Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Budapest ki nem mondott főterét sikerült kiszabadítani az autók fogságábólAz Ukrajna elleni orosz invázió egyik fő támadási iránya Kijev. A Belaruszból támadó erőket bár a védők egyelőre megakasztották a főváros északi közigazgatási határánál, a Bucsa–Visgorod települések és Obolon kerület alkotta háromszögben, Putyin csapatai már elkezdték a hídfő kiszélesítést keleti irányba, a Dnyeper bal partja mentén Deszna városrész felé. Sir Richard Barrons tábornok, a brit fegyveres erők korábbi parancsnoka szerint csak az ukrán ellenállás hevességétől és a városi és épületharcok esetleges kialakulásától függ, hogy az oroszok mikor foglalják el Európa hetedik legnépesebb nagyvárosát.
Az ukrán főváros nem először áll ostrom alatt. A II. világháború során kétszer is nagyon súlyos harcok zajlottak az utcáin. A technikailag jóval fejlettebb és kezdetben magasabb morállal rendelkező németeknek több mint két hónapra volt szükségük ahhoz, hogy Kijev határait nyugatról megközelítsék, és hozzáláthassanak
a több mint 1500 évvel ezelőtt alapított város tényleges ostromához, amely 78 napig tartott.
Bár a Vörös Hadseregben még volt potenciál a városi harcok folytatásához, a szovjetek 1941. szeptember 19-én inkább jobbnak látták, hogy visszavonuljanak a Dnyeper bal oldalára. A folyóparti város második ostroma az 1943-as visszafoglaláskor történt. Ez az összetűzés-sorozat 10 napig tartott. A szemben álló felek hadászati és taktikai okok miatt mind a két alkalommal kölcsönösen pusztították a város értékes ingatlanállományát.
Míg az első ostromnál a Luftwaffe a település pályaudvarait, közúti csomópontjait, vízerőműveit és gázvezetékeit bombázta, addig a felperzselt föld taktikáját követve a Délnyugati Front 37. hadserege az NKVD egységeivel karöltve leginkább a visszavonulásukkor pusztítottak. Iván Bagramjan frontparancsnok utasítására a Vörös Hadsereg 1941-ben robbantotta fel a város Dnyeperen átívelő összes közúti és vasúti hídját, az ország első „felhőkarcolóját” az 1912-ben átadott 12 emeletes Ginzburg toronyházat, illetve a Kresatik sugárút és környékének összes barokk, klasszicista, szecessziós, eklektikus és neoreneszánsz stílusban megfogant bérpalotáját, templomát, színházát, postáját, szállodáját, moziját és áruházát. Az Iván Kudrja kapitány irányította robbantássorozat tíz napig tartó tűzvészt eredményezett, amely teljesen megsemmisítette a történelmi Óváros és a Belváros XVIII–XIX. században átadott épületeit.
Hozzávetőleg 200 épület semmisült meg ekkor.
Az oltást az is nehezítette, hogy az ellenállók tönkretették Kijev teljes ivóvízhálózatát is.
A háború után az 1,2 kilométer hosszú Kresatik sugárutat az elvtársak katonai felvonulásokra, díszszemlékre is alkalmas 8-10 pályás autóúttá alakították át, amely mentén hatalmas méretű, huszártornyokkal megsüvegelt szocialista realista stílusú toronyházakat, kupolákban végződő neobizánci tömbházakat, tiszteletet parancsoló, de puritánabb küllemű neoklasszicista sorházakat, illetve modern vasbeton közintézményeket építettek fel. A néhai szovjet birodalom málló pompája még ma is lenyűgöző. Ekkoriban formázták át, alakították ki a sugárút mentén a mai Majdan tér küllemét is, amely 2014-ben az oroszbarátnak tartott miniszterelnök eltávolítása miatt kirobbant tüntetéssorozat egyik központjaként több mint 100 ember halálának színhelyeként is ismert.
