Bár már tavaly elkészült, a világjárvány miatt csak most adták át hivatalosan Budapest új sportközpontját. A Vadász utca 30. szám alatt felavatott létesítményt a nyár végéig tartó próbaüzeme alatt csak az V. kerületi lakosok használhatják ingyen, szeptembertől azonban már bárki, pénzért.

A Belváros-Lipótváros Önkormányzat sajtóközleménye szuperlatívuszokban áradozik a városrész új sportkomplexumáról, amelyet a szépen felújított, Jung Antal szállítmányozó megbízása és az osztrák Prinner W. G. építész tervei alapján 1873-ban átadott bérház helyére építettek fel.

Az elbontott kora-eklektikus stílusú épület bár nem számított műemléknek, sőt, homlokzati díszeit is leverték még az átkosban, ám udvara ékeit, lépcsőházának pár darabját én valamilyen formában átmentettem volna a helyén most megnyílt sportkomplexum valamelyik sarkába. Nemcsak tiszteletből, hanem mert a lizéniákkal díszített kapubejáró, az ívesen kacskaringózó kovácsoltvas korlátok, vagy a főlépcsőház vörös-fekete-fehér színekben pompázó nagy virágmintákkal megbolondított kőmozaikja sokkal nívósabb, művészibb és esztétikusabb kialakításúbb volt annál, mintsem, hogy a sittel együtt a szemétdombra kerüljön. 

Az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés, hogyha 2003-ban lebontották a Vadász utca 28-at, 2017-ben pedig a most átadott létesítménynek helyt adó bérházat, akkor hamarosan a 32. szám alatti Mária-udvar és 34. alatti Bukovics Gyula építtette épületeket is megsemmisíthetik, hiszen csupa kétemeletes, kívülről rossz állapotban levő ingatlanról van szó. Egyik sem műemlék, hiába voltak egykor híres lakói, s történtek itt egykor csuda dolgok. 

Semmi kétség, szükség van az ilyen létesítményekre, de csak akkor áldásos a jelenlétük, ha a valódi értékeket eközben nem hagyják elpusztulni, s a betelepített fém-üveg-beton monolitok kellő alázattal eresztenek gyökeret a történelmi városmagban. Ízlések és pofonok – mondanák erre páran, de vajon az idő vasfoga ugyanilyen kegyetlen lesz ezzel a most felavatott épülettel, vagy száz év múlva műemlékként fogjuk körberajongani ezt az újat is? Kronosz és Aión harca elkezdődött a Vadász utcában is.

Az elfáradt teremtő üvegkalickája

A hivatalosan V30 Belvárosi Sportközpontnak hívott műalkotást Skardelli György tervezte. Az építész most átadott munkája szerintem felemásra sikeredett. Míg a téralkotó belül ötletesen és játékosan gazdálkodott a köbméterekkel, addig az utcafrontnál egy klasszikus filmalkotást idézve „zavart okozott az erőben”. A két egymás mögött kialakított teljesen különböző formavilágú és anyagokból felépített homlokzatok funkciói és szerepeik bár érthetők, sőt még logikusak is, ám szervesen nem illenek a kora-eklektikus stílusú városi szövetbe.

A külső homlokzati héj lényegében egy olyan egyszerű kialakítású, feszített felületű üvegkalicka, amely tömegében bár megpróbálja követni a környezetét, ám szomszédjai építészeti tagolását, az utca ritmikáját már nem akarja figyelembe venni. A puritán küllem csak azt az egy célt szolgálja, hogy a keleti tájolású épületbe minél több fény bejusson. Ez sikerült is, de az így létrehozott homogén felület olyan ragacsos sebtapasz érzetet kelt az itt megsebesített utcafronton, amely csak azért nem lett a vasalóháznak csúfolt Z. Halmágyi Judit és Virág Csaba jegyezte, 2002-ben átadott Kálvin téri irodaház „eszmetörténeti” folytatása, mert nem az utcafront végén, vagy egy központi helyen épült fel. Makovecz Imre ezt a tájsebet akkoriban így jellemezte:

Ha valaki vasból és üvegből egy műanyag, modulálatlan épületet ide tesz, az azt jelenti, hogy negligálja a Nemzeti Múzeumot, a mellette lévő késő szecessziós épületet, a templomot. [… ] Ha pedig az épületek negligálják a környezetükbe kódolt időt, akkor néhány évtized múlva beleragadnak a korukba, és a következő fejlesztési terv már arra sem veszi a fáradságot, hogy kikapargassa őket onnan.

