Nincs egy hely, nincs egy hely

A hétfőn megnyitott városligeti Néprajzi Múzeum egyik központi látványossága a Budapest aranykorát bemutató városmakett, amely az 1918-as építészeti és esztétikai állapotokat rögzíti. A Salló Sándor művészettörténész irányítása mellett csaknem két évig építgetett installáció a pesti Nagykörút–Margit körút vonalon belül fellelhető közel hétezer bérházból, közintézményből és városi palotából álló ingatlanállományt tárja a nagyérdemű elé 1:500 léptékben.

A múlt aprólékos műgonddal elkészített szépségei iránt fogékonyak órákig képesek elveszni a részletekben, rácsodálkozni egy-egy épületre, hogy hoppá, nézd csak, milyen szép volt ennek a háznak a karcsú tornya, annak női keblet megidéző öblös kupolája, ma meg pompás értékeiktől és díszeiktől teljesen megfosztva, úrasszonyi méltóságukban többszörösen megalázva közvizeldeként vagy romkocsmaként ismertek visszeres lábazataik, koszos és feslett hálóingeik.

A tekintet néha meg-megáll Lechner Ödön népi szecessziós jegyeket felvonultató, a nagyvárosi szövetbe otthonosan beillesztett alkotásai felett, mázas cseréppel fedett magyaros motívumait szemlélve az ember eltűnődik azon, hogy a múlt század elején vajon milyen néprajzi múzeumot terveztek volna a Duna mellé jeles építészeink, ha történelmünk nem úgy alakul, ahogy.

Az 1872-ben alapított Néprajzi Múzeumnak a mai napig nem volt saját, sajátos funkcióinak és igényeinek épített épülete. Története során volt már a Várkert Bazárban, egy Csillag utcai bérházban, a városligeti Iparcsarnokban, a tisztviselőtelepi Tündérpalotában, majd 1975-től a Magyar Nemzeti Galéria helyét megörökölve a Kossuth Lajos téri egykori Igazságügyi Palotában, pontosabban annak is csak északi kétharmadába bezsúfolva 250 ezer darabos gyűjteményével. 

Ég, föld, férfi és nő

A Néprajzi Múzeum Dózsa György út mellett felépített új épülete elsősorban gigantikus méreteivel hívja fel magára a figyelmet. A nemzetközi építészpályázaton neves építészeket maga mögé utasító új közintézményt a Ferencz Marcel vezette NAPUR Architect tervezte, ami önmagában is azért számít nagy szónak, mert 

A most átadott közintézmény lényegében egy olyan többszintes ívelt lemez lett, amelynek közepét – az építmény 60 százalékát – a földbe süllyesztették, és csak a két szárnyát lógatták ki a járdaszint fölé. A tervező szerint ez a konzolos megoldás több asszociációt válthat ki az emberből. Szerinte alkotása nemcsak az emberi agy jobb és bal felét szimbolizálja, hanem két mesterséges domboldal közrefogta völgyet is, amelynek középpontjában a 2006-ban átadott, ék alakú 1956-os emlékmű áll.

Bár tény és való, hogy akár így is szemlélhetjük ezt a földbe fagyott mosolyt, a sokak által gördeszkapályának, vagy zöld jelzésű sípályának, kettős síugró sáncnak vélt 40 ezer négyzetméteres építményt, ám a tervezői alapkoncepció ott csúszhatott el, hogy a természet nagysága előtt mélyen meghajló, lehullott gyümölcsét felemelő istenfélő bennszülött tárgyi emlékeinek, a Kárpát-medence földművelő és állattartó parasztságának használati tárgyait, hagyománykincseit, emberléptékű díszítőművészetét bemutató etnográfiai múzeum megtervezésekor nem lett volna-e célszerűbb legalább a külső anyaghasználaton úgy változtatni, hogy az ne a minimalista-technokrata szellemiségű vasbeton-üveg-alumínium látszódjon, hanem az organikus anyaghasználaté? 