A II. világháború legeszementebb pusztítása az ország legnagyobb és legszentebb kolostorában történt. A Kijev központjában, a Pecserszk-fennsík két dombján 28 hektáron elnyúló, fallal bekerített
egyházi város első templomát még Bölcs Jaroszláv nagyherceg engedélyével 1051-ben kezdték el építeni a szerzetesek.
A központi templom mellé idővel egyre több klastrom, kapu- és harangtorony, kápolna, refektórium, szeminárium, kollégium, osszárium és barlang épült. A férfi kolostorváros 1169-ben kapta meg az ortodox egyház legmagasabb fokozatát, a „lavra” címet, amelyet ezer év alatt a kijevin kívül csak három további orosz kolostor kaphatott meg.
A lavra koronájának a világ teremtésétől számítva 6581-ben, Krisztus születésétől 1073 nyarán alapított, 1729-ben kozák barokk stílusban jelentősen átépített és kibővített Nagyboldogasszony-katedrális számít. Ennek az ékkőnek az egykori pusztulását a jelenleg egymás ellen harcoló két testvérnép másként tudja, ismeri és oktatja.
A hercegek, metropoliták, tábornagyok nyughelyeként is ismert aranyozott hagymakupolákkal ékesített egytetős Isten házát az oroszok szerint a németek robbantották fel.
Érvelésük szerint miután az SS teljesen kifosztotta a templomot, és a hátországba szállították a kolostor több mint kétezer darabból álló értékes ikon-, ezüst- és brokátgyűjteményét, akkor
a lopást leplezendően Erich Koch birodalmi komisszár 1941. november 3-án elrendelte a bazilika felrobbantását.
Az akkor 868 éves téglaépület megsemmisítéséről állítólag még filmfelvételt is készítettek, amelyet Albert Speer fegyverkezési miniszter idevonatkozó emlékirataival együtt a nürnbergi perekben ismét csak állítólag a szovjetek le is vetítettek szövetségeseiknek. Mivel a fénykarcolatnak a mai napig nincs nyoma, így a dokumentumerejű celluloid létezésében sok kutató még ma is kételkedik.
Az ukránok ellenben úgy tudják, hogy „az orosz városok anyjának tartott varég alapítású” dómot és az alatta húzódó Hierion-barlangot nem a németek, hanem pont az oroszok, azaz korabeli terminológiával élve a szovjetek semmisítették meg.
Az akciót az NKVD felderítő- és szabotázscsoportjának egyik tisztje, a korábban már említett Iván Kudrja kapitány vezényelte le.
A legújabb kutatások szerint a több mint egy hónapja már német ellenőrzés alatt álló város legfőbb templomának megsemmisítését azért rendelték el novemberben a Kremlben, mert a szent helyet ekkor látogatta meg Josef Tiso katolikus pap, az első Szlovák Köztársaság klerofasiszta elnöke. Az ő likvidálása – az államfő politikai súlytalansága ellenére – Moszkvának igencsak kívánatos volt.
Ez az elmélet egyébként jobban igazodik Sztálin egyházellenességéhez is, aki még a világháború kirobbanása előtt 24 kijevi templom és bazilika lebontását rendelte el. Csak pár példa:
A világháború után a romokat kövenként szétszedték, egyenként megszámozták, majd az 1970-ig tartó alapos régészeti feltárás után tisztességesen dokumentálták az ekkor meglelt bronzkori és középkori leletekkel együtt. A robbantás során épségben megmaradt Teológus Szent János-kápolnát csak ezután konzerválták a szakemberek. A székesegyház teljes visszaépítését 1980-ban határozta el a párt, amelynek egykori méreteit, részleteinek jellegét fotogrammetriai módszerrel határozták meg. Ez a munka négy évig tartott.
A replika visszaépítése azonban azért haladt vontatottan, mert sok technokrata szemléletű építész és liberális szellemben alkotó művész tiltakozni kezdett „a történelem meghamisítása” és az ortodox egyház megerősödő hatalma miatt.
