először El-Kurruban épültek fel ezek a gúlák, amelyekbe Kerma, Napata és Meroé uralkodói, valamint gazdag kusita polgárok temetkeztek.
A núbiai piramisok jelentősen eltérnek az egyiptomi építményektől. A sártéglákból, gránitból és homokkőből készült építményeket ugyanis a Nílus menti társaikhoz hasonlóan nem fedték be márványlapokkal, hogy felületük sík legyen, hanem meghagyták lépcsőzetes formájúaknak.
Ezeket a kicsi alapozással rendelkező, 6–30 méter magas kőtömböket ráadásul rendszerint mindig nagyon keskenyre és meredekre alakították ki. Az oldallapok szárszöge többnyire 40-42 fok, az alapon nyugvó szögek pedig 69-70 fokosak voltak. A tetejük vagy csúcsos, vagy csapott, ez utóbbi konstrukciókat masztabáknak hívták. Ilyenben temették el például Amanitore királynőt és Natakamani királyt is.
A szudáni (núbiai) piramisok abban is különböznek az egyiptomiaktól, hogy a legtöbb elé homokkőből készült templomokat is emeltek. Ezeket az áldozati kápolnaként is hasznosított pilonokat gyakran dekorálták kardot tartó alakokkal, ilyen például Adeqetali király piramistemploma. Szintén fontos különbség, hogy a sírkamrákat nem a piramis belsejében, hanem alatta alakították ki.
A szobákat kivakolták, és az elhunyt életét bemutató, festett domborművekkel díszítették. Ezek a műalkotások többnyire alvilági jeleneteket ábrázoltak, és ülő pózban mutatták be az ünnepi ruhában felöltöztetett, ékszerekben gazdag, felcicomázott elhunytat.
Akárcsak Egyiptomban, a meroitáknál és a kusitáknál is Ozirisz volt a halottak legfőbb istene, akinek egyébként nem volt saját temploma Núbiában. A halottak további istenei Ízisz, Nebethet és Anubisz volt. Ezeket az isteneket szintén megjelentették a sír ura vagy úrnője mögött.
A mumifikált királyoknak háromkamrás temetkezési rendszerük volt, amelyek közül az első kettőt gyakran oszlopokkal díszítették. Szintén érdekes, hogy a királynőknek bár csak két, föld alatti kamrából álló sírjuk volt, piramisaik nagyobbak voltak, mint a királyokéi. Az elhunytakat mindig az utolsó kamrában temették el.
Amszterdam sok elővárosa közül a legnépesebb Almere. Mivel a több mint 210 ezer lakossal rendelkező települést 1975-ben alapították, a város összes épülete modern. Cees van Bemmel alpolgármester talán pont emiatt javasolta poénból képviselőtársainak az egyik 1999-es testületi közgyűlésen,
hogy a városban most tár tényleg elférne egy olyan, középkorinak tűnő várkastély is, ahol végre szép esküvői fotók készülhetnének a sok snassz épület előtt ellőttek helyett.
Meglepő módon a politikus bonmot-ja annyira megtetszett a többi városatyának, hogy azonnal felhatalmazták az alpolgármestert a bohókás terv megvalósítására.
Cees van Bemmel politikus felkérésére Thijs Blom ingatlanberuházó egy évvel később mutatta be az önkormányzatnak Almere leendő kastélyának terveit. Elképzelése szerint a Gooimeer tórendszer és az A6 autópálya között felépíteni kívánt épületegyüttes az 1865 és 1875 között teljesen átépített belgiumi Jemeppe kastély replikája lett volna.
A vallon és a holland kastély közötti különbség csak annyi lett volna, hogy az almerei konstrukciót 200 szobából álló négycsillagos szállodaként kívánták üzemeltetni, leendő parkját pedig Versailles kertjeiről akarták lekoppintani. Ezeket a finomhangolásokat Renaud Storm van Leeuwen építész és csapata készítette el.
A beruházás megvalósításához az önkormányzat nyomott áron adta el az autópálya melletti, 25 hektárnyi mezőgazdasági területet Thijs Blom cégének. Az adásvételi dokumentumok aláírása után a projektcég 2000. szeptember 15-én vágott bele az ekkor még 60 millió guldenbe (kb. 27 millió euróba) kerülő replika kivitelezésébe.
Bár a cél egy középkori ihletésű, romantikus stílusú belga várkastély másolatának felépítése volt, az épületet ízig-vérig modern technológia alapján kezdték el kivitelezni.
