Index Vakbarát Hírportál

Új trend? Közösségi finanszírozásból mentenék a nyugdíjasok a műemlékeket

2021.06.12. 19:49
Saját álmaikat valósítják meg, ám mégis nemes ügy érdekében mozgósítja az épített örökségért aggódókat és rajongókat egy nyugdíjas házaspár. A fiatalosan gondolkodó nagyszülők fejükbe vették, hogy közadakozásból állítják vissza az egyik híres pesti szecessziós bérpalota eredeti, Róth Miksa üvegeivel és Maróti Géza szobraival díszített homlokzatát. Ám ők nemcsak kérnek, hanem adnak is.

Álmok álmodói

Az álmok mindig megvalósíthatók, feltéve ha elég kitartók és szorgalmasak vagyunk. Ez az életfilozófiája Szinger Margit képzőművésznek és férjének, Hámori Géza egykori könyvtárosnak is. A nyugdíjas házaspárnak öt gyermeke és hat unokája van. Idealisták és maximalisták. Olyan pozitív gondolkodású emberek, akik fogékonyak a szépre, a jóra, akik nemcsak beszélnek, hanem cselekszenek és cselekvésre hívják a művészetkedvelőket és az értékmentőket.

Margit és Géza újrakezdők. Míg a biológia szakos tanár, ám selyemfestő iparművészként tevékeny asszony Veszprémben élte az elvált nők életét, addig az 1966-ban Jugoszlávián keresztül Nyugat-Európába disszidált Géza az Európai Unió bíróságán dolgozott könyvtárosként. Mivel Margit felnőtt lánya is ennek a luxemburgi intézménynek volt az egyik dolgozója, Margit meglátogatta gyermekét. Az egyik ilyen vizitkor ismerkedtek össze a bíróság étkezőjében.

Margit a magyar szóra lett figyelmes: „Rossz helyen állsz, nem ott van a sor vége.” Ez volt az a mondat, amely bár nem neki szólt, de beindította a moirák szövőszékét, és egyetlen szempillantás alatt összekötötte e két kalandos életet tizenhat évvel ezelőtt. A képzőművész kiköltözött Belgiumba, és jó tyúkanyó módjára szárnya alá vette Géza előző házasságából származó gyermekeit és unokáit. 

A nyugdíjas házaspár 2011-ben költözött vissza Budapestre. Több helyen is éltek a fővárosban, hiszen mindig kíváncsiak voltak a fővárosi kerületek különböző atmoszféráira. Évekkel ezelőtt vásárolták meg a terézvárosi Munkácsy Mihály utca 23. alatti sarokházban az egyik lepusztult lakást, amelynek tragikus elhanyagoltsága ellenére kellemes századelős hangulata volt. A felújítás csaknem kilenc hónapig tartott. Ez az epreskerti, parkosított művésztelepre néző emeleti lakás lett a második otthonuk.

De minden alkalommal, amikor megérkeztünk, felnéztünk a házra, és azt láttuk, hogy nagyon szép ez az épület még így is, de csonka. Látszott, érezhetően hiányoztak róla a régi díszek, a régi stílus. Határozottan emlékszem arra az öt-hat évvel ezelőtti délutánra, amikor itt az első emeleti korlátra támaszkodva szomorúan néztük a nagy üvegablakot, ahol most drótüvegek vannak a Róth Miksa-féle üvegablakok helyén, és azt mondtuk, hogy ezt egyszerűen nem lehet így hagyni. Valamit csinálni kell. De felmértük, hogy ha a házon akarunk változtatni, akkor a ház lakóin kell először változtatni. Nem azért, mert rossz emberek, hanem azért, mert nem ismerték egymást, és nem tudták arra kérdésre a választ, hogy mitől éreznék jobban magukat a házban.

