Minden földi halandó a saját útját járja, még akkor is, ha azt mások sírja fölött teszi. Ilyen a történelem. Esztergomban azonban különös esettel néznek szembe történészek és régészek. A város barokk házai között és alatt rejtőzhet az eddig elveszettnek hitt királyi sír, amely IV. Béla hamvait őrzi.

Ezt a nyughelyet sokan és sokfelé kutatták már, erről alighanem látványos kalandfilmet lehetne forgatni, de azt talán egyetlen forgatókönyvíró sem tudta volna kitalálni, hogy a királyi maradványok fölé egy úszómedencét építhettek. Pedig könnyen lehet, hogy IV. Béla hamvai fölött manapság széltében-hosszában úszik és lubickol a jelen. 

Hárman nyugszanak a sírban

A történelem kútfőinek egész sora tanúsítja, hogy a második honalapítónak tartott IV. Béla magyar király, felesége, a bizánci császár lánya, Laszkarisz Mária és legkisebb közös fiúgyermekük, Béla herceg holttestét az esztergomi Segítő Szűz Mária tiszteletére szentelt ferences templomban temették el. A Képes Krónika, Antonio Bonfini és IX. Bonifác pápa 1400-as keltezésű bullája hatalmas méretű bazilikaként jellemezte az Árpád-házi uralkodó nagy költséggel és műgonddal megépített templomát, amelyet Itáliából és francia honból érkező mesteremberek segítségével emeltek. A szakrális hely üzemeltetéséért és fenntartásáért Szent Ferenc kisebbik rendje, a minoriták feleltek.

amelynek egyharmadára 1822 és 1869 között épült rá a mindenki által jól ismert Hild József tervezte kupolás bazilika.

Bonfini és Wadding Lucas tudósításaiból azt is tudjuk, hogy a tetszetős külleme miatt Szép-templomnak is hívott kora gótikus székesegyház hármas csúcsívben végződő Mária-oltára előtt állt IV. Béla és családja 1276 körül elkészült vörös márványból kifaragott síremléke, amelyen egy latin nyelvű epigramma volt olvasható. Ezt a versikét Geréb László irodalomtörténész a következőképpen fordította le Kálti Márk korabeli beszámolója alapján:

Mária oltáron, nézd, nyugszik sírban a három, Béla, neje, s a herceg — örvendjenek ők az egeknek! Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban: Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.

A törökök 1543-ban foglalták el Esztergomot, és a város – nem számítva a közbeeső tíz esztendőnyi kérészéletű keresztény uralmat – 130 évig volt a félhold uralma alatt. A muszlimok a többszögű toronnyal ékesített bazilikát dzsámiként használták. A ferences/minorita templomot a vár védői – a város többi épületével együtt – az 1594–1595-ös ostrom ideje alatt rombolták le, nehogy fedezéket nyújtsanak az ostromlóknak. A pusztítás mértéke olyan nagy volt, hogy Allah és Mohamed uralma után az 

A koldulórend ekkor kapta meg a városi tanácstól azt a mai Bottyán János, Főapát, Kossuth Lajos és IV. Béla utcák között elterülő háztömbnyi telket, ahol egy középkori templomrom alapjaira építették fel a ma is látható Szent Annáról elnevezett szentegyházukat, mellé kolostorukat, mögé pedig az 1931-ben megnyíló Temesvári Pelbártról elnevezett fiúgimnáziumukat.

Mivel Esztergom egykori középkori templomaira vonatkozó korabeli írások és oklevelek igen szűkszavúak és töredékesek, az eddig megismert régészeti objektumokkal történő összevetése nehéz feladat. A beazonosítást az is nehezíti, hogy a régészeti lelőhelyek sűrűn beépítettek, az Árpád-kori járószint pedig igen nagy mélységben,

A felhasználható adatok többsége így nem is ásatásokból, hanem építkezés, csatorna-, vízvezeték-fektetés és egyéb munkák során végzett megfigyelésekből, leletmentésekből származik. A középkori forrásokból ismert templomok közül eddig csupán néhányat tudtak beazonosítani.

