Ki lakik a dióhéjban?

A Habsburgok birodalmában, bár Pest az egyik leggyorsabban fejlődő város volt, lakosságának száma 1848-ban még mindig nem érte el a százezer főt. A korabeli Budapesti Utasító információi alapján a szabad királyi várost ekkor még csak 98 676 fő lakta. A város vonzerejét azonban jól szemléltette, hogy a szabadságharc jelentős katonai és polgári vérvesztesége ellenére 1850-ben már csaknem 130 ezren éltek a település közigazgatási határain belül.

Bár az osztrák abszolutizmus hajlamos volt úton-útfélen azt kommunikálni, hogy Pest lakosságának a fele német ajkú, a valóságban a legnépesebb etnikai elemet a magyarság képviselte. Míg „Hunnia örökös urai” 39 százalékot tettek ki, addig a Lajtán túlról érkező telepesek leszármazottainak létszáma 37 százalék volt. A harmadik helyen a Morvaországból és Galíciából betelepült zsidóság állt. Ők 10 százalékot hasítottak ki Pest etnikai tortájából. Az új hazára lelt Mózes-hitűek az önkéntes asszimiláció nevében többtucatnyi Magyarító Egyletet hoztak létre a városban, hogy az 1844-tól államnyelvként használt magyart mielőbb elsajátíthassák Izrael fiai és lányai.

Többek között ilyen nyelvstúdiót üzemeltetett a Königs gasse 581. (ma Király utca 21.) szám alatti Dlauchy-féle házban működő, Jakobovics Fülöp doktor vezette 400 fős közösség is, akiknek könyvtára

A kéjelgő nyerítők feletti bibliotékát egyébként az az Einhorn Ignác publicista, közgazdasági író vezette, aki a szabadságharc idején tábori rabbiként Klapka György komáromi seregében harcolt az osztrákok ellen. A város többi kisebbsége – a maradék 14 százalék – megoszlott a szlovák, a szerb, a cigány, a román, az olasz, a lengyel és a görög etnikum között.

Pest megér egy estet?

Országos rangja ellenére Pest külleme egy kisvárosra hasonított. Míg a Belváros emeletes házai két főút (Leopold-Waitzner és Ketskemeter-Herren) köré, Lipótváros déli részének ingatlanjai pedig sakktáblaszerűen kapcsolódtak egymásba, addig az egykori városfalon kívüli területek már laza beépítettségű földszintes házakból és majorságokból álltak, amelyek mögött – Terézváros kivételével – veteményesek, szőlősök, istállók és baromfiudvarok húzódtak. Az 1838-as nagy árvíz pusztításának eredményeként ekkor már csak kőből és téglából lehetett építkezni. A vályog, a nád és a szalma használata városszerte tilos volt, még a szinte falunak számító józsefvárosi és ferencvárosi sváb iparosok lakta kerületekben is.

Bár a Belváros copf és empire stílusú beépítettsége miatt nemigen tudott megfelelni a nagyvonalúbb, „emberközpontúbb” új építészeti stílusoknak, ez a terület a reformkorban még mindig fontos kiskereskedelmi, igazgatási, egyházi és iskolai centrumként pulzált. A város arcai ekkoriban annyira szélsőségek voltak, hogy mimikái szinte méterenként változtak. Míg az egyik szűk sikátorokkal a város vérkeringésébe bekötött udvarban a kegyetlen és sötét középkor köszöntött vissza, addig mellette már jó nagy adag balkáni szafttal és életérzéssel megfűszerezett kávéházak üzemeltek. Pár méterrel tovább toronyiránt már a párizsi módihoz igazodó, fényesen kivilágított szállodák illegették téglából kirakott testüket a nagyérdeműnek. A mágnások, nábobok és a bankszektor lényegében e miatt a mai napig meg nem fejthető Janus-arc miatt menekültek át végleg a lelakottnak tartott „Óvárosból” az Újvárosba, amelyet a műveltebb elmék Lipótvárosnak hívtak.

Lipóciában ekkor kezdtek el gombamód kinőni a szép vonalvezetésű klasszicista stílusú úri paloták, amelyeket többnyire Hild József tervezett. Szépségük még a világhírű dán meseírót, Hans Christian Andersent is ámulatba ejtette, aki 1841-ben a Bad gasse 21. (ma József Attila utca 3.) szám alatti Legrand-házban szállt meg, közvetlenül az ekkor még csak iparoslegények által látogatott „Kávéforrás” nevű feketéző felett. Ez a kávézó a mai Belügyminisztérium helyén álló egykori kétemeletes Diana-fürdő oldalfalával nézett farkasszemet, amelyet nem saját karsztvízzel, hanem felmelegített Duna-vízzel működtetett pohos tulajdonosa, a minden hájjal megkent Pfeffer Ignác ügyvéd és a Székely Bertalan portréja alapján öreg csoroszlyaként a fiatal ugart két fogsorával is feltépő kéjencként vegetáló vén felesége.