A közösség ereje

A szépérzékű nyugdíjasok ekkor jöttek rá, hogy először közösséget kell építeniük, és csak utána jöhet a helyreállítás. Ennek érdekében meghívták magukhoz a társasház félénk lakóit egy kis ismerkedésre, beszélgetésre. Margit aprósüteményt sütött és frissítővel várta szomszédait. A találkozás olyan sikeres lett, hogy azóta mindig az ő otthonukban tartják a lakógyűléseket. Lecserélték a közös képviselőjüket egy dolgosra. Elkezdtek pályázni az összes fórumon, ahol sokszor nyertek is. Igaz, nem a Róth-üvegek visszaállítására, hanem más esztétikai beavatkozásokra, de a tetőjárda-felújítás és az udvarzöldítés is fontos dolog egy lakóközösség életében. Egyébként ez utóbbi támogatásnak köszönhetően kerültek a belső udvarra hortenziák, a kinti kovácsoltvas díszkerítésre pedig illatos futórózsák.

De ezek csak kezdeti sikerek voltak. Nagyobb fokozatra kellett kapcsolniuk. Az elszántság, a hit, a jó szándék és a csapatépítés szelleme megérintette a szomszédokat is. A közgyűlésen a lakók nemcsak egyhangúlag megszavazták a közös költség megduplázását és életkoruktól függetlenül együttesen kiganézták a pincét, hanem az ügy érdekében egy nonprofit alapítványt is létrehoztak. Erre a lépésre azért volt szükség, mert a homlokzatfelújításra kiírt önkormányzati pályázatok csak helyi védett épületekre vonatkoznak, a Munkácsy Mihály utca 23. szám alatti sarokház azonban már a fővároshoz tartozik, aki pénzhiányra hivatkozva már jó ideje nem írt ki pályázatot rekonstrukciós célokra.

Műemlékvédelmi szakemberek bevonásával a lakók terveket készítettek az erdélyi homokkőből készült oszlopos kapuzat és a felette őrséget álló két nagyméretű, lenge ruhás női szobrok felújítására is. A kerületi önkormányzat ötmillió forintos támogatásának köszönhetően most június derekán el is kezdik a rekonstrukciós munkákat a Képzőművészeti Egyetem Kőrestaurátor Tanszékének vezetője irányítása mellett. Pont időben. A szakértők szerint a pompás kültéri díszek és az elvizesedett mellvéd mállékonysága miatt a következő telet már nem bírták volna ki.

Rózsák és tövisek nyomában

A nyugdíjasok nemcsak újraterveztették, hanem a megmaradt formavilágból kiindulva esztétikusan tovább is gondoltatták a bérház teljes homlokzatát Újszászy Kálmán építésszel. Na de miről is van szó?

Az előreláthatólag 70-80 millióba kerülő homlokzati rekonstrukció rákfenéje onnan ered, hogy a kimagasló szecessziós értékekkel rendelkező palotára

1957-ben egy teljesen tájidegen, silány harmadik emeletet építtetett rá a Fővárosi Tanács.

Az építkezés során a munkások nemcsak a négy darab, kosáríves kőkeretbe rendezett Róth Miksa-féle nagyméretű üvegablakot törték szét, hanem a hullámzó ívű pártázatot, az apró kupolákban végződő sarokrizalitokat és a tető síkjában egy vitorlást ábrázoló mázas majolikát is, amely valószínűleg a pécsi Zsolnay gyárban készült. Szintén ekkor verték le a bejárat felett pompázó kőfeliratot is, amelyre ez volt írva:

Itt nyújt az élet örömöt, fájdalmat, tövist és rózsákat.

Ekkor vesztette el a ház műemlék státusát, és lett a rózsák házából tövises ház.

Mivel a korhű századfordulós állapotot csak úgy lehetne visszaállítani, ha elbontanák az emeletráépítést, így ez az út nem volt járható. Nemcsak a hiányzó milliárdok miatt, hanem azért is, mert a legfelső szinten élő fiatalok nem szeretnék eladni a lakásukat, és elköltözni az Epreskert nyugalma mellől. A lakóközösség kérésének megfelelően így Újszászy Kálmán az ereszig meghosszabbította az eredeti ház homlokzatán függőlegesen futó rózsasziromfrízeket, hogy ezzel a tagolással valamennyire feloldhassa a brutális ráépítés sivár falszakaszát. Ez az elképzelés azonban lehet, hogy egyes művészettörténészek és örökségvédők szemében történelemhamisításnak fog tűnni.