Annak ellenére, hogy a történészek és a régészek leginkább Bél Mátyás történetíró leírása és a hagyomány alapján a Szent Annáról elnevezett ferences templom és zárda szűkebb környékére vizionálják a második honalapító elveszett bazilikáját és sírhelyét, az eddig napvilágra került tárgyi relikviák (emberi csontok, félig beomlott katakombarendszer, XII. századi mészkőből készült palmettás oszlopfő-töredék, tizenhat szögletű csiszolt vörös-márványoszlop, edénytöredékek, kőtok, vaskulcs, gyűrű, középkori ispotály és zarándokház kőfalai stb.) ellenére eddig nem igazolták felvetéseiket.

Egy tavaly alakult független szakértői csoport szerint ez nem a véletlen műve. A Balassa Bálint Múzeum és a Nemzeti Múzeum munkatársai mindvégig rossz úton jártak és nem a megfelelő helyen keresgéltek.

Napba néző szentek: amikor a szakralitás alkotta az építészetet

Ráadásul a kutatók vezetője, Gombkötő Csaba szakgimnáziumi magyartanár elmondása szerint a megoldás mindvégig az orruk előtt hevert, csak az elmúlt pár száz év alatt senkinek sem jutott az eszébe, hogy a szakrális építészet alapjain kellene elindulni és megkeresni az elveszett templomokat. Ennek függvényében az első lépés a keletelés meghatározása volt. (A módszer ismerős lehet az Indiana Jones-történetekből, amikor is a régészprofesszor Az elveszett frigyláda fosztogatói című filmben a föld alatti makettvárosban ezzel módszerrel határozta meg, hol rejtőzik a Szövetség Ládája.)     

A nyugati kereszténység ókori minták alapján mindig kelet-nyugati irányú tengelyek mentén építtette templomait, amely szokást csak a barokk kor kezdetén szüntettek meg az akkor kibontakozó urbanisztikai igények és a városfejlesztési tervek miatt. A templomok belső elrendezését úgy alakították ki, hogy a hívők és a pap folyamatosan a felkelő Nap irányába imádkozhassanak. Ezért kellett a főoltárnak és a szentélynek kelet felé néznie. Háromféle tájolásról tudunk.

A Napéjegyenlőségi, a Napfordulós és a Magyarországon elterjedt Védőszenthez igazított keletelésről, amely a templom patrónusának neve napján, a felkelő Nap horizonthoz viszonyított kelésének megfigyelésével történt. A központi égitest a szentély ablakain besütve ilyenkor mindig „földöntúli fénnyel világította meg a helyesen betájolt oltárokat.” A templomok főtengelye a csillagászati égtájakkal különböző szöget zárnak be.

Mivel Esztergom csaknem összes középkori templomának neve ismert, így a keletelés végeztével a korabeli metszetek és hadügyi térképek (Custos Dominicus, Meyerpeck, Houfnagel, Krey, Ruda, Szalóky stb.) segítségével a topográfiai meghatározás már gyerekjáték volt. A számításokat Máhr Géza mélyépítő mérnök, geodéta végezte el.

A Bottyán János utca 14. szám alatt álló ferences templom védőszentje Szent Anna. A Gergely-naptárban ezt az ünnepnapot július 26-án, a Julianus naptárban augusztus 5-én tartották. A barokk templom így hiába épült egy középkori templom alapjaira, fizikailag nem lehet azonos a középkori ferences/minorita Segítő Szűz Mária bazilikával, amelynek feltételezhetően Kisboldogasszony volt a védőszentje, amelyet a Gergely-naptár szerint szeptember 8-án, a Julianus-naptár alapján szeptember 18-án ünnepeltek. A két templom napkeltéhez viszonyított építéskori irányszög-eltérése 19,7 fok. Ez jelentős szögeltérés. 

Máhr Géza geodéta mérései alapján az egykori Árpád-házi uralkodó építtette bazilika hosszabbik tengelye a mai Jókai utca 5 és 7., illetve a Deák Ferenc utca 22 és 24 számú lakóházak közötti szakaszra esik.

A IV. Béla ép vagy megsérült sírját is rejtő szentélyt a Jókai utca 7. szám alatti lakóház hátsó traktusának magasságában sejtik. A mérnök számításait ráadásul megerősítette a korabeli metszetek első hiteles katonai térképrajzra vetítése is, amely 1:6 arányban szintén a Kis-Duna-ághoz közeli Jókai utca 7. számra mutattak, s nem a Bottyán János utcai Szent Anna templomra, vagy a Belváros bármelyik más pontjára.

