A reformkor hajnalán merült fel először, hogy alakítsák át a Gellért-hegyet és a budai Duna-partot nemzeti nagyjainkat ábrázoló szoborkertté. Ferenczy István szobrász és Mednyánszky Alajos szépíró javaslata jelentős társadalmi vitát eredményezett, amelyet hamar magáévá tett Széchenyi István gróf is. A főúr azonban úgy vélekedett, hogy a magaslatra ne szobrokat és stílusos épületeket építsenek, hanem 

A főnemes mintának elsőként a Regensburg melletti „germán hősök csarnokát” szemelte ki, s csak 1843-ban gondolta úgy, hogy I. Lajos bajor király grandiózus épületének másolata helyett sokkal jobb lenne a hegyen a londoni Westminster-apátság replikája. Az Üdvlelde néven futó nemzeti sírkert első tervezési szakasza akkor foszlott szét, amikor egy újabb magyar forradalomtól tartva Bécs 1852-ben ide építette fel a Citadellát.

Nekropolisz és a második sikló

A Gellért-hegyi nemzeti panteon felépítése csak az osztrák–magyar kiegyezést követően lett és lehetett újra országos beszédtéma. Az 1871-ben kiírt országos tervpályázatot Berczik Gyula építész nyerte meg, 

A lipótvárosi Szent István-templomnál is magasabb építménye alapját a fellegvár vaskos falai adták, az építész ezt kívánta négy helyen úgy átvágatni, hogy a rések helyén kialakíthassák a hatalmas kupolához vezető, a négy égtáj felé néző timpanonban végződő oszlopcsarnokot.

Annak ellenére, hogy a pályázat sikeres volt, 1872-ben Novák Ferenc tematikájában egy teljesen más elképzeléssel rukkolt elő. Ő a hegytetőre inkább

amelyet nemcsak panorámás, hanem a magasságtól megszédülő utasok miatt ablaktalan kocsikkal is felszerelt „fogaskerekű villamossal” kívánt összekötni a Döbrentei utcai végállomással. A főváros második siklójának menetidejét három percben határozták meg. A hegytetőn több díszes és tágas nagyvendéglőt, illetve félúton az angol romanticizmus kései hatására tucatnyi várromot is kialakítottak volna. A kisvasút tervéből ismét nem lett semmi, ám az építész ötlete annyira mélyen beleivódott a fővárosiak tudatalattijába, hogy a most ötmilliárd forintért eladó Rác fürdő mellett megint egy siklóban látják sokan a Citadella megközelítésének legjobb lehetőségét.

Pénzhiányra hivatkozva a Fővárosi Közmunkatanács 1873-ban söpörte le végleg a nagyratörő gellérthegyi álmokat, hogy az építkezések helyett inkább háromszázezer facsemetével ültethessék be a kopár sziklát. Mivel bő egy évtized múlva hivatalosan is a Kerepesi úti temető lett nagyjaink nemzeti temetője, így végleg lekerült a napirendről a hegy sírkertté történő átépítésének ötlete. A parlament képviselőinek drákói döntésével párhuzamosan bontakozott ki az a parázs vita is, hogy párizsi minta alapján egy diadalívvel vagy magyarosan csak egy artézi kúttal zárják-e le az Andrássy út keleti végét. A gellérthegyi Walhalla tervezete már csak egyszer bukkant fel a történelem folyamán: Medgyaszay István többször átdolgozott vizsgaterveinél. Ő javasolta például 1906-ban azt, hogy a Berczik pályaművénél még hatalmasabb méretű, a Szent Korona betonmásával lefedett „Citadellában” állítsák ki végleg a Feszty-körképet.

Csipkerózsika mesepalotája

Bár a politikusok miatt nemzeti panteon már nem lehetett a Gellért-hegyen, az orom beépítéséről nem mondtak le az építészek. Bátorította őket az a tény is, hogy bár az országgyűlés 1892-ben törvénybe iktatta a millenniumi ünnepségek jogi, anyagi és gyakorlati szabályozásait, ám a kiállítás helyszínét még mindig nem választották ki. Sokan a Városligetben látták volna a legszívesebben az ezeréves ünnepség helyszínét, megint mások az állatkertet is a kiállítás részévé tették volna. Bizonyos politikai-gazdasági körök a Lóversenyteret, a Kerepesi úti temető mögötti Pékligetet szemelték ki erre a célra, de szóba jött még a Népliget, Lágymányos, a Margitsziget és ismételten a Gellért-hegy is.

Ők a sziklára több kivilágított kupolás csarnokot, vízesést, szökőkutat, gótikus műremeket képzeltek el, amelyeket villamosvonallal kötöttek volna össze. A kiállítási pavilonok mellett persze több orfeumot, táncpalotát, bányászatot bemutató járatrendszert és több, föld alatti vásárcsarnokot is kialakítottak volna.