Ha nem is a mamó miatt, de fürdő tényleg felkapott volt a város ifjú, apanázsuk miatt a lábujjhegyük végéig elkényeztetett gazdag helótái, korabeli kifejezéssel élve „arszlánjai” között. A Magyar Tudományos Akadémia felállításán, illetve Pest-Buda első állandó kőhídjának megvalósulásán tevékenykedő Széchenyi István gróf például 1827-től 1832-ig lakott a balneológiai intézmény első emeletének saroklakásában. „A legnagyobb magyar” új lakhelyét nemcsak e két, szívéhez közeli intézmény miatt választotta pont ezen a helyen, hanem mert naplója szerint 

E könnyítés után vonult be a jeles grémium az izzasztóba, ahol orosz módra jól megvesszőztették magukat nyírfagallyakkal és csalánnal, majd a pancsizást a 18 kádfürdő valamelyikében folytatva, zamatos bort öblögetve és tajtékpipázgatva végiglegeltették szemüket a Huber József mintázta hét méter magas Diana istennő teltkarcsú idomain. 

Bár mindez Andersen látogatása előtt jó egy évtizednyivel történt, a kis dán a magyar főváros iránti őszinte rajongása azért valószínűleg sok helyen sántíthatott. Bár a nagy mesélő nem panaszkodott róla írásaiban, de több kritérium is zavarhatta a neves külföldi vendég nyugalmát és egészségét. A legfőbb gondja talán a higiénia lehetett. A dán rút kiskacsa szállásától alig egy kőhajításnyira terült el az Ausladungs platz (ma Széchenyi István tér). Itt volt vége a Redoute (helyén ma a Vigadó) elől egyenes vonalban vezetett rakparti támfalnak, a folyót innen már bárki kerülőút nélkül megközelíthette. Ez a szabályozatlan partszakasz egészen a Sonnen gasséig(ma Alkotmány utca) a bal parti város egyik legforgalmasabb és legkoszosabb területének számított, a Dunára néző pompás küllemű paloták (például a Diana-fürdő, a Libasinszky-, Nákó-, Ullmann-, Wieser-ház, a Tigris Szálloda) ellenére. Az emberek több ok miatt látogatták az Ober Donau Zeile (ma nagyjából az Akadémia utca) agyagos és kikopott rézsűt.

A magasabb társadalmi osztályba tartozók leginkább a Lánchíd építkezési munkálatai miatt jártak ide bámészkodni. A Dunántúlra utazók az itt horgonyzó, az esti átkelések miatt olajlámpákkal felszerelt vízi taxiként is használatos csónakok miatt siettek ide. A Vác felől érkezők, illetve Pest kocsisainak, szekereseinek, hintósainak szintén itt volt ez egyik önhatalmúlag kijelölt lóitatójuk, melléjük rendszeresen beálltak az Észak-Alföldről a pesti vásárokra érkező parasztok marhacsordáikkal, szintén itatási célzattal. Az állati fekáliával szennyezett vízparton kötöttek ki a gabonát, takarmányt, szenet, hordókat és bort szállító belföldi gőzhajók és vitorlások, amelyeket szúnyograjként vettek körbe a lakhelyként is használatos bőgőorrban végződő nyeregtetős halászhajók, a dereglyék és ladikok százai. Ők általában itt húzták be kivetett hálóikat, és öntötték vissza a folyóba az időközben megdöglött halaikat és a matrózok kommunális szemetét.

Ez az ázsiai sokadalomra jellemző kikötőélet onnantól lett még zavarosabb, amikor az egymás mellett álló hajókat pallókkal összefogták, hogy a város vízárusai, minél messzebb a zavaros, iszapos és koszos parttól, a hajókon átevickélve folyóvizet meríthessenek a Duna közepéről. A vízzel megtöltött vödreiket aztán kicipelték a parton álló csacsifogataik és kordélyaik puttonyaihoz, majd elkezdték a víz értékesítését. 

Ha az emeletre is fel kellett vinniük a Duna-vizet, akkor a lépcsőzésért több krajcárt kértek el. Persze hiába merítették ezek a fekete nemezkalapos, azaz klobúkos tótok a vizet a parttól jól távol, itt is szennyezett volt a Duna. 

Ezt nyavalyát csak azok élhették túl, akiknek házuk udvarán fúrt kútból merték ki a vizet.

Kalandozásainkat a reformkori és a forradalmi hevületben égő Pest-Budán innen folytatjuk tovább.