Az 57 méter magas, 11 emeletesre tervezett lakótorony miatt a kivitelező első körben egy 22 méter mély gödröt ásatott, ahol talajkiszorításos cölöpalapozási technikával 600 vasbeton cölöpöt döngöltetett le. A cölöprács és az épület szintjeinek kialakításakor 700 ezer köbméter betont használtak fel.
Mivel a hollandok „autentikus középkori anyagokból” kívánták kastélyukat viszontlátni, a felszíni szerkezeti elemeket több mint százéves, durván tisztított téglákkal kötötték össze. A több mint egymillió darab bontott tégla hazánkból származott. Míg a de Volkskrant című németalföldi napilap szerint ezek a kisméretű téglák elbontott dunántúli laktanyákból származtak, addig az Almere City News szerint három magyar várromból.
Romániának pár évig volt egy fejedelemsége és tengeri kijárata a Jón-tengeren. I. Zogu albán király egykori nagyvonalú gesztusa most komoly politikai lavinát indított el.
Az Osztrák–Magyar Monarchia szétverésében, valamint Erdély, Partium és Bukovina Romániához csatoltatásában elévülhetetlen érdemeket szerző Nicolae Iorga történész nemcsak saját népének történetével foglalkozott, hanem az albánokéval is. A professzor számtalan tanulmányt és cikket írt a balkáni nép múltjáról, néprajzáról, amelyeket nemcsak az általa alapított Drum Drept című tudományos hetilapban publikált, hanem több német, francia és angol nyelvű szakújságban is.
Ezeket többnyire jóbarátja, a magyarellenességéről, a „kisemmizett kis népek pártfogójaként” jól ismert Robert William Seton-Watson skót történész rendezett sajtó alá.
a nagyhatalmak leginkább Nicolae Iorga történelmi-etnikai kutatásai alapján húzták meg az 1912-ben függetlenné vált Albánia határait.
Népszerűséget meglovagolva az antiszemita professzor 1914-ben alapította meg Bukarestben az albánok történetével kiemelten foglalkozó Délkelet-Európai Tanulmányok Intézetét, majd ezt a cselekedetét megtromfolva 1915-ben a firenzei Medicea Laurenziana Könyvtárban „megtalálta” a legrégebbi albán nyelvemlék, az 1462-ben íródott Formula e pagëzimit kezdetű liturgikus tartalmú szöveget is.
A politikusként is tevékeny Iorga ezek után látott neki a nyugat-balkáni ország első történelemkönyvének megírásához, amelyet 1919-ben jelentetett meg. E három jelentős tette miatt a szkipetárok nemzeti hősként tekintettek rá.
Hálája jeléül I. Zogu albán király 1932 áprilisában ajándékozta meg Nicolae Iorgát országa piciny szeletével,
TÖRTÉNETESEN SARANDA KIKÖTŐVÁROS EGYIK TENGERPARTI HÁZHELYÉVEL.
A történész ezen a 746 négyzetméteres telken alapította meg 1934. július 13-án a filológiai, néprajzi, régészeti és történelmi kutatásokat végző Román Tudományos Missziót, amelynek tulajdonjogát egy hónappal azzal a feltétellel ajándékozta tovább a román államnak, hogy a bukaresti Oktatási Minisztérium záros határidőn belül felépíti itt a formálisan a Román Régészeti Kutató- és Tanulmányi Intézet alá tartozó Albániai Román Intézetet.
A neobizánci-neoromán stílusú épület alapját 1936. november 9-én tették le ünnepélyes keretek között. Petre Antonescu román építész egy olyan grandiózus épületet álmodott meg az Adria előtengerének számító Jón-tenger partjára, amelynek építészeti előképe a moldvai ortodox kolostorok és a gyulafehérvári Szentháromság-katedrális volt. A hatalmas méretűre tervezett kutatóközpont tényleges építését 1937 júliusában kezdték el.
Ekkor derült ki, hogy a parcella túl kicsi egy ekkora építményhez, ezért Bukarest újabb területeket könyörgött ki az albán királyi családtól és az Albán Vöröskereszttől.
Luigi Mazzi kőfaragó és márványkereskedő 1865-ben döntötte el, hogy szépen gyarapodó vállalkozásának székhelyét Itáliából átteszi Fiumébe. A vállalkozó számítása bevált. Az 1867-es osztrák–magyar, majd az egy év múlva ratifikált magyar–horvát kiegyezésnek köszönhetően a város korábban sohasem látott fejlődésen ment át.
