Velence központjától 4,8 kilométernyire található Poveglia apró szigete. Az Orfano-csatornában megbújó egykori ékkőről először Kr. u. 421-ben számoltak be az oklevelek, amikor is Padova és Este városok lakossága a lombard seregek támadása elől ide menekült. A hun és a frank inváziók miatt tovább növekedett a sziget lakossága a VI. és IX. század között, amelynek betelepítési koronájaként a Velencei Köztársaság tizenharmadik dózséja, Pietro Tradonico csaknem kétszáz hűséges szolgáját telepített le itt 864-ben.

A halászatnak, a sózásnak és a kereskedelemnek köszönhetően a Musso, a Boyso és a Barbalongolo család velencei viszonylatban is olyan hamar meggazdagodott, hogy nekik köszönhetően a földkupacon pár évtized alatt felépült az a gazdag építészeti formakincsekben bővelkedő falu, amelynek központjában a San Vitale-templom állt. A sziget jelöltje állandó résztevője volt a velencei parlamentnek is. 

A genovai–magyar flotta támadása miatt a sziget lakosságát 1379-ben evakuálták a városállamba, hogy a dózse utasítása szerint minden talpalatnyi földet és épületet katonai céloknak megfelelően átépíthessenek és kibővíthessenek. Az ágyúpadok elhelyezése érdekében például ekkor épült fel a sziget déli végében egy nyolcszögletű, magas falakkal megerősített mesterséges sziget is, ám 

A magyarok és a genovaiak pusztítása olyan nagymértékű volt, hogy a sziget csaknem száz évig teljesen lakatlanná vált. A lakosság visszatelepítése, illetve Poveglia új lakókkal történő feltöltése az adómentesség felajánlása ellenére azért volt a későbbiekben sikertelen kísérlet, mert a magyarok által legyilkolt szigetőrséget nem temették el, így a felkoncolt holttestek az állatok tápláléka lett, ami a korabeli felfogás szerint annyit tett, hogy a temetési szertartás nélkül kiszenvedett lelkek

bosszúból az ördög hadseregébe léptek be, aki általában nem szereti a hívatlan látogatókat.

A holtak szigetétől való általános félelem még jobban erősödött, amikor a nagy európai pestisjárványok miatt

Ez a kegyetlen tendencia a későbbi évszázadokban folytatódott. Velence összes, járványban senyvedő polgárát vagy ide, vagy Lazaretto Nuovo szigetére száműzte, többek közt a ma már világhírű Giorgione festőművészt is, aki egyes források szerint 1510 szeptemberében ezen a szigeten lehelte ki a lelkét.

Az eddig feltárt 87 tömegsír alapján Gerolamo Fazzini régész-történész úgy látja, hogy a sziget talajának több mint ötven százaléka emberi maradványokból áll. A kutató állítja:

Annyira féltek a háborútól vagy pestistől elhunyt, „démonokká és kísértetekké vált holtaktól”, illetve a megmagyarázhatatlan paranormális eseményektől a Poveglia szigetén napközben ténykedők, hogy az 1468 és 1481 között itt felépített hajógyárban és raktárakban dolgozók minden munkanap este 6-kor pánikszerűen hajóztak vissza a lagúnák városába, csak meg ne hallják a legyilkoltak szellemének esti sikolyait.

Fazzini a korabeli dokumentumokat felidézve beszámolt arról is, hogy

az építkezés ideje alatt a szigeten kényszerűségből csak nyolc ember maradt, aki imák és zsolozsmák éneklésével tudta csak átvirrasztani az éjjeleket, hogy reggel ismét hálát adhasson az Úrnak, hogy túlélte a megpróbáltatásokat.  