Magát az épületet egyébként a szénbányászatban is jelentős érdekeltségekkel rendelkező Sonnenberg Imre szállítmányozó és rokona, Sonnenberg Emil nagykereskedő építette. Az 1904-ben átadott kétemeletes sarokház terveit a korszak egyik legfoglalkoztatottabb és legismertebb, szecessziós stílusban alkotó építésze, a lechneri mintát követő Kőrössy Albert Kálmán tervezte. A Bloch Leó és Holitscher Róbert kivitelezésében felépített, 300 ezer koronába kerülő villa szobrait Maróti Géza képzőművész, ólomüveg ablakait pedig Róth Miksa műhelye készítette el. A Sonnenberg család az első szinten egy 600 négyzetméteres lakásban élt. A família a felső két szinten négy darab 300 négyzetméteres lakást alakított ki leendő bérlőinek.

Az épület több jeles lakóval büszkélkedhetett. Annak ellenére, hogy a házat kikeresztelkedett zsidók építették és tervezték, 1932-től csaknem a haláláig itt élt családjával vitéz jákfai Gömbös Gyula „nemzet- és fajvédő” miniszterelnök. Az épület második emeletén dr. Egri István gépészmérnök és famíliája éldegélt, aki a nála pár évvel fiatalabb Neumann János – a későbbi világhírű matematikus – házitanítója is volt. Itt látta meg a napvilágot Egri János, akit a vészkorszak idején nevelőnője, Szabó Mária bujtatott szülőfalujában saját gyermekeként, vállalva a leányanyaság szégyenét. A történet szépsége, hogy dr. Egri István háború után született unokájának is ő lett a nevelőnője. Szabó Máriát a család javaslatára a Jad Vasem az igazak közé emelte.

A ma is aktív Jánosból az ország egyik kedvenc sportriportere-újságírója lett, aki 1972-től vezette a Magyar Televízióban a különböző kvízműsorokat Lehet egy kérdéssel több?, Játék a betűkkel és Elmebajnokság címen. Az Egri család 1967-ig volt a Munkácsy Mihály utcai ház lakója. A nyilasuralom alatt Kocsis házmester jóvoltából a szuterénban bujkált Szepesi György későbbi rádiós sportkommentátor is, akit később mindenki csak az Aranycsapat tizenkettedik játékosaként ismert. A szocializmus éveiben Magyar Bálint színháztörténész, a Magyar Néphadsereg Színházának (ma Vígszínház) igazgatója, fia, ifjabb Magyar Bálint későbbi oktatási miniszter és Németh Miklós közgazdász, későbbi miniszterelnök volt a Sonnenberg ház nevesebb lakója.

A ház ünnepe

A szecesszió világnapja alkalmából a lakóközösség most hévégén (június 12. és 13.) nyílt napot tart mindkét nap délután fél 4-től házuk udvarán, ahol kiállítással és előadássorozattal várják a múlt titkaira kíváncsiakat és az érdeklődőket.

Baldavári Eszter művészettörténész Kőrössy Albert Kálmán munkásságáról, dr. Somogyi Botond építész Maróti Géza életéről, Balogh Eleonóra üvegművész pedig Róth Miksa fénnyel festett örökségéről fog beszélni. Az adománygyűjtő rendezvény ingyenes, de a szervezők azt kérik, hogy mindenki regisztráljon a sonnenberghaz@gmail.com címen.

Segítséget kérünk tehát ahhoz, hogy ez a ház visszakapja, amit a történelem és az emberi gyarlóság elvett tőle. Talán ott van még a hit az emberekben: érdemes jót cselekedni, mert nem veszett még el minden. A segítség sokféle lehet: pénzbeli adomány, részvétel a rendezvényeink szervezésében vagy az információk megosztása.

Rovatok