Az infrastrukturális fejlesztéseknek köszönhetőn Mazzi vállalkozása márványlapokat sok építkezéshez szállított, amelyből az egyik legjelentősebb a Municipio (ma Trg Riječke rezolucije) tér 1. szám alatti, késő barokk stílusú Szent Jeromos-templom és -kolostor 1873-as átalakítása volt, amikor is az egyházi fenntartású épületegyüttest egybeépítették a Városházával.
Bár Mazzinak szépen gyarapodott a vagyona, olasz hősünk tíz év elteltével már inkább úgy látta, hogy még több pénzt tudna szerezni, ha vállalkozását áttenné Budapestre.
A magyar fővárosba 1877 novemberében érkezett meg, ahol egy szintén Pesten vállalkozó honfitársával, Bressan Gaitano kereskedővel közösen alapította meg új márványfaragó cégét. Az épületszobrászati munkák mellett sírkövek, kávéházi berendezések, biliárdasztalok, fürdőkádak, mosdótálak kifaragását is elvállalta. Cégük a Váci körút (ma Bajcsy-Zsilinszky út) 23. szám alatt működött.
Az egyre jobban fialó firmának köszönhetően Mazzi 1884-ben építette fel saját emeletes házát. Az Urbányi Gyula tervei szerint kivitelezett, terézvárosi Dalnok (ma Székely Bertalan) utca 19. szám alatti ház bár kicsit megkopasztva, de még ma is áll.
A korabeli sajtóbeszámolók szerint az eklektikus stílusú épület azért épült fel rekordgyorsasággal, mert sármos taljánunk ebben az évben vette el feleségül Sperer Valpurga úrhölgyet, akit már egy meleg és saját tulajdonú otthonba kívánt vinni. A kivitelezők gyors munkájáért cserébe a friss házasok szokatlan nagylelkűségről tettek tanúbizonyságot. Egy hajnalig tartó mulatsággal záruló többfogásos vacsorával vendégelték meg az építkezésben részt vevő 82 munkást és kubikost.
A Várkapitányság korábbi tájékoztatása szerint a Nemzeti Hauszmann Programnak (NHP) sohasem volt a része a déli kertek korhű helyreállítása. Érvelésük szerint a területen azért lehetetlen az 1900-as éveket megidéző hiteles rekonstrukciót lefolytatni, mert az 1957-ig lezajlott tereprendezés során a kertnek nemcsak minden maradványát és építményét tüntették el, hanem mert 1–4 méter vastagságban a várhegy lankáját is elkotorták.
Az NHP szerint az is aggályos, hogy a historizáló stílusú park korabeli tervdokumentációja nem maradt fent, így felelős vállalást nem tehetnek. Az NHP a területre szánt kortárs építményterveit bemutató cikkünk megjelenését követően több tucat építész-, táj- és kertépítő mérnök, muzeológus és művészettörténész jelezte, hogy a Várkapitányság ismeretei nem pontosak a déli kertekre vonatkozóan.
A levelet író szakemberek szinte egybehangzóan azt állították, hogy a királyi várpalota déli és nyugati kertjei szinte százszázalékosan rekonstruálhatók a fennmaradt dokumentumok és tervrajzok alapján, így nem szükséges tájidegen, nívótlan épületekkel teleaggatni a várlejtőt.
A kérdés csak annyi, hogy a Várkapitányság és a Nemzeti Hauszmann Program vezetői még mindig Hauszmann fő művének minél hitelesebb rekonstrukcióját szeretnék, vagy már bedobták a gyeplőt a lovak közé…
Egy neve elhallgatását kérő, építész végzettségű informátorunk érdekes adatokkal szolgált. Állítása szerint a várkert Szarvas téri lezárását, amely egy díszkútként hasznosított támfalépítmény volt, azt nem a Gerő-féle tereprendezéskor bontották le, hanem jóval később, egészen pontosan 1964 nyarán. A dátumra azért emlékszik jól, mert az ő párja volt a bontást felügyelő egyik mérnök.
A nyugdíjas levelében azt állítja, hogy a gloriette-fülke eltakarítása után nem történt számottevő tereprendezés a Várhegy aljában. Az építmény alapjait csak középen, a várpalota Ferdinánd-kapujához felvezető lépcsősor szélességében bontották el, a konstrukció külső alapjait mindenhol meghagyták.
