Több mint 800 kisebb-nagyobb méretű barlang, üreg, pincebokor és tárna húzódik a település alatt, amiknek többségét egy nagyon szerteágazó, helyenként többszintes, jelenlegi ismereteink szerint 36 kilométer hosszú alagútrendszer köt össze.

A régészeti leletek alapján az első járatokat Krisztus után 320 környékén kezdték el kivájni az első lakosok a könnyen faragható homokkőből. A járatrendszerről először Assar walesi szerzetes számolt be 868-ban, ami az Angolszász krónikában jelent meg. A csuhás itt írta le, hogy a Mercia királyság hűbéreseként ismert sznoting törzs ezt a területet „Tigguo Cobauc”-nak, azaz „barlangok helyeként” ismeri, az üregeket pedig többnyire lakásként, raktárként és kamraként hasznosítja. A helyiek idővel nemcsak összekötötték a különálló barlangokat, hanem a mesterségesen kialakított nyílások elé vagy fölé kőből emelt emeletes házakat és várakat emeltek.

Izabella királynő: „Szép fiam, sajnáld meg szelíd Mortimert!”

Az évről évre bővülő katakombarendszer funkciói az idő előrehaladtával egyre változatosabb lett. Nottingham központi várkastélya, a Brewhouse Yard alatt például 1067-ben épült meg az a Leen folyóhoz kifutó alagút, amelyet a viktoriánus korszak regényírói azért nevezték el Mortimer-lyuknak, hogy valamiféle romantikus emléket állíthassanak Anglia egyik legmerészebb kivitelezésű államcsínyének:

A történet szerint a 17 éves III. Eduárd angol király és hozzá hűséges lovagjai 1330. október 19-én éjjel ezen a járaton keresztül lopóztak be William Elan várkapitány vezetésével az erősségbe, hogy foglyul ejthessék az ifjú uralkodó nevében ekkor már három éve kormányzó Roger Mortimer lordot. 

Mivel a támadásnak nem az öt éve tartó titkos románc leleplezése volt a célja, hanem az ifjú uralkodó apjának, II. Eduárd kegyetlen megkínzását és meggyilkolását elrendelő főúri parancs megbosszulása, így a csapat nem bántotta III. Eduárd hangosan jajveszékelő édesanyját, csak a nős grófot rángatták ki az anyakirálynő mellől. Mortimert a hajánál fogva végighúzták a titkos folyosón, majd a szabadba kiérve egy ló farkához kötözve Londonba vonszolták, ahol bíróság elé állították. Egyesek szerint ebben a járatban a mai napig gyakran lehet hallani esténként az elcsigázott Mortimer szellemének csoszogását és velőt rázó üvöltését.

A kor szokása szerint a nemes holttestét négy darabra felvágták, és a királyság nagyobb városaiban közszemlére kitették. Szeretőjével ellentétben Izabella királynét nem ítélték el fia elárulásáért, valamint férje, a néhai II. Eduárd kegyetlen meggyilkoltatásáért. Gyermeke kérésének megfelelve a francia származású asszony élete végéig házi őrizetben maradt, ahol bár uralkodói státusának megfelelő ellátást kapott, ám csendes magányában szép lassan megőrült.

Templomosok kocsmája: „Öreg megálló Jeruzsálem felé”

A Nottingham alatt húzódó barlangrendszer többi része is érdekes. Ilyen például az egyik girbegurba alagút végén kialakított, több mint 300 lépcsőfokból álló szűk lejárat, amelynek végében Anglia s talán az egész Egyesült Királyság legrégebbi kocsmája működik. A „Ye Olde Trip to Jerusalem” nevű fogadót 1189-ben alapították, s természetesen a poharazót nemcsak a hegy gyomrából, hanem az utcafrontról is meg lehet közelíteni a sziklafalhoz szorosan hozzáépített ódon lakóház alagsorából. 

s akkor itt már működött egy „Zarándokhoz” címzett sörfőzde, amelyet ekkor a lentoni perjel, később pedig a híres-hírhedt templomos lovagrend üzemeltetett.

A régészek nem csupán malátafeldolgozásra és sörkészítésre alkalmas járatokat találtak a 2016-ban elindított feltárás során, hanem siralomházként működtetett üregeket is, ahol még ma is jól láthatók a rabláncokat tartó falhoz erősített vaskarikák nyomai. Ekkor találták meg azt a kakasviadaloknak fenntartott pincebokrot is, amelyen a tulajdonos szerint még mindig érezni a világításhoz használt égő faggyú szagát és az elhullt tarajosok megalvadt vérét. Misztikum itt is van bőven.

