A zord, ám szépségében is félelmetes francia Alpok nemcsak a természetkedvelők, az alpinisták, a kerékpár–, a motor– és téli sportokat űzők körében népszerű helyszín, hanem a városi felfedezők között is. Az urbexeseket több tucatnyi XIX. század végén és XX. század elején épült, ám azóta hátrahagyott, pusztulásukban és rothadásukban is gyönyörű gyár, üzem, erőmű, bunker, viadukt és vasúti alagút várja. A legtöbb pusztuló épület a két megyényi Oisans régióban, a Romanche-völgyében lelhető fel.

Ebben a szűk szurdokokkal tagolt folyómederben tavaly nyárig még hat szecessziós és bauhaus építészeti jegyeket felvonultató vízerőmű, illetve öt, építészetileg is jelentős, mívesen megmunkált gát feszült. Ezeket a műtárgyakat Henri Gall, Paul Lacroix, Charles Albert Keller és Henri Leleux  néhai vasgyárosok azért építtettek 1904 és 1907 között, hogy a több ezer méter magas Écrins-hegységről lezúduló folyó energiáját kihasználva áramot generálhassanak a völgyben egymás mellett sorakozó acélgyáraiknak és kohóiknak.

Lent a fagyos mélyben, fent a zord hegyekben

Sajnos ezeket az építészeti csodákat egy kivételével felrobbantotta az Electricité de France és a General Electric nevű energetikai vállalatok, hogy a műtárgyak kiváltására 2012 és 2020 között itt építhessék fel Franciaország legnagyobb méretű vízerőművét. A 400 millió euróért kivitelezett komplexum legfőbb technikai érdekessége, hogy a mérnökök a folyó felső szakaszát először egy mobilszelepes gáttal felduzzasztották, ahonnan a vizet egy 280 méteres aknán lezúdítva, majd egy 9,3 kilométer hosszú csatornán átpréselve két hatalmas, egyenként 36 méter belmagasságú föld alatti vízerőműbe juttathassák el. A Gavet község alatt kialakított csúcserőmű a jelentős szintkülönbség, illetve az áramlási sebesség miatt 40 százalékkal több energiát tud előállítani, mint az elbontott felszíni áramfejlesztők. A két Francis-turbina 213 ezer ember, azaz Grenoble és tágabb agglomerációjának energiaigényét fedezi. Az EDF évente több nyílt napot is tart az ipari létesítményük működésére kíváncsiaknak.

Niémans nem egy nímand

Bármennyire is meglepő a Jean Reno és Vincent Cassel főszereplésével 2000-ben bemutatott nagy sikerű „Bíbor folyók” című thriller szinte az egyetlen olyan fénykarcolat, amely jellegéből adódóan bár játékfilmesen, de viszonylag jól dokumentálta a Romanche-völgy egykori ipari épületeit. Ilyen dramaturgiai szerepet tölt be a filmben az isère-i Vernes vízerőmű, amely műemlék titulusának köszönhetően a többi erőművel (Livet, Roberts, Rioupéroux, Clavaux és Pierre-Eybesse) ellentétben megúszta a bontást.

A szecessziós jegyeket is felvonultató eklektikus stílusú műremeket Charles Albert Keller acélgyáros építette. Az 1918-ban átadott erőmű kifejezetten a közeli gyár szintetikus öntöttvas és az elektromos ívkemencéinek energia ellátásárt felelt. A néha erődként vagy olasz villaként emlegetett épület Florentin Nublat grenoble-i építész munkája. Figyelemre méltó lépcsőházára és kültéri lépcsőjére nemhiába figyelt fel az apai ágon magyar származású Mathieu Kassovitz filmrendező is. Itt szólalkozik össze filmjében sokadik alkalommal Jean Reno (Pierre Niémans felügyelő) és Vincent Cassel (Max Kerkérian hadnagy). A tervek szerint az egykori vízerőművet múzeumként fogja üzemeltetni az EDF.