A jelenleg 33 éves, építész végzettségű Dymitr Nowak és a 29 éves, közgazdászként tevékenykedő Tymoteusz Nowak 2015-ben döntötte el, hogy felépítik Lengyelország legnagyobb méretű középkorinak tűnő várkastélyát. A milliárdos testvérpár álomváruk leendő helyszínét a Warta folyó melletti Stobnica falu mellett találta meg, amelynek legfőbb természeti értékét a fenyvesek között megbújó 14 halastó adta. A fivérek, miután megvették a községtől északra elterülő, Wilczy parknak is hívott Notecka erdő 105 hektárját, a poznani élettudományi egyetem korábban üzemeltette
HALSZAPORÍTÓKAT ÖSSZENYITOTTÁK, MAJD A NAGYOBB EGYBEFÜGGŐ VÍZFELÜLET ELÉRÉSE ÉRDEKÉBEN A TAVAK TERÜLETÉT MEGHÁROMSZOROZTÁK. A FÖLDMUNKÁK SORÁN 2,69 HEKTÁRNYI FENYVEST VÁGATTAK KI.
A leendő várkastély megtervezésére a testvérpár DJT cége a több évtizedes várostervezői gyakorlattal rendelkező Waldemar Szeszuła építészt kérte fel. A művészettörténetben, festészetben, szabadkézi grafikában otthonosan mozgó poznani mérnök több hónapos olaszországi, máltai és libanoni tanulmányútjait követően egy olyan mestertervvel rukkolt elő, amelytől a Nowak gyerekeknek leesett az álluk.
Az önmagát reneszánsz emberként jellemző Szeszuła ugyanis egy olyan középkori toszkán várost álmodott meg, amely olyan hatást keltett, mintha a tornyos itáliai erődítmény mindig is a lengyel alföldön állt volna.
A poznańi Regionális Környezetvédelmi Igazgatóság (RDOŚ) pozitív jelentése alapján az Oborniki megye sztarosztája, vagyis elöljárója még ebben az évben megadta az engedélyt a beruházásra.
A két hektáron elterülő stobnicai várkastély alapozását 2015-ben kezdte el a DJT vállalat az összenyitott halastavak szélén kialakított mesterséges szigeten. A tizennégy emeletesre tervezett „középkori városka” négy külső és egy belső várból áll. A San Gimignano toszkán településre hasonlító erősség központja egy 48 méter magas lakótorony, amelyet további három kisebb méretű, reneszánsz stílusjegyeket viselő szögletes torony ölel körbe. Ez a belső vár.
Ezt a magot veszik körbe nyugat és észak felől a palotaszárnyak, amelynek az egyik sarokbástyáján helikopterleszállót is kialakítottak. A felvonóhídon kilépve jutunk ki a külső várakhoz, védművekhez, bástyákhoz és teraszokhoz, valamint egy vastag fallal jól védhető belső csónak- és hidroplánkikötőhöz, amelynek rácsos vízi kapuja veszély esetén bármikor felhúzható. A komplexum négy lovagtermet, egy kápolnát és 46 különböző formájú és méretű boltíves lakosztályt rejt.
Az épület 97 fő állandó lakhatására és 10 fő kiszolgálószemélyzet ideiglenes tartózkodására alkalmas. A szállodaként hasznosítani kívánt „idegenforgalmi lakóegyüttes” pinceszintjén alakították ki a szivattyútelepet, a garázscsarnokot, az úszómedencéket és a fedett teniszpályákat. A beruházó bekötőutat is épített az épülethez, amely az Obornikiből Obrzyckóba vezető közúthoz csatlakozik.
Berlin központjától 15 kilométernyire grandiózus méretű szellemváros bújik meg a brandenburgi erdő közepén. A közeli tó miatt a település szintén a Bogensee nevet kapta. A falu első rönkházát a német főváros önkormányzata építette, amelyet 1936-ban ajándékozott oda a náci propagandaminiszternek.
Biztonsági okok miatt dr. Joseph Goebbels három évvel később egy 70 szobás bombabiztos villát is felépíttetett magának a 30 szobás, kontyolt tetős, 1600 négyzetméter alapterületű nyaralója mellé. Az épületet Heinrich Schweitzer és Hugo Constantin Bartels építészek tervezték. Az 1939-ben elkészült, ekkor már 40 kisebb-nagyobb méretű épülettel rendelkező magánfalut innentől kezdték sokat sejtetően Szerelmi Fészek kódnévvel illetni a bennfentesek, hiszen Goebbelst krónikus szexéhsége miatt a nők eleve „babelsbergi baknak” csúfolták a háta mögött.
A villa központi helyét a kazettás mennyezetű fogadóterem foglalja el: legfőbb ékének nem a túlméretezett márványkandalló, hanem a
mai napig kifogástalanul működő, gombnyomásra a padló szintje alá süllyeszthető, Mies van der Rohe-féle, nagy felületű teraszablakai számítanak.