A Szikla-teremben egy nagy méretű gályamakett lóg a mennyezetről, amit 5-6 centi vastag kosz borít. Senki sem meri megtisztítani a hajót egy állítólagos átok miatt. 

Ennek megfelelően ebben a teremben rendszeresen eltűnnek a kulcsok, amelyek később furcsa helyeken bukkannak fel ismét. Olyan poharakról és üvegekről is tudni, amelyek akkor estek le a helyükről, amikor senki sem volt a közelükben. A felszolgálók gyakran hallanak a bárból üvegtöréshangokat, de szilánkokat eddig még sohasem találtak. Néha régies parfüm levendulaillata is érezhető a kocsmában, ilyenkor falakon átsétáló lovagok árnyai is felderengenek a pityókások előtt.

Karmelita bordélyház: „Kocsma a haranghoz”

Szintén hasonló búfelejtőnek számít a helyi karmelita szerzetesrend 1420 körül felavatott „Bell Inn” nevű kocsmája, amelyet bár sörfőzdével kombinált refektóriumnak építettek Isten szolgái, ám a valóságban

A Tudor-stílusban megépült egyházi kupleráj VIII. Henrik kolostorokat feloszlató rendelete után lett hivatalosan bárki által látogatható nyilvános kocsma és kéjelosztó központ. Ez utóbbi lehetőséget a viktoriánus korszaktól már nem vehetik igénybe az ide betérők.

Az Angel Row 18. alatt megbújó hely érdekessége, hogy a legalsó pincében a mai napig működik az a két artézi kút, amelyeknek forrásvizét még mindig felhasználják az itt főzött folyékony kenyér készítésekor. A söröző vezetője, Tom Flynn és a kricsmi menedzsere, Terry Webster szerint kocsmájuknak van még két másik érdekessége is. Az egyik egy fiatal lány, Rosie szelleme, akinek a látogatók tiszteletük jeléül a pub legsötétebb sarkában mindig különféle italokat, golyókat és szépen felöltöztetett babákat hagynak. 

Szkeptikus vagyok a szellemeket illetően, de láttam ebben a kocsmában olyan dolgokat, amelyek valóban elgondolkodtatnak 

– mondta Webster.

A másik érdekesség, hogy a második világháború ideje alatt a barlang egy részét a Honvédelmi Minisztérium tömegóvóhelynek akarta átalakítani, de erről a tervükről akkor mondtak le, amikor a statikai felmérés során a katonai mérnökök felfedeztek a leghátsó fal mögött egy titkos hegyi folyót, s így érthető okok miatt nem építették meg a bunkert. Párizs katakombarendszerében azonban sok ilyet látni.

Aki a barlang- és pincerendszert nem részleteiben, hanem viszonylag egész egységében szeretné látni, annak célszerű a Broadmarsh bevásárlóközponthoz mennie, ugyanis a városvezetés a pláza alatt 2004-ben alakította ki a „Barlangok városa” elnevezésű kiállítását. A turisták itt nem pusztán a IV. századból származó alvóhelyeket tekinthetnek meg, hanem középkori és újkori nyomornegyedeket, föld alatti lakóházakat, börtönöket, sőt 

Aki olvasta Patrick Süskind „A parfüm” című regényét, vagy látta az abból készített játékfilmet, annak elég élénken fognak lelki szemei előtt megjelenni a kiállított bábuk. Az ókortól az ipari forradalomig ugyanis a bőrt mindig úgy dolgozták fel a tímárok, hogy azt először mindig emberi és állati fekáliával és vizelettel feltöltött áztatókádakba tették. A rothadás során szúrós szagú ammónia keletkezett, amely szépen lemarta a bőr belső felületén ott ragadt inakat, vérereket, faggyút és zsírgöböket. A cserzés során a mesteremberek nemcsak súlyos égési sérüléseket szerezhettek, hanem veszélyes maró gőzöket is belélegezhettek, ha elkalandozott a figyelmük.

Ráadásul ez a munkafolyamat nem csupán súlyos környezetszennyezéssel járt, de iszonyú nagy bűzzel is – nemhiába dolgoztak a tímárok mindig a város szélén, közel a folyópartokhoz. Az Egyesült Királyság egyetlen föld alatti bőrgyárának azonban volt még egy titkos haszna: az iszonyatos szag és bűz miatt a rágcsálók olyan messze elkerülték a települést, hogy Nottingham lakói sohasem lettek a pestis vagy más ragály áldozatai a szigetország többi városának lakóival ellentétben.