A „dogmatikusan hivatalossá tett” helyi régész-történész felfogásnak ráadásul az is ellentmond, hogy a mai ferences templom azért sem épülhetett a második országalapító építtette Segítő Szűz Mária bazilika alapjaira, mert 

Ez utóbbi szent ünnepét ugyanis a Gergely-naptár szerint július 25-én tartják, amelyet csak egy nap választ el Szent Anna ünnepétől. Pont ennek a minimális, 1,4 foknyi eltérésnek köszönhető, hogy a középkori szentély „napba nézése” és kelet-nyugati hossztengelye csaknem azonos a barátok ma is használatos templomának főhajójával.

Pont ezért tartja Gombkötő Csaba légből kapottnak Horváth István régész, egykori múzeumigazgató 1979-ben publikált „Komárom megye régészeti topográfiája” című könyve azon állítását is, hogy a Szent Jakab templomot csak azért kellene az Eszperantó és a Jókai utca kereszteződésében keresni, mert itt 1904-ben és 1926-ban találtak egy jelentősen megbolygatott temetőt és egy gótikus szentségtartó-fülke töredéket, amelyek egy közeli elpusztult templomot sejtetnek.

Persze találnának itt kápolnát – ha keresnének –, csak azt sohasem hívták Szent Jakabnak,

– mondja a kutatásvezető. A királyi városnak ebben a szegletében 1231-ben okleveles említés történik a Szent Mártonról elnevezett domonkos rendi templomról és kolostorról.

A szent és a profán: úszónadrágot bámul a király, az ara és a herceg

A történet onnantól válik még izgalmasabbá, amikor a tavaly koronavírusban elhunyt Harcsa Gábor sportújságíró korábbi szóbeli és írásos vallomásaiból tudjuk, hogy a Jókai utca 7. szám alatti, részben emeletes házat a nagyapja az 1920-as évek legelején egy fakereskedő örököseitől vette meg. Amikor a ház hátsó traktusában a Duna irányába kifutó boltíves pince végében egy csizmadia műhelyt akart családja kialakítani, akkor a földes talaj alól egy nagy méretű vörös márványlap került elő. Az elmozdított sztélé alatt egy hatalmas üreg tátongott. A csizmadiamester segédei rögtön égő újságpapírokat dobáltak le a mélybe, melyek vörös színű márványkoporsókat világítottak meg. A segédek hirtelen kötelet és fáklyákat kerítettek, s már ereszkedtek is volna lefele, amikor a halottak nyugalmát tiszteletben tartó, a régészeket a háta közepére kívánó babonás Harcsa mester azt üvöltötte:

Aki lemegy, kereshet más munkahelyet!

Ekkor érkezett ide a mesterember lánya, Harcsa Irén, aki az 1990-es években adott nyilatkozatában még azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy ő még a falba vájt fülkeszerűségeket is látott. A szellemileg friss asszony nevetve hozzátette:

Ha egy kis vasalót találnak a valamikori feltárás során, akkor azt ne nézzék középkorinak, mert azt véletlenül én ejtettem az üregbe.

A családfő ezután ment el a legközelebbi kocsmába, ahol az ott poharazgató fuvarosoktól földet rendelt. Huszonvalahány púpozott stráfkocsinyi, mintegy 75-80 köbméternyi föld került ekkor a sírkamrába. A biztonság kedvéért a pincének ezt a szakaszát hatalmas, szürke kváderkövekkel le is falazták. Harcsa Gábor nagyszülei házát bár az ötvenes évek elején államosították, ám a Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Főosztályának 48977/1 számú utasítása alapján a Dorogi Járási Földhivatal 1978. november 28-án régészetileg mégiscsak kiemelten védett területnek minősítette a telket.

A betemetett sírok feletti pinceszakaszt 2012 tájékán szerezte meg Esztergom egyik legvagyonosabb vállalkozója, hogy a járat helyén megépíthesse saját használatú medencéjét. 

Ahhoz, hogy megtudjuk, mi rejlik a mélyben, s hogy ott valóban királyi sírhely található, túl kell lépni a kutatási protokollokon. A terület ugyanis magánterületet érint. Ami a lehetőségeket illeti, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma Múzeumi Főosztályának vezető történésze Székely Gábor szerint a tulajdonosnak úgynevezett tűrési kötelezettsége van, azaz a Miniszterelnökség élni fog azzal a jogával, hogy a pince földradaros vagy egyéb, akár roncsolásos vizsgálatát elvégezze.      

Az egyre szövevényesebb királysírkeresés történetét folytatjuk.