Persze ott van az a föld, ott van. A két mesterséges dombra több mint 3000 köbméter, speciális tápanyagokkal dúsított termőtalajt terítettek el, amelybe mintegy 1500 virágot, hét lombos cserjét, közel száz örökzöldet ültettek, ám ezek a díszfűvel körbeölelt példányok ismételten nem a falusias életérzésről, a néprajzról, az ökoépítészetről, az esetlen ember kegyosztó természetre támaszkodó kapcsolatáról szól, hanem egy világváros lombosítási, parktelepítési kamuzásáról.

Szerintem vagányabb lett volt aranyban úszó búzamezőt telepíteni az ívekre, valahogy úgy, ahogy a magyar származású Agnes Denes tette 1982-ben, Manhattan szívében mindenki nagy csodálatára és megelégedésére. A búzaszem ráadásul több jelentéstartalommal is bír, mint a vasbeton és az üveg. Fővárosi ember ritkán láthat ilyen nemes növényt közelről. Nemcsak a termékenység, bőség, barátság, gazdagság és a magyarság egyik szimbóluma, hanem napi betevő is. A magas inflációs árak miatt sok fővárosinak oldaná meg egy időre liszt- és kenyérproblémáját.

Persze tudom én, hogy haladni kell a korral, ma már senki sem akar újabb Toroczkai Wiegand Ede és Kós Károly szellemében megtervezett múzeumot látni. A többség avíttságot kiáltana, ha a Városliget szélén a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumhoz hasonlót találnának, vagy a Wekerle-telep funkciójában megváltoztatott mását látnák viszont, hiába is illenének jobban a hely és a gyűjtemény szelleméhez ezek a léleksimogató házak.

S minden bizonnyal igazuk is lenne. A zsindellyel fedett kaputornyok, székelykapuk, tornácok és deszkaoromzatok, a fehérre meszelt, hullámos falakban libasorban sorakozó apró, zöld ablakokban mézgyűjtő rovarokkal parolázó piros muskátlik falvakba és skanzenbe valók, nem egy szürke és lelketlen főváros közepébe, ahol naponta csodálkoznak rá a pestiek, hogy náluk értelmesebb és izgalmasabb élőlények élnek vidéken.

Cifra-szűr-realizmus: kultúrák sodrásában

Valahol Ferencz Marcel is ezt érezhette. Az építész minden bizonnyal jól rátapinthatott arra a tényre, hogy munkájából hiányzik az autentikus őserő. Ennek ellensúlyozásaként csapatával azt találta ki, hogy a homlokzatba csaknem félmillió darab kis kockát tesz különböző raszterekbe elhelyezve, amelyeket húsz magyar és húsz nemzetközi (például venezuelai, kongói, kameruni, mongol, kínai és melanéz) néprajzi motívum és sorminta kortárs újraértelmezésében állítottak össze. Ötletes és kreatív. De ez a mérnöki huncutság csak közelről látható.

Az épület matyóhímzéseihez közelebb érve ismét más benyomások érik az embert. A városi szövetből az ég felé kunkorodó járdahálós ívek óhatatlanul visszaidézik a Leonardo DiCaprio főszereplésével készült Eredet című filmet, ahol az egész álomváros a színész fejére borul. A rácsszerkezettel megerősített ív felidézi egy űrcsatában megsemmisült birodalmi Csillagromboló Földre zuhant darabját is. 

Alkotásuk nem egy életeket, fajokat mentő Noé bárkája, hanem a Sztüx folyón ringatózó halálhajó lett, amelyet úgy is lehet értelmezni, mint az alvilágba, a Pokolba vezető fordított kapu, vagy egy földből kiásott sebzett emberi bordapár. Ebben a testben nem egy idegen naprendszerből érkező Predátor, hanem a nagyon is evilági, a „kultúrfölényével” visszaélő fehér európai ember, a tényleges Ragadozó gyűjti az általa kiirtott és megsemmisített civilizációk és kultúrák utolsó tárgyi emlékeit, ezért is adta felcicomázott totemének, élére állított budapesti megalitjának a Néprajzi Múzeum nevet.