Normannok tornya

Nem túlzás kijelenteni, hogy a dél-olaszországi Matera tartományban látható Craco falva a szellemvárosok királya. A nagyon meredek, a tengerszinttől számítva 390 méter magas csúcson elterülő település légvonalban 31 kilométerre fekszik a Tarantói-öböl partvonalától. Első lakóiról nem maradt fent írásos bizonyíték, de a régészek már találtak időszámításuk előtti VIII. századból származó ókori görög sírokat is a környéken.

A község neve az 1068-as dézsmajegyzékben jelent meg először, amikor a tricaricói egyházmegye első latin rítust követő főpásztora, Arnaldo érsek a birtokot Graculumnak nevezte el, amely latinul „kis szántott mezőt” jelent. Ekkor már állt a település központjában Szent Lőrinc templom. A falut 1154-től 1168-ig egy normann származású nemes, Ebertor igazgatta. A várfalakkal egyre jobban megerősített erősség kulcsait 1179-ben szerezte meg Pietrapertosai Roberto földesúr, aki fontos katonai központtá fejlesztette tulajdonát.

A Cavone és az Agri folyóvölgyeket uraló sziklaszirten II. Frigyes német-római császár parancsára építették fel azt a négyzet alaprajzú, úgynevezett Normann-tornyot, amely a környék többi erődítményeivel együtt Nápoly legkülső védőgyűrűjének számított. 1239-ben ennek a vártoronynak az udvarán végezték ki azokat a katonákat és lovagokat, akik az észak-itáliai Lombard Liga zsoldosaiként fegyvert fogtak a Német-Római Birodalommal szemben, ám a csatákban legyőzöttek.

Muzio Attendolo Sforza zsoldoskapitánynak köszönhetően település 1276-ban lett város. Bár a sziklaszirten ekkor csak 450 fő lakott, Craco jelentősége olyan nagy volt a mai Basilicata régióban, hogy szintén ebben az évben egy egyetemet is alapítottak az erősség falai között.

A Normann-torony mellett a monumentális téglabejárattal és nagy teraszos erkéllyel rendelkező Palazzo Maronna, a Szent Miklós-templom melletti magas kapuzatú, bordás boltozatok tartotta emelettel rendelkező, medálokba zárt virág- és tájmotívumokkal díszített Grossi-palota, a Rigirones birtokon a Carbone és pár utcával lejjebb a XV. századi Palazzo Simonetti, amelyet a XVIII. században bővítettek ki jelentősen.

Duna-menti lovagok a Tirrén- és a Jón-tengernél

Bár Lajos a főváros elfoglalásával befejezettnek tekintette dél-itáliai hadjáratát, Otranto és Taranto környéke továbbra is I. Johanna királynőt tekintette hivatalos uralkodójának. Hasonlóan látta a politikai és a katonai helyzetet VI. Kelemen pápa is, aki András herceg meggyilkolásának kivizsgálását is megígérte, ha a magyar uralkodó elhagyja a hűbéresének számító Nápolyt, amit az időközben kitört pestisjárvány miatt Lajos eleve maga mögött kívánt hagyni.

A Marseille-be menekült királynő 1348. szeptember 17-én érkezett vissza Nápolyba. Mivel királysága nagy része továbbra is Anjou Lajos kezében volt, ezért Tarantói Lajos hadai összegyűjtésébe fogott és megindította ellentámadását. Az üresen kongó kincstár feltöltésének érdekében Johanna ekkor adta el Avignon városát a pápának, hogy a provence-i lakosság kölcsönével együtt felbérelhesse Giffredo di Marzano admirális vezetése alatt tíz genovai gályát, amelyeket szárazföldön Niccolò Acciaiuoli udvarmester, Giovanani Pippino di Altamura zsoldosvezér és a korábban magyar zászló alatt harcoló, de túlkapásai miatt elbocsájtott Werner von Urslingen német zsoldoskapitány 1500 fős serege kísért a magyarok védte déli-itáliai várak és városok ellen.

Bár Nagy Lajos serege zöme visszatért Magyarországra, ám ettől függetlenül a magyarok komoly haderőt hagytak hátra a Nápolyi királyság területén. A meghódított területek helytartója Wolfhardt Ulrik német zsoldosparancsnok volt, akinek a nápolyi várak felügyeletét is el kellett látnia. Abruzzo régió védelmét Dobozi Mihály lovag, Foggia megyét Lucera központtal Ulrik öccse, Wolfhardt Konrád kapta meg. Terra di Lavoro tartományt (ma Frosinone megye) Treutel Miklós pozsonyi ispán felügyelete alatt állt, Calabria régiót Mikcsfi István, az Itália sarkantyújának is hívott Gargano-hegységet Csúzi János lovag védte csapataival, Manfredonia kikötőváros kapitányi pozícióját a Szilágyságból származó Járai István vitéz töltötte be. Apulia (ma Puglia) régiót Becsei Vesszős György királyi serviens, Bars vármegyei főispán irányította.

György lovagról érdemes megemlíteni, hogy I. Lajos parancsára 1348. január 23-án nemcsak Károly durazzói herceget fejezte le saját kezével, hanem saját bevallása szerint a későbbi hónapokban csak Apuiában további 250 ártatlan embert ölt és öletett meg. Lelkiismereti nyomásra ezek után zarándokolt el Rómába, majd Campostellába, majd az írországi Szent Patrik purgatóriumába, azaz Lough Derg nevű sziget kénes barlangjába, hogy feloldozást nyerhessen. Pokoljárásának helyszíneit az általa alapított zselízi templom freskóin is megörökítették, amelynek kegytárgyait a mai napig Itáliából elrabolt műkincsek alkotják.