Ez a technikai újítás 1938-ban még annyira különlegesnek és drágának számított Németországban, hogy a Siemens-gyár csak Adolf Hitler obersalzbergi Sasfészkébe és a náci birodalom második embere, Hermann Göring schorfheidei Carinhall nevű rezidenciájába építette be.
Goebbels tóra néző dolgozószobája a mai napig sértetlen.
A miniszter mindig itt diktálta le vezető cikkeit a Das Reich hetilapnak, valamint Brunhilde Pomsel nevű titkárnőjén keresztül itt fogalmazta meg rádió- és sajtóutasításait is. A politikus 1940 márciusában ebben a tágas szobában készítette fel a berlini napilapok vezető újságíróit az elkövetkező háborús eseményekre.
1942 decemberében már Hitler pártkancelláriájának vezetője, Martin Bormann topogott a süppedős szőnyegen, aki ekkor hatalmazta fel Goebbelst, hogy dolgozza ki a párt totális hadviselés elnevezésű politikáját, amelynek alapja az itt megfogant A totális háború című alapesszé lett. Íróasztala takarásában a propagandaminiszter 1944 májusában már Albert Speer fegyverkezési miniszterrel tárgyalt a lerombolt városok újjáépítéséről.
A mindig makulátlanul megjelenő, naponta manikűröst fogadó politikus a 39. születésnapja alkalmából már másfél millió birodalmi márka értékben épített kis föld alatti bunkert, panziót, SS-kaszárnyát, garázst, uszodát és kikötőt, az UFA filmgyár további másfél millió birodalmi márkás támogatásának köszönhetően pedig egy száz négyzetméteres fedett mozit is felhúzott nyári lakja mellé.
Goebbels itt állította össze a filmhíradók, játékfilmek dramaturgiai ívét, hatásmechanizmusait, valamint ebben a moziban ellenőrizték, cenzúrázták és tiltották be a hazai és külföldi fénykarcolatokat. Naplója szerint filmes kérdésekről gyakran tárgyalt a vetítőteremben Veit Harlan német színész-rendezővel is, akit többször is megkért, hogy dramaturgiai okok miatt alaposan beszéljék át az 1940-ben bemutatott Jud Süß című antiszemita filmet.
A Népliget nemcsak Budapest legnagyobb zöldterülete, hanem a legjobban alulhasznosított és funkcióhiányos városi kertje is. Az elhanyagolt terület zöldfelületi megújítása, rekreációs célú funkcióbővítése, valamint közbiztonságának javítása régóta akut probléma.
Szakértők szerint a park csak akkor tud a Városliget és a Margitsziget méltó versenytársa lenni,
A Népliget középtávon megvalósítandó fejlesztéseit a 2021-ben elfogadott Radó Dezső-terv részletezi. A közvélemény-kutatási eredményeket is felhasználó fővárosi zöldinfrastruktúra-fejlesztési elképzelés nagyban támaszkodna az Európai Unió 2021–2027 közötti fejlesztési ciklusban meghirdetett új, települési szintű zöld- és kékinfrastruktúra-fejlesztési programjaira és anyagi támogatására, hiszen a főváros kasszája kiürült. (Budapest vezetése a napokban jelentette be túlélőprogramját, mert a jelenlegi prognózisok szerint a fővárosnak idén augusztusra 76 milliárd forint lesz a hiánya.)
Bár ismereteink szerint a fővárosi önkormányzat még nem adott be brüsszeli pályázatot, ám az állami szereplőkkel és kerületi önkormányzattal együttműködésben elkészült, a liget megújhodására kiírt tájépítészeti ötletpályázatra 16 pályamű érkezett. Ebből hatot most az alpolgármester megmutatott a nagyérdeműnek is.
A bizottság döntése értelmében a bemutatott pályázatok közül egyik sem fogalmazott meg olyan közparki felújítási javaslatot, amely koncepcióterv szintjén teljes mértékben elfogadható irány lenne, ezért az a döntés született, hogy első díjat nem adnak ki, de a hat ígéretes pályázati anyagból majd készülhet egy mesterterv.
Ki gondolná, mit rejthet egy híd szerkezete, azé, amelyen naponta ezernél is több autó robog át. Persze ha egy híd mesélni tudna, olyan történetek kerülnének elő, amelyeket nem mindenki hallgatna szívesen.
