„Az ember kétlábú, értelmes állat” (Boetius)

Az emberi agresszió kezelése a mai napig civilizációs probléma. A különböző kultúrák mindig más és más módon törekedtek arra, hogy társadalmuk mentális deficitjét, közösségeik pszichés zavarait vagy elfojtsák, vagy politikai érdekeik szerint felhasználják. Ez utóbbira jó példák az ókori Róma gladiátorjátékai. Az antik idők államgépezete is jól tudta, hogy nem fog fellázadni a nép, ha gyomra és szeme jóllakott. Innen a mondás is: kenyeret és cirkuszt. Nem volt ez másként a későbbi évszázadokban sem, amikor sajátos elvek szerint az inkvizíció, a király, vagy a bíró látványosan megbüntetett, megszégyenített, elégetett vagy felnégyeltetett bűnösöket az alattvalók harsány nagy örömére.

A nép szórakoztatására az agresszió élményét viszonylag hamar kiszélesítették az állatok kontójára is. Az Ibériai-félszigeten régóta gyakori bikaviadalokat a spanyol örökösödési háború idején próbálták meghonosítani Közép-Európában. Bécsi közvetítéssel magyar honban először Pozsonyban, majd pár évvel később Pesten talált követőkre az állatviadalok élvezete, amit haszonszerzés reményében rögtön felkarolt a korrupcióban nyakig úszó pesti tanács összes beavatott tagja. Pontosabban csak egy fő, de neki legalább volt szava és pénze.

„Miu, miu, mi újság? Itt a cicuskád!” (Macskafogó)

A gyors vagyonszerzésében érdekelt Lehner Tóbiás városbíró 1778-ban bízta meg Schmalegger József színházigazgatóként is tevékeny alvállalkozóját, hogy építse fel Pest első Hetztheaterjét. A magyarul Heccszínháznak nevezett kolosszeum megépítésére a direktor már régóta fente a fogát. Nemcsak állatkerekedése miatt, hanem azért is, mert

Kis libidójú Józsefünk így két legyet ütött le egy csapásra. Nemcsak vehemens cicamicaként doromboló Johannája étvágyát csökkentette a „humanista” Lehner Tóbi jóvoltából, hanem ekkoriban (is) csak így lehetett Pesten zsíros jövedelmekre szert tenni.

A cirkuszi sátorra hasonlító kerek deszkaépítményt a városfal Neue Watzer Thor rondellája melletti területen építették fel, amely a közeli Statio Nundinalis nevű vásártérre érkezők kocsiállásaként szolgált. A jobb tájékozódás miatt érdemes megemlíteni, hogy az Evangélikus Konvent az Új Váci-kapu helyén építette fel 1799 és 1809 között a ma Deák téri templomnak nevezett Isten házát és a mögötte elterülő Insula Lutherana nevű gimnáziumát. Az egykori piac a mai Erzsébet tér. A vasárnap délutánonként rendezett állatviadalok egészen szép jövedelmet fialtak a triumvirátusnak, amikor is 

Új szereplőnk nem volt ismeretlen a színházi életben. A budai Várszínházon kívül Tuschl üzemeltette a mai Váci utca 14. szám alatti Magyar Koronához címzett kávéházat, illetve 1794-től a mai Vörösmarty tér 1. szám alatt Krajcáros Komédia nevű nyári teátrumot, a későbbi Német Színház elődjét is. A heccszínház birtoklásáért elkeseredett küzdelem bontakozott ki. Johanna perre ment, de se a férje, se a kandúrként is tetterős Lehner Tóbiás, de még a városi tanács sem tudta elsimítani a peres ügyet, így a bérleti jogról a Helytartótanácsnak kellett döntenie. Két évnyi huzavona után végül Tuschl Sebestyén busásan kártalanította riválisát, felvásárolta Schmalegger összes állatát, majd 1787 tavaszán engedélyt kapott egy komolyabb méretű amfiteátrum kivitelezésére az akkor épülgető Újvárosban, amelyet II. Lipót koronázási évétől, 1790-től kezdtek Lipótvárosnak hívni. A megállapodás szerint a kávés az állatviadalok után további napi 30 krajcárt fizetett az üzletből kigolyózott korábbi versenytársaknak.