Nagy Lajos távozásával bár rögtön elkezdték a nápolyiak az elfoglalt területeik visszaszerzését, ám a Lackfi István erdélyi vajda vezette magyar felmentő sereg sorra foglalta vissza a korábban feladott, vagy elvesztett városokat. A magyar sereg 1349. január 23-án Troia mellett tönkreverte a nápolyiak hadát, majd kisvártatva elfoglalták Lucera, Barletta, Trari és Bari várait is. Április közepén már Capua várán, kisvártatva pedig Aversa falain lengett ismét Nagy Lajos lobogója. Anonymus így írta le második hadjáratot:

Ettől fogva az Úr segítségével és István ravaszsága révén a magyarok mindenütt az ellenség fölé kezdtek kerekedni, s oly csodás győzelmeket arattak, hogy húsz vagy nem sokkal több magyar harcban legyőzött és veszteség nélkül elfogott hatszáz ellenséges fegyverest.

A harcoló felek 1352. március 23-án kötöttek békét az immár másodjára is elfoglalt Nápolyban. A szerződés értelme szerint I. (Nagy) Lajos lemondott hódításairól, visszaadta a fogságba vetett durazzói és tarantói hercegek szabadságát, elismerte Tarantói Lajost és Johannát mint a Nápolyi királyság uralkodóit, akik viszont 300 ezer aranyforint hadi kárpótlást voltak kötelesek fizetni a magyaroknak, továbbá Johannának pápai vizsgálóbizottság elé kellett állni, amely tisztázza esetleges bűnrészességét férje meggyilkolásában, aki Lajos öccse volt.

Ostromok, felkelők és banditák szorításában

A hadi események tükrében Craco városa öt évig volt magyar katonai ellenőrzés alatt, majd a nápolyi szerződés értelme szerint visszakapta jogos tulajdonát a Sanseverino család Bisignanóról elnevezett hercegi ága. A város első nagy népességfogyása az 1656-os nagy pestisjárványakor következett be. A település akkori ura már Don Angelo Latronico orvos és felesége, Veronica Putignano volt, akiknek leszármazottaik 1712-ben vehették fel Craco márkija, majd kicsivel később hercege címet. 

A Parthenopei Köztársaság 1799-es kikiáltásával párhuzamosan a város lakossága is fellázadt a Bourbon-dinasztia ellen. A köztársasági forradalmat azonban néhány hónappal később a Szent Hit hadsereg vérbe fojtotta. A cracói felkelés vezetőjét, Innocenzo De Cesare diákot a Carbone kastélyban élve felkoncolták a királypártiak.

A város bár visszatért a Bourbon-monarchia uralma alá, ám a királyságot hamar felváltotta Napóleon megszállása. A franciák miatt elmenekült kormány gyakran bérelt fel rablócsapatokat, hogy fosztogatásaikkal a franciák ellen hangolják a lakosságot. Cracót először 1807. május 10-én támadta meg Nicola Chiarito vezette fekete maszkos banda, majd ugyanez év július 18-án Domenico Rizzo gerillái követtek el tömeges erőszakot a városban, a franciabarát köztisztviselőket ekkor kardélre hányták. A banditák még Itália egyesítése után is rendszeresen sanyargatták a dél-itáliai falvakat, kisvárosokat.

A természet és a filmesek szorításában

Bár a külső hódítók és a haramiák eltűntek a környékről, a település lakói nem lélegezhettek fel. A folyamatos aszály és éhínség miatt 1892 és 1922 között több mint 1300 cracói vándorolt ki Észak-Amerikába. A hátramaradtakat azonban továbbra is sanyargatta a természet. 1963-ban egy földcsuszamlás-sorozat miatt evakuálni kellett a település csaknem teljes lakosságát akiket a kormány a közeli Peschiera-völgybe költöztetett át. Az állam már pont a település újjáépítését tervezte, amikor egy 1972-es villámárvíz végleg ledöntötte a még mindig kétezer fő által lakott falu házainak többségét. Egy 1980-as földrengés még tovább rontott a helyzeten, az otthonaikat végleg elhagyták a cracóiak.

A kényszerű elvándorlás miatt az egykori magyar végvár csakhamar szellemváros lett. Mivel 2010-ben a község bekerült a Műemléki Világalap által összeállított védendő műemlékek jegyzékébe is, így számos turista keresi fel a középkori romokat. Craco megkapó sziluettje több filmrendező fantáziáját is beindította.

A lassan elenyésző település eddig több mint 30 játékfilmnek, tévéfilmnek, televíziós sorozatnak, reklámfilmnek és klipnek volt hosszabb-rövidebb ideig a díszlete. Az ismertebb fénykarcolatok közül érdemes megemlíteni Mel Gibson 2004-ben bemutatott „A passió” című filmjét, ahol Júdás öngyilkossági helyszíneként jelent meg a település. Négy évvel később Daniel Craig a falu melletti szerpentinen száguldozva próbálta lerázni üldözőit az új James Bond-filmben, A Quantum csendjében.