Bár a Vadász utcában nincs se Nemzeti Múzeum, se református templom, ám ennél a külső szerkezetnél a provincializmust elkerülve érdemesebb lett volna a lefitymált szomszédos bérházak párkánykiosztásához jelzésértékűen igazodni, s nem kényelmesen hátradőlni, hogy a szabványméretű fémkeretes üveglapok méretén változtatni úgysem lehet. Miért ne lehetne?

Nemcsak vízszintes, hanem vertikális mélységben is tagolni kellett volna ezt az üvegketrecet. Az anyaghasználaton nem változtatva a falhoz vagy középen kiugró homlokzatsíkot, vagy pilaszterekkel kombinált sarokrizalitokat kellett volna hozzábiggyeszteni. Bár ez a megoldás valamelyest csökkenti a besugárzás mértékét, ám így nemcsak a homlokzat monotonitása oldódhatott volna fel, hanem a sportközpont is jobban illeszkedhetne környezetéhez. Mivel erre a finomhangolásra nem gondoltak a tervezőasztalon, így egy újabb városszöveti sejtzárvány alakult ki.

Persze könnyen lehet, hogy én járok rossz gondolati úton, és a tervező eleve azért akarta ezt az levegőtlennek tűnő, ám pont az energiahatékonysági elvárás miatt technikailag működő üvegkalickát létrehozni, mert a komplexummal szemben áll az utca legértékesebb műemléke, az 1934-ben átadott Üvegház. Ez a Kozma Lajos tervezte épület a háború előtti modern magyar építészet egyik leggyönyörűbb példája lehetne, ha az eredeti tervek szerint felújítanák és eltüntetnék róla a későbbi korok igénytelen átalakításait és gányolását.

A kétemeletes épület egyébként onnan kapta a nevét, hogy építtetője ifjabb Weiss Gyula itt alakította ki üveglerakatát, építésénél pedig az összes olyan üvegfajtát felhasználták, amelyek kaphatók voltak akkor kereskedésében. Ha jól követem a térteremtő ki nem mondott gondolatát, akkor itt az előző és a jelenlegi évszázadból származó, egymással „perlekedő” két üvegház közötti szellemi szimbiózis megteremtése lehetett a cél. De az is lehet, hogy abszolút nincs így, s csak én keresek görcsösen valamiféle kapcsolatot a két épület között, s magyarázom bele Skardelli munkájába.

A Kozma-féle Üvegház ráadásul már csak azért is megérdemelné a rekonstrukciót és a felújítást, mert történelmi jelentőségű hely. A világháború ideje alatt Carl Lutz diplomata és a Cionista Ellenállási Mozgalom több ezer honfitársunkat bújtatta itt a Svájci Követség Idegenérdek-képviseletének Kivándorlási Osztályának segítségével. Ténykedésük annak ellenére sikeres volt, hogy hat embert a nyilasok kivégeztek a raktár udvarán 1945 januárjának első hetében.

Emberi izomrost, hullám vagy Purgatórium?

A szakkönyvek azt írják, hogy a kortárs építészet egyik különlegessége a forma és a design kifejeződése. Valószínűleg e gondolat szellemében tervezte meg az építész a második homlokzatot, amely már statikai szerepet is betölt. A sajtótájékoztató anyaga szerint ennek a tartófalnak a kialakítását az emberi izomrostok ihlették, amelyet megerősít Alkotónk 2017-es nyilatkozata is:

Szerettem volna megidézni Leonardo, Michelangelo, vagy akár Barcsay Jenő képein szereplő izmokat. Így aztán izomrostok tartják majd a házat, amelyek az épület teljes magasságában végigfutó fényudvart hoznak létre, így a természetes fény eljut a földfelszín alatti szintekre is.