A Hungária-világítótorony

Teljesen más építészeti attrakciót képzelt el a hegy tetejére Wilhelm Adolf, a budapesti Mutual Life Insurance Company főfelügyelője. A német úriember a fellegvárat egy turáni Akropolisszá építette volna át, amely szintén magába foglalta volna a múlt művészeti és ipari nevezetességeit, akárcsak királyaink és nemzeti hőseink szobrait. Az épület oromzata alatt az ország történelmének jelesebb eseményeit kívánták megörökíteni freskókon és mozaikokon. A múzeum előtt egy hatalmas, 

amely nemcsak hogy hét méterrel lett volna magasabb a New York-i Szabadság-szobornál, hanem a jobb kezében tartott fáklyában valódi tűz lobogott volna az amerikai párja bronzból kikalapált kamulángja helyett. A budapesti Akropoliszt lényegében a rodoszi kolosszus és a fároszi világítótorony kombinációjának szánták egy csipetnyi amerikai életérzéssel megfűszerezve.

A gellérthegyi piramis

Mivel minden kornak van egy- vagy többtucatnyi udvari bolondja, így nem érte meglepetésként 1896-ban Wekerle Sándor miniszterelnök hivatalát, amikor befutott hozzájuk egy abszurditása miatt soha nem iktatott, aláírása folytán olvashatatlan szerző építészeti tervezete, aki azt javasolta, hogy a kormány bontsa le a Gellért-hegyet, hogy a helyére egy ezer méter magas, tíz szintre felosztott piramist építsen fel. A grandiózus elképzelés abból a nemzetközi gyakorlatból indult ki, hogy a korábbi világkiállításokkor mindegyik szervező jelentős építészeti attrakcióval rukkolt elő Londontól Bécsig bezárólag. Bár Budapest 1896-ban nem világkiállítást szervezett, hanem „csak” egy millenniumi kiállítást, ám ennek színvonala nem volt szegényesebb, mint a többi nyugat-európai vagy amerikai város rongyrázásáé.

Mi is ezeréves létezésünk emlékét beláthatatlan időkre csak is egy pyrámis által biztosíthatjuk; és pedig egy oly 3, vagy 4 oldalú csonka pyrámis által, melynek magassága: 1000 méter, oldalainak egyenkénti hossza szintén: 1000 méter lenne. Tíz darab 100-100 méter magas szakaszra osztva; minden szakasz más-más hazai gránitkőből építve; oldalanként és szakaszonként egy-egy háromszögű ablakkal ellátva, melynek a földszinten lévő legnagyobbik 3-4 kapuja: 100 méter széles és 100 méter magas; a második szakaszban levők 90 méter magasak; és így tovább, minden következő szakaszbeli 10-10 méterrel kisebb, míg az utolsó ablak 10 méter széles és 10 méter magas lenne.

Az előterjesztés szerint a budai üreges piramisban 12 darab üvegezett, gőzgéppel hajtott teherlift járt volna folyamatosan a bejárat és a csúcs között ingázva. A látogatók emeletenként a magyar történelem egy-egy évszázadának nagy ívű remekműveit tekinthették volna meg. A 100 méter magas földszinten az 1796-tól 1896-ig terjedő időszak magyar ipari és mezőgazdasági fejlesztéseit, termékeit, az ország műalkotásait és szellemi remekjeit kívánták bemutatni. A második, ám alapterületében már jóval kisebb szint az 1696-tól 1796-ig tartó „történelmi” korszakot kívánta bemutatni. A legfelső szint a 896-tól 996-ig tartó időszakaszt akarta prezentálni a régészet segítségével. A csonka gúla tetején a versenylovait hajtó Hungária istennő figyelte volna Pest sziluettjét, mögötte persze ott állt volna a gyeplőt szintén szorosan tartó Árpád fejedelem, Szent István és Ferenc József egész alakos szobra is.

Ezerméteres magassága majdnem hétszerese, alapterülete kis híján tizenkilencszerese, míg köbtartalma több mint százhuszonkilencszerese lett volna a Kheopsz-piramisénak, mely a legnagyobb gúla az egyiptomi piramisok közül! Képtelen méreteit nyilván a millenniumból adódó bűvös ezres szám indokolta, akárcsak a felépítésére szánt ezer nap. Ha napjainkban látnánk hozzá a magyar piramis megépítésének, akkor azt korszerű technológiákkal 200 munkás 35 év alatt tudná felépíteni 40 milliárd amerikai dollárból, persze csak az után, hogy további 25 milliárdból 15 év alatt az utolsó kavicsig elbontották a Gellért-hegyet. Ne adjuk fel közös álmainkat! Össznemzeti összefogással, a jelenleginél magasabb közteherviseléssel ez a millenniumi álom végre teljesülhet!