Ez a mostani azonban nem titok, bár voltak idők, amikor csak a kiváltságosok beszélhettek róla. Lám, így változik meg minden, idővel a legnagyobb titkokról is lehull a lepel. Vagy a vakolat.
A sűrűn lakott Óbuda és az angyalföldi–újpesti iparvidék összeköttetése már 1891-ben felmerült, ám Budapest új Duna-hídjának megépítését csak 1908-ban rendelte el a második Wekerle-kormány. Az ekkor beiktatott XLVIIL. számú törvény végrehajtására azért nem kerülhetett sor, mert
az Árpád fejedelemről elnevezni kívánt új szárazföldi átkelő építési költségét az államnak hadseregfejlesztésre és fegyverkezésre kellett fordítania.
Az anyagi feltételek újrateremtése után a Kereskedelemügyi Minisztérium csak 1929-ben tudta kiírni a főváros új közúti hídjának tervpályázatát, amelyen két első díjat adtak ki. Az egyiket Kossalka János mérnök és Wälder Gyula építész, a másikat pedig Mihailich Győző és Kotsis Iván műegyetemi tanárok terve nyerte el. Mindkét terv felső pályás, tömör gerinclemezes ívhíd megépítését javasolta. A két elképzelés csak annyiban különbözött egymástól, hogy míg a pályaszint fölé nyúló kosárfüles ívet a Kossalka–Walder-páros rácsos, addig a Mihailich–Kotsis-elképzelés tömör gerinclemezekben kívánta megvalósíttatni.
Mivel a szaktárcát egyik győztesnek kikiáltott elképzelés sem győzte meg, így a hivatal hídosztálya az ívhídelképzelések helyett egy tömör gerinclemezes, többtámaszú gerendahidat álmodott meg a folyó fölé, amelynek részletes terveit Széchy Károly készítette el. Az Óbudai Hajógyár fölötti vasbeton kerethidat, valamint a Margit-szigeti feljáró tervét azonban nem Széchy, hanem Sávoly Pál mérnökkel terveztette meg a szakminisztérium.
A 928 méter hosszú, ekkor még 27,6 méter széles, egy-egy kerékpársávval is rendelkező Árpád híd építését 1939-ben kezdték el. A híd teljes alépítményi munkálataira a Zsigmondy Béla Rt. és Széchy Endre vállalatai kaptak megbízást. Az acélszerkezetet a MÁVAG gyártotta le. Az építkezést azért a Margit-szigetnél kezdték el a fenti cégek, mert e leendő szigeti lejáró kialakítása érdekében szükségessé vált a sziget 130 méternyi meghosszabbítása észak felé.
A földmunkák persze nem csak a sziget megnagyobbításáról szóltak. El kellett bontani azt a 150 automobilnak helyt adó emeletes garázst is, amely a XIX. században itt kialakított tetszetős villanegyed szállóvendégeit szolgálta ki.
Ezen ingatlanok közül érdemes megemlíteni az Ybl Miklós tervei alapján 1867-ben átadott Kisszállót, a későbbi Dália Hotelt, amely aljában eleinte a Felső Vendéglő, 1934-től pedig a Gellér Mihály és Tarján Vilmos vezette, divatbemutatóknak is helyet adó híres és nívós Picadilly Étterem működött.
Ettől a verandás, kétszintes épülettől picit délebbre húzódott a szintén Ybl Miklós álmai szerint 1873-ban megépített Margaréta Hotel, az 1907-ben felavatott, Európa-hírű Parisien Grill szórakozóhely, a Körössy Albert terve szerint 1914-ben modernizált Astoria Pavilon, Csárda és Üzletház, a Kolbenheyer Viktor és Benkó Károly tervezte Flóra- és Kis villa, valamint szintén Ybl Miklós egyik építészeti remekműve, az 1958-ban felrobbantott Szent Margit fürdőház is. (A takaros villák és szállodák az 1953-as és az 1956-os árvízkor olyan komolyan megsérültek, hogy 1958-ban lebontották őket. Helyükön most a Termál Hotel parkolója van.)
A Radetzky laktanya helyén egy Kr. u. 50-ben alapított római katonatábor terült el, amelyet kezdetben a Dalmáciából idevezényelt, 500 lovasból álló Hispanorium I. segédcsapat lakott, később pedig a mai Ausztria keleti területét felölelő Noricum provinciából Pannóniába áthelyezett Hispanorium Auriana bandérium. A katonai tábor előtt húzódott – a limes részeként – egy Dunával párhuzamosan futó út- és csatornarendszer is, amely Aquincumot kötötte össze Mursával.