A munkákat csak akkor tudták folytatni, amikor a Szovjetunió darabjaira hullott, és az egyre halkabb kritikák ellenére a félkész templomot 1990-ben az UNESCO világörökségi értékének kiáltotta ki. Ez a nemzetközi elismerés és döntés adott újabb lendületet a másolat visszaépítéséhez. Az Oleg Grauzsisz építész által újraálmodott templomot 2000. augusztus 24-én szentelte fel újra Vlagyimir metropolita.
Ez a műemlékegyüttes azért van most veszélyben, mert ha Putyin csapatai elfoglalják a Dnyeper bal partján elnyúló Deszna és Dnyipro városrészeket – amelyeknek épületállománya a frissen kiásott lövészárkok és tankfedezékek ellenére sem jól védhetők –, akkor a szellős beépítésű panel- és toronyházak közé esetlegesen felállított orosz tüzérség teljes kontroll alatt tudná tartani a Belvárost, a Dnyepert és a hidakat.
A már ostrom alatt álló Obolon városrésztől délre húzódik a Sevcsenkó kerület, amelyet nemcsak az ukrán főváros többi világörökségi helyszíneként tartanak számon, hanem romantikus hangulatú utcácskái miatt Kelet-Európa Montparnasse-szának is.
A hangulatos ékszerdoboz egyik dísze a Mihail Bulgakov világhírű író szülőházától nem messze ágaskodó Szent Mihály-székesegyház, amelynek építését 1108-ban kezdték el II. SzvjatopoIk Izjaslavics herceg rendeletére, aki egyébként itt is van eltemetve. A bazilika melletti kolostorban őrizték Szent Borbála ereklyéit is. A templom kupoláit 1655-ben vonták be rézzel, amelyet vastagon be is aranyoztak. Az aranykupolás jelző ellenben nem toronydíszek után, hanem a szerzeteseknek fenntartott fürdő után kapta a nevét, amelyet a XII. században szintén arannyal vontak be.
A templom fontosságát az is növeli, hogy amikor 1906-ban az Isten háza melletti Három szentek utcában építkezni kezdtek, akkor a munkások találtak egy 1240 körül eltemetett acélkoporsót is, amelyben nem csontok, hanem közel hétkilónyi arany- és ezüstékszer volt eldugva. Ezeket az értékeket jelenleg a New York-i Metropolitan és a londoni British múzeumokban őrzik.
A mívesen megmunkált, szintén kozák barokk stílusú harangtornyot, a karcsú bazilikát, a mellette fecskefészekként egymás mellett sorakozó zarándokházak, a 240 férőhelyes kolostor, az iskola, a püspöki palota lebontását 1934-ben rendelte el Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának Politikai Hivatala.
Az elvtársak és az ideológiailag túlfűtött építészek azért döntöttek a csákányozás mellett, mert ennek a kolostornak a helyére akarták felépíteni Kijev új, sztálin-barokk stílusban megfogant Kormányzati Központját.
A gondolatot hamar tett követte, a bazilikát 1937. augusztus 14-én robbantották fel. A katedrális ezüstből készült hat méter magas főbejáratát, az 1790-ben elhunyt Iván Mazepa hetman 90 fontnyi ezüstből készült ereklyetartóját külföldön eladták, a 24 karátos aranyfüst lemezekkel bevont ötszintes ikonosztázt pedig a tűzre vetették. Öröm az ürömben, hogy a templom két, 1062-ből származó palatáblába faragott lovasszobrát, valamint a XII. századból származó 45 négyzetméteres, 29 darabból álló bizánci mozaikpadlóját a vörösök csak megmentették. Míg a mozaikdarabokat átszállították a szentpétervári Ermitázsba, addig a „Sámuel” nevű középkori freskót a moszkvai Tretyakov képtárban állították ki.