Jó, érdekes és egyedi ötlet. A gond az, hogy az emberi izomrostok nem így néznek ki, hacsak nem a művészi szabadság és kreativitás számlájára írjuk a megvalósult végeredményt. Célszerűbb lett volna hullámokat kommunikálni, vagy valami más íves dolgot. Ezek a tartóoszlopok engem inkább lángnyelvekre emlékeztetnek. Ezt az asszociációmat csak megerősítette, hogy a két homlokzat között létrehozott „terrárium” két rövidebb oldalán Budapest második leghosszabb mászófalait alakítottak ki, amelyeket már birtokba is vettek a helyi gyurmagyurik.

Az utcáról, a külső üvegfalon átnézve nekem olyasmi élmény volt, mintha az Alvilág egyik bugyrából, vagy a Purgatórium tisztítótűzéből szabadulnának ezek a testet öltött, az ég felé törekvő bukott lelkek, ám ahogy leküzdik a kizsaluzott lángokat, s már majdnem feljutnak a csúcsra, akkor mindig visszahullnak a kiindulási pontjukhoz a belmagasság miatt. Sziszifuszi küzdelem ez, nem árt hát a gyakorlás, pláne akkor, ha az 

Oswald Spengler filozófus írta a Nyugat alkonya című művében, hogy a civilizáció hanyatlásának első jele, amikor az ember már csak a sporttal, a divattal, a testi higiéniával, a helyes táplálkozással és a pénzgyűjtéssel foglalkozik, a fennköltebb dolgok már nem érdeklik, hasztalan időtöltésnek tartja. A Vadász utcai kirakat bugyor tökéletesen kiszolgálja ezt a tömegigényt. Nemcsak vizuálisan, hanem a gyakorlatban is.

Pokolbeli víg napjaim

Míg a sportcentrum külleme szerintem sutára sikerült, addig bent tényleg jól átgondolt szintek nyílnak egymásból. A tervezési, teremtői folyamat valóban az utolsó négyzetméterig átgondolta a különböző funkciók elhelyezését. Itt nincsenek holt és kihasználatlan terek, hiszen a kicsi, 35x19 méteres alapterületet eleve megkövetelte a szokványostól eltérő építészi szemléletet.

Az izzadásra, fizikai és pszichikai megpróbáltatásokra vágyók az egyszerű üveghomlokzaton belépve egy „fényudvar fölött kialakított hídon” érik el a komplexumot. Az alagsorban egy négy pályából álló 25 méteres úszómedence, fölé pedig egy függesztett tanmedence került. Egy szinttel alatta terül el az a szaunákból, gőzkabinokból, jakuzzikból álló wellness részleg, amelynek termálvizét a telek alatt 800 méter mélyen megtalált gyógyforrás biztosítja. A Föld mélyéről feltörő termálvizet nem csak fürdőzésre, hanem az épület fűtésére is felhasználják. Ez a legalsó bugyra az épületnek.

A felső szintek szintén ötletesen lettek elcsúsztatva. A kosárlabda pálya melletti öltözők tetején alakították ki a különféle edzésekre alkalmas galériát, hiszen itt nem kellett akkora belmagassággal számolni, mint a labdajátékoknak helyt biztosító nagyteremnél. A fitneszszint lényegében egy árkádos belső udvar, ahol a jógastúdiótól kezdve a tánc- és teqball termeken át mindenféle testkínzásra alkalmas helyiség megtalálható. Még orvosi szoba is van. Itt lehet felmenni a valódi tetőszintre, ahol egy bár várja a Gyehennából érkezőket, az ideáig felkapaszkodókat. Képletesen ez már itt Mennyország, s nem csak a felkínált alkoholos italok miatt. Innen lehet letekinteni utunk kezdetére, a Vadász utcára és sok a borzalmat látott Üvegházra, illetve a telekszomszéd Hold utca 17. szám alatt szintén nemrég átadott fészekparazita irodaházra.