„Jön már a bika, fújj az orra lika, ez a bika már nem csigabiga” (Lakodalmas)

A bécsi minta alapján kialakított háromszintes, összesen 2000 férőhellyel rendelkező új amfiteátrum 1787 áprilisában nyílt meg a Váci út mentén. Mérete bár valóban grandiózus volt, ám esztétikai kialakítása puritánnak számított. A nyitáskor egy fiatal nőstény oroszlán és egy hiéna volt a társulat sztárja, amelyet hamar követtek olyan egzotikus állatok, mint a tigris és egy idomított leopárd. A ritka és értékes állatokat azonban nem harcoltatták. A nagyvadakat vagy csak kutyákkal heccelték, vagy a publikum örömére látványosan megetették. 

A napi előadások csúcspontja a vadászat volt. Akárcsak a mai bikaviadaloknál, a porondra bement egy kisebb díszesen felöltözött embercsoport, akik lándzsákkal és íjakkal teátrálisan leöltek valamennyi patást. A „Hadi és más nevezetes történetek” című korabeli lap beszámolói szerint sok tragédia történt ilyenkor:

Öt esztendőktől fogva harmadik áldozatja leve a múlt vasárnap annak a botránkoztató és szív rontó játéknak, melyet Hettznek neveznek. Minekutánna darab ideig lóháton ingerlett vólna a Hettz-mester egy vad ökröt, leszállott annakutána lováról, s gyalog akart remeket adni az ökörnek agyonszúrásában. De az ökör adott ez úttal remeket a szúrásban. 24 óra múlva nagy kínok között szakadt ki a lélek belőle.

Tuschl pénzügyi zsenialitásának köszönhetőn a leölt ökröket és bikákat azonnal feldolgozták. Az amfiteátrum Váci utcai frontján 1788-ban felépítette Pest első „bevásárlóközpontját” is, egy olyan „U” alaprajzú földszintes építményt, ahol a kovács, a suszter, a csizmadia, a bognár, a bodnár és a pálinkafőző műhelyen kívül még két lacikonyha is helyt kapott. Ez utóbbiakban árusították a jófajta kolbászokat, tűzdelt bélszíneket, vesepecsenyéket, szarvas és vaddisznó pörkölteket és a különböző fűszerezésű sült húsokat.

Az aréna hiába volt népszerű az állatok halálában gyönyörködő pestiek körében, a 10 éves bérleti idő lejártával az épületet 1796-ban lebontatta a városvezetés. Az indok a fa építmény rendkívüli tűzveszélyessége volt, amit kiválóan illusztrált a bécsi testvérintézmény pár hónappal korábbi leégése. A korai „pláza” kőépületeit innentől a közeli Új piac, a mai Erzsébet tér mérlegházaként használták. A viadalok emlékét azonban sokáig megőrizték az emberek. A színház melletti területet sokáig Hecc térnek, vagy Vadvita térnek hívták, magát a teátrumot versbe szedve 1790-ben megörökítette Gvadányi József „Egy falusi nótáriusnak budai utazása” című művében, majd 1871-ben Jókai Mór „És mégis mozog a föld” című írásában.

Mivel a bontás után egy apró domb alakult ki, így Zitterbarth János építész 1808-ban kért, és kapott engedélyt a császártól, hogy saját tervei alapján, egy falusias küllemű, ám szintén fából ácsolt templomot építhessen fel ide. A Szent Lipótról elnevezett kis plébániát 1817-ben szentelték fel. 

A túlélők ekkor fogadták meg egymás közt fennhangon, hogyha túlélik a természeti csapást, akkor a kápolna helyén felépítik a város legnagyobb templomát. A Szent István-bazilika alapozási földmunkáit 1846-ban kezdték el.