Az országos jelentőségű történelmi műemlékegyüttes elpusztítása ellenére az új kormányzati negyedből csak a pártház épült meg, amely jelenleg keleti szomszédunk Külügyminisztériumaként funkcionál. Polgári kezdeményezésre a székesegyház és egykori kolostorának replikaként történő visszaépítését szintén 1995-ben adta ukázba Leonyid Kucsma ukrán elnök, amellyel 2000-ben lettek készen. Pár évvel később az Oroszországban kiállított bizánci mozaikokat visszaadta a Kreml. Az ezredfordulóig elhúzódó rekonstrukciós munkák során korhűn renoválták a bazilika mellett megbújó, zsindellyel fedett, fehér mésszel lefestett patmoszi Szent Jánosról elnevezett refektóriumot is, amelyet 1713-ban adtak át rendeltetésének, és a mai napig nem tudni, hogy ezt az étkezőt milyen okból kifolyólag nem bontották le az elvtársak.
A Szent Mihály-katedrális és a mellette megbújó, szintén hagymakupolás toronyban végződő Szent Jánosról elnevezett egykori „menza” most azért lehet veszélyben, mert közvetlenül mellettük áll a Külügyminisztérium gigantikus méretű, oszloppárokkal tagolt íves központi épülete, amelynek folyamatos működtetése – az orosz–ukrán háború miatt is – most kulcsfontosságú Kijevnek. Az épülettömb stratégiai szerepe miatt így elképzelhető, hogy az oroszok előbb-utóbb rakétákkal fogják lőni a kormányhivatalt.
A Szent Mihály-templomtól csak egy kőhajításnyira áll a Szent Szófia-székesegyház, amely Kijev legismertebb nevezetessége. A konstantinápolyi Hagia Sophia, azaz Szent Bölcsesség után elnevezett bazilika építését 1011-ben kezdték el I. (Nagy) Vlagyimir kijevi nagyfejedelem, Novgorod hercege parancsára. A bizánci építészettől meglepően eltérő, azaz öthajós, öt apszissal, kétszintes galériával rendelkező, 28, 6 méter magas dómnak 13 kupolája van. Az 55 méter széles székesegyház
eredetileg Kijev uralkodóinak temetkezési helyeként épült, az 1054-ben elhunyt I. (Bölcs) Jaroszláv szarkofágja még ma is teljes szépségében és épségében várja látogatóit.
A besenyő- és a tatárjárások során jelentősen megrongálódott templomot 1633-ban rekonstruálták először, ekkor bővítették ki jelentősen a bazilikát. A szintén kozák barokk stílusú átépítést Octaviano Mancini olasz építész vezényelte le. Ő volt az, aki a rekonstrukció során megőrizte a bizánci belső teret, az 1018-ig elkészült színpompás, monumentális méretű mozaikokat, úgymint az Angyali üdvözlet, az Imádkozó Szűz, az Egyházatyák rendje, a Hercegek, a Deesis nevű alkotásokat, a szenteket és arkangyalokat bemutató görög képeket, sőt még a több mint 7000 darabból álló, a XI. és XVIII. század elején a falba karcolt graffitiket is.
Sztálin regnálásakor természetesen ezt a bazilikát is fel akarták robbantani a bolsevikok, hogy Krisztus kijevi lakhelyének
helyén felépíthessék az orosz polgárháború krími győzelmének emléket állító, pontosabban „Perekop hősei” című gigantikus méretűre tervezett szoborkompozíciót.
Mindenki meglepetésére az ötlet ellen olyan sokan ellenkeztek, hogy a Kreml meghátrált, és lemondott eredeti szándékáról. A kisajátítás után az elvtársak 1934-től inkább múzeumként mutogatták a komplexumot.
Az elmúlt évszázadok viszontagságai ellenére tökéletes épségben megmaradt beltéri műalkotások
művészettörténeti és eszmei értéke csak az isztambuli Hagia Sophia egykori ortodox bazilika apszisokon és félkupolák belsejében muszlimok által meghagyott gyönyörűségeihez hasonlíthatók.
A XI–XVIII. század között folyamatosan átépülő, gránittal és rózsakvarccal is díszített templom, illetve a mellette fokozatosan felépült egyházi város (harangtorony, metropolita háza, refektórium, konzisztórium, könyvtár stb.) 1990-ben lett a világörökség része.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