Bécsből 1840-ben rendelték el, hogy a mai Bem József utca vonalában futó, egykori budai városfaltól északra húzzanak fel egy négyszintes katonai élelmiszer- és magtárat. Mivel az 1842-ben átadott gabonatároló nemcsak raktárként, hanem kincstári sütödeként is használatos volt, így Buda 1849-es magyar ostroma előtt nem sokkal Heinrich Hentzi osztrák városparancsnok innen biztosította a budai várat őrző császáriak vágómarha- és gabonatartalékait. Az épület és a Duna közötti szakaszt ekkor a magyarok Élelem térnek, a németek pedig Königs Platznak hívták. Csak jó húsz évvel később lett az útkereszteződés neve Provienthaus Platz, majd 1895-től Pálffy tér.
A klasszicista stílusú raktár nagyobbik részét 1896-ban bontatta le a Császári és Királyi Építészeti Osztály, hogy a helyére egy eklektikus stílusú laktanyát építhessen fel. A Benedicty József főmérnök és Neuschloss Károly építész terve alapján megvalósult kaszárnya kivitelezését Pucher István cége végezte. A cseh származású gróf Joseph Wenzel Radetzky tábornagyról elkeresztelt kaszárnyába kezdetben az osztrák–magyar hadsereg Reitinger Ferenc őrnagy irányította 7. utászzászlóalja és a Reuss Ágoston őrnagy vezette 14. utászzászlóalja költözött be, majd az első világégés előtt nem sokkal a Herbert Ferenc őrnagy vezette 4. utászzászlóalj. Szintén itt szállásolták el az Erődítmény Építésügyi Igazgatóságát is.
Az utászlaktanya az I. világháború ideje alatt hadikórházként működött, ahol többek között a szomszédos, ma Külügyminisztériumként hasznosított, Budai Katolikus Kör építtette bérház első emeletén élő
Fedák Sári, a híres színésznő is aktívan ápolta a keleti frontról ideszállított sebesülteket. Az énekes-primadonnának volt köszönhető, hogy a kormány 500 férőhelyes, jól felszerelt hadikórházzá alakította át a kaszárnyát.
Az iraki kormány 1981-ben bízta meg a finnországi Valmet és Wärtsilä cégek egyesüléséből létrejött turkui hajógyárat, hogy 21 millió angol font értékben építsenek egy minden kényelemmel ellátott egyedi luxushajót elnöküknek. Az arab ország vezetése igencsak magasra tette a megbízói lécet.
Az iraki politikusok ugyanis egy olyan tíz méter magas óceánjáró hajót szerettek volna Szaddám Huszein elnöküknek megépíttetni,
amelynek összes termét márvány-, mahagóni- és teakfaberakásokkal díszített 24 karátos aranylapokkal vonják be, csúcssebessége eléri a húsz csomót, Nagytermébe befér 200 személy, rakterébe 12 limuzin, illetve a főkabinból egy medencén át bármikor elérhető, a hajó aljához csatlakoztatott mini-tengeralattjáró.
Szintén fontos megbízói szempont volt, hogy az átrium teteje üvegezett legyen, négy lift kösse össze a hajótest szintjeit, illetve legyen rajta helikopterleszálló is.
Az extra igények miatt a finnek az 1937-ben alapított Knud E. Hansen dán hajótervező céget kérték fel a jacht külső megtervezésével. A 121,1 méter hosszú, 18 méter széles, 5,5 méteres merülésű hajó 1983-ban készült el, amelyet a Wärtsilä cég az év márciusában szállított le Iraknak. A korabeli visszaemlékezések szerint a Baasz Párt prominens képviselői rögtön egy nagyszabású bulival vették birtokukba az állami tulajdonba került tengerjárót, amelyen meglepő mód Szaddám Huszein nem vett részt. Még érdekesebb a történet, hogy egyes visszaemlékezők szerint a néhai diktátor egyszer sem lépett a 65 fős legénység üzemeltette 32 utas kényelmét biztosító luxushajó tatjára.
Potzner Ferenc és a KÖZTI munkatársai már 2010-ben azt javasolták a döntéshozóknak, hogy a budai várnegyed részleges rekonstrukciójával párhuzamosan a Rákosi-korszakban ideológiai okok miatt teljesen megsemmisített királyi kerteket is érdemes lenne korhűn visszaállítani. Az I. kerületi önkormányzat megrendelésére elkészült revitalizációs tanulmányterv olyan nagy sikert ért el akkor a politikusok körében, hogy részben ennek a koncepcióvázlatnak köszönhetően indult el a Várkert Bazár és a keleti kertek megújhodása, majd 2015 májusában a Nemzeti Hauszmann Program (NHP) keretei között az egykori kormányzati épületek visszaépítése.