A sziget félelmetes hangjaitól, vélt vagy valós szellemeitől, holtaitól való babonás félelem a felvilágosodás korában enyészett semmivé. A Velencei Köztársaság Egészségügyi Magisztrátusa (Magistrato alla Sanità) ugyanis 1777-ben ellenőrzési pontot alakított ki a földhalmon a Velencébe tartó hajók és emberek hathatós kontrollja miatt. A többnyire fűszerekből és szövetekből álló rakományt az ekkor megépített, 360 méter hosszú Tezon Grande épületében szellőztették át. A hajók legénységének negyven napig kellett a minden kényelemmel ellátott faházakban élnie, ahol saját fürdőszobái és konyhái is voltak.

Ekkor épült fel a kórház, illetve szintén ebből az évből származik a sziget északi részén fellelhető sírkő, amelyen a következő áll:

Ne fodias vita functi contagio requescunt MDCCXCIII.

Azaz

Ne zavard a holtakat, akik fertőzésben hunytak el. 1793.

A pestis elharapózódása miatt azonban a velenceiek ismét hermetikusan lezárták a szigetet. Ennek az elszigeteltségnek köszönhetően építtette fel itt 1805-ben Bonaparte Napóleon azt a titkos fegyverraktárt, amely Bécs elleni hadjáratának kiindulópontja volt. A romos San Vitale-templom harangtornyát ekkor alakították át világítótoronnyá. A Lazarettót, azaz a kórházat 1814-ben zárták be.

A kísértet járta sziget horrorkorszaka a XX. században is folytatódott. Az olasz kormány utasításának megfelelően ugyanis a polgármesteri hivatal a tizenegy, leromlott állagú épületet 1922-ben felújította, hogy elmegyógyintézetként üzemeltethesse. 

Köztük szerepelt a kalapács, a fűrész, amelyekkel az agyat nyitotta fel, hogy megtudja, milyen betegség okozhatta az agy megbomlását. Később az ő elméjét is elsötétítették a hangok, amelyeket a betegek folyton hallottak. 1930-ban kiugrott a világítótoronyból. Állítólag nem halt meg azonnal, ám az odasiető Eva Galetti nővérnek azt mondta, hagyja elmenni, majd egy titokzatos szellemköd megölte.

Állítólag a néhai agykurkász elmosódott alakja többször feltűnik az elpusztult dokkok környékén, aktívan kísérti az idemerészkedőket. Az intézetet 1968-ban zárták be, a betegeket más intézménybe szállították. A kormány a szigetet is lezárta, csak Renato Scarpi gondoknak engedték meg, hogy 1984-ben bekövetkezett haláláig a szigeten maradhasson kutyáival és macskáival, illetve szőlészetet vezessen a 7,25 hektáros sziget északi részén. A kísértet járta helyekkel foglalkozó amerikai Ghost Adventures készítői is felkeresték a szigetet a sorozat harmadik évadában. Az egyik műsorvezetőt állítólag megtámadta valamilyen gonosz és erőszakos entitás.

A sziget déli részén elnyúló egykori kórház és világítótorony romjai ma is láthatók, a kórtermek érintetlenek, az ágyakhoz 1968 óta senki nem nyúlt. A mosókonyha, a tárolókád és a mechanikus szárítógépek szinte érintetlenek. Máig legendák szólnak a sziget kísérteteiről, sokan hallani vélik az őrült páciensek hangjait a szomszéd szigeteken. A halászok már azon sem lepődnek meg, ha időről időre emberi csontokat, maradványokat sodor feléjük a víz. 

Senkit nem engednek Poveglia közelébe, sőt az állítólagos paranormális jelenségek miatt még ők sem maradnak ott éjjelente, legfeljebb Steve Berry Velencei árulás című könyvének főszereplője. Valamicske reményt a látogatásra csak az jelenthet, hogy az olasz Állami Vagyoni Igazgatóság 2014-ben eladásra kínálta a szigetet, ám a Luigi Brugnaro politikus-vállalkozó legjobb ajánlataként befutott 513 ezer eurós ajánlatot méltatlannak ítélte, így a sziget állami tulajdonban maradt.