A partra vetett fogatlan cápa

A táj és a film legemlékezetesebb épülete minden kétségen kívül a néhai Charles Albert Keller acélgyáros folyóvölgyben megbújó négyemeletes háza. Ez a gólyalábas ingatlan Livet-et-Gavet falu szélén, közvetlenül a Romanche mellett áll. A Keller-pavilonnak is hívott épületet két ütemben és két különböző alapanyagból építették. Az alpesi stílusú főépület Jean Benoit és Marius Jean Bonnat terve alapján 1912-ben készült el főleg kőből. A legfelső emeleten a két cégtulajdonos és családjukon kívül vállalatbirodalmuk felső- és középvezetői is kaptak lakásokat, hierarchikus elosztásban a legmagasabbtól a legalsó szintig. Míg a cégvezetés 5-6 szobás, falsíkból kiugró üvegezett verandákkal, zárt erkélyekkel megbolondított tágas lakásokban élt, addig a földszinten és az első emeleten a firma mérnökei hajthatták le álomra a fejüket családtagjaikkal együtt. Nekik csak szoba-konyhás lakások jutottak.

A kontyolt tetejű házat 1930-ban bővítették ki a folyó felé. Ekkor kapta meg a pavilon azt a két jellegzetes „lekerített cápa orrot”, amelyeket a hirtelen esőzések miatt betoncölöpökre helyeztek el. Ezekben a lebegő épületszárnyakban alakították ki Keller és Leleux irodáit, a két öreg innen tartotta szemmel a folyó mentén sorakozó műhelyeiket, gyáraikat és kohóikat.

Amikor Charles Albert Keller 1940-ben meghalt, akkor az 1740 négyzetméter alapterületű épület a völgy többi ipari létesítményeivel együtt fia tulajdona lett, aki a sorozatos betörések és fosztogatások miatt hamar eladta örökségét az EDF-nek. A terület fokozatos ipartalanításával párhuzamosan az érdekes formájú pavilon ingatlanértéke is zuhanni kezdett. Sokadik tulajdonváltás után a házat 2004-ben vette meg 200 ezer euróért Mesut Yasar  grenoble-i kebabos, aki hiába ígérte meg a sajtónak többször is, hogy korhűn felújítja tulajdonát, ám azóta sem történt semmi. A többszörösen átvert és hitegetett algériai származású férfi csak annyit tehetett, hogy a „Bíbor folyók” című film kapcsán híressé vált épületét gyakran kiadja forgatási helyszínnek. Többek között itt rögzítették Alessandro Perissinotto rendezésében „Egy aljas kis történet” című thrillert, illetve Omar Sy főszereplésével „A periférián túl” című mozit is.

Tavaly októberben bár az acélgyáros ükunokahúga, Nicole Keller bár megpróbálta megvenni a szellemházként funkcionáló, pontosabban egy vörös hajú Jane nevű gondnoknő lakta ingatlant, ám a tetemes, a Le Monde napilap szerint jelenleg 11 millió euróra taksált renoválási költség hallatán az asszony rögtön lemondott tervéről. Gilles Strappazzon, a szomszédos Saint-Barthélémy-de-Séchilienne város polgármestere, hogy mentse a menthetőt, pár hónappal ezelőtt eladta az erkélyeket díszítő ólomüveg ablakokat az Isère megyei önkormányzatnak. A befolyt pénzből csak egy hevenyész kültéri festésre futotta.

Hegybe vájt barlangrendszer

A Romanche-völgy elhagyatott ipari romjai közül szintén jelentős a Séchilienne falu fölé magasodó Belledonne-hegylánc egyik meredek sziklafalába becsúszó két titokzatos betonív is, amely a helyiek szerint nem statikai okok miatt megépült kortinafal, hanem egy 36 kilométer hosszú alagútrendszer egykori bejáratát jelzik. A helyi fáma szerint ez a 15 méter belmagasságú járatrendszer anno titkos repülőgép- és lőszergyárnak készült, amelyet állítólag egy magyar származású Abwehr-ügynök, Eugene Kéry robbantott fel Franciaország 1940-es lerohanásakor. A detonációban ismét csak állítólag 350-550 itt dolgozó, zömmel lengyel és orosz emigráns szerelő, valamint az afrikai Maghreb régióból származó munkás halt meg.