A rekonstrukciós program keretén belül azóta sok épület újult meg. Az NHP idén március 3-án kérvényezte a fővárosi kormányhivatalnál, hogy adjon zöld utat újabb projektjének, amely a budavári királyi várkert „műemléki helyreállítás keretében történő tájépítészeti rendezése” lenne. A 6452/2-4 helyrajzi számon elvégzendő ráncfelvarrás a várlejtő délkeleti, déli és nyugati részét ölelné fel. A Várkapitányság az eljárást elindító kérelme mellé egytucatnyi látványtervet és helyszínrajzot is mellékelt.
Bár az építési eljárás címe sokat sejtet, valójában szó sincs a korábban itt állt reprezentatív küllemű épületek teljes, vagy részleges visszaállításáról.
Az NHP most kimondottan kortárs tereptárgyakat és egy teljesen új tájkertet látna szívesen a várkötény aljában. Ennek tükrében az álmodozók ne is keressék a helyszínrajzokon a program névadójának, Hauszmann Alajos tervei alapján 1891-ben átadott formás díszlépcsőket, szobrokat és kacskaringós sétányokkal tagolt angol tájkertjét, illetve ifjabb Pecz Ármin 1898-ban létrehozott szabályos, mértani rendbe szervezett teraszait és egzotikus növénykiültetéseit.
A „műemléki helyreállítás” megnevezés így igencsak félrevezetőre sikerült.
A fővárosi Kormányhivatal azonnali hatállyal leállította a XIII. kerületi, egykor Európa-hírű Modiano cigarettapapírt és -hüvelyt gyártó papírgyár központi épületének bontását. A március 10-én közzétett hirdetmény kijelenti, hogy a Váci út 48/E–F. szám alatti ingatlant „szakszerűtlen és jogosulatlan építőipari kivitelezési tevékenységet” illetően kezdték el bontani, így a munkálatok további folytatását az építésfelügyeleti hatósági a következő intézkedésig azonnali hatállyal megtiltotta.
A súlyos por- és zajterhelés miatt a XIII. kerületi önkormányzat egyébként már március elején sürgős és hathatós intézkedést követelt az illetékes kormányhivatalnál.
Míg a grémium téblábolt, addig a kerület vezetése saját hatáskörben bírságot szabott ki a kivitelezési munkákkal megbízott V48 Ingatlan KFT.-re.
Hasonlóan járt el a helyi közterület-felügyelet is, akik az utcai fasorban okozott kár miatt jelentették fel a vállalkozást a rendőrségen.
Kormányzati döntés volt 2019 júliusában, hogy az állandó játszóhellyel nem rendelkező Honvéd Együttesnek egy korszerű, minden igényt kielégítő új táncszínházat kell felépíteni a Kerepesi út 29/B alatti telken. Ez a Puskás Arénával szemközti terület a Honvédelmi Minisztérium tulajdona. Az itt látható tíz darab emeletes épületet még 1914-ben építette az Egri Hordó és Faárugyár Rt., illetve a Magyar–Amerikai Faipari Rt., amelyet a főváros 1934-ben alakíttatott át hajléktalanszállókká.
A két sorba rendezett ingatlanegyüttest a kommunista hatalomátvételt követően sajátította ki az állam, ahová leginkább a HM háttérintézményeit költöztették be. Többek között itt kapott helyet a térképészettel, sokszorosítással, könyvkiadással és kommunikációval foglalkozó a HM Zrínyi Nonprofit Kft., a szóban forgó Honvéd Együttes, valamint egy nagyobb méretű raktárcsarnokkal a Hadtörténeti Múzeum is.
A két évvel ezelőtt publikussá tett tervek és látványképek alapján a 16 852 négyzetméteres telek „A” számmal illetett épületét teljesen eltüntetnék a föld színéről, hogy itt zsaluzhassák ki az ArchiNEST Építész és Mérnökiroda Kft., az Art´O-Dom Első Otthonépítő Kft. és a Színház-Terv Kft. elképzelései szerint megvalósuló új táncszínházat. A mélygarázs kialakítása miatt a leendő épület mélyalapozással fog elkészülni réseléses technológiával. A teátrum épülete vasbeton pillérvázas és monolit vasbeton födémes teherhordó szerkezettel valósul majd meg.