Nincs egy hely, nincs egy hely

Amikor a múlt század elején a Vörös-folyó egyik mellékágánál az amerikaiak egy nagyméretű kőolajmezőt fedeztek fel, több mint húszezer telepes költözött Oklahoma és Texas határára. A kitermelésben érdekelt olajtársaságok 1919-ben jelentek meg a közeli, 1876-ban alapított Wichita Falls nevű faluba, ahol teljesen ismeretlen volt az infrastruktúra fogalma. Megfelelő méretű és mennyiségű kőépületek hiányában a fekete arany kiaknázásában érdekelt cégek utcai sátrakban voltak kénytelenek lebonyolítani a különféle részvénytranzakciókat és az ásványjoggal kapcsolatos ügyleteiket.

A krónikus épülethiányt, kicsit csúsztatva irodapiaci hiányt látva ekkoriban döntötte el Augustus McMahon, hogy ha a kőolaj erőltetett ütemű kibányászása miatt más vállalkozóknak nincs idejük építkezni, ő lesz az első olyan ingatlanberuházó a településen, aki megépíti a lassan várossá fejlődő logisztikai csomópont első toronyházát. Bár az ötlet zseniális és magától értetődő volt, az elképzeléssel volt egy apró gond: 

Ötletével azonnal házalni kezdett a helyi bányaipari cégeknél. Rábeszélőkészsége annyira eredményesnek nyilvánult, hogy pár hét alatt rádumált hét tőkeerős nagyvállalkozót, hogy közösen finanszírozzák nagyratörő elképzelését, amelyet a sebtiben megalapított építőipari cégével fognak kiviteleztetni. 

Gógyis Augustusunk beruházásának helyszínét a belvárosi St. James szállodával szemben álló, használaton kívüli és őrzés nélküli vasúti raktár területén lelte meg, amely egyébként Augustus Newby szállítóipari cégének tulajdonában állt.

A teljes befektetői bizalmat élvező McMahon azonnal munkához látott. Megbízta a pályakezdő Michael Beards építészmérnököt, hogy ezer dollárért és pár, kobakra adott barackért cserébe tervezze meg egy hét alatt leendő toronyházát, amelyet csendestársai nem titkolt szándéka szerint méltó versenytársnak szántak a New Yorkban ekkoriban átadott, 241 méteres Woolwoorth Building nevű felhőkarcolónak. A Wichita Falls-i késő neoklasszicista stílusú épület kivitelezési munkái olyan rekordgyorsasággal haladtak, hogy a márciusi alapozási munkák befejezése után fél évvel már kulcsrakész volt az egész építmény. Mindenki boldog volt. A polgármester is. Vagy mégsem?

Tényleg a méret a lényeg?

A toronyház felavatási ünnepségére 1919 derekán került sor. A lerántott, tört fehér színű lepedők alól kibontakozó „felhőkarcolótól” mindenkinek leesett az álla. Nemcsak a lakosságnak, hanem a profitra éhes hét befektetőnek is. 

A négyszintes épület hosszúsága 5,5 méter (18 láb), szélessége pedig három méter (tíz láb) volt. Természetesen a falvastagság miatt a belső alapterület még kisebbre sikeredett. Az irodaház szintenként 3,7 (12 láb) x 2,7 (kilenc láb) métert tett ki, amely emeletenként 4 x 10 (108 négyzetláb) négyzetmétert jelentett. De ez az alapterület sem volt hasznos, hiszen a beltér 25 százalékát teljesen elfoglalta a felsőbb szintekre vezető meredek lépcső. 

A felháborodott befektetők persze azonnal felelősségre vonták az ekkor már Arizonában bujkáló Augustust, akit önkényesen elraboltattak ottani szállásáról. A tett helyszínére visszatérve azonban a kivitelező egykori üzlettársai orra alá dugta az aláírásukkal ellenjegyzett tervrajzokat és szerződéseket. Ekkor derült ki a grandiózus átverés lényege. 

Az ügyből természetesen per lett, ám a bíróság széttárta a karját. A parókás bíró kerek perec kijelentette, hogy a szerződések hitelesek, jogszerűek, hiszen a felperesek egyenként látták el kézjegyükkel, sőt a tervrajzokat is láttamozták. Jobban kellett volna figyelniük, hogy egy vagy két aposztróf van a 480-as szám után – vonta meg a végső konklúziót a jogi tudor. A károsultaknak csak egyetlen ponton sikerült fogást találniuk McMahonon. Mivel a beígért lift nem valósult meg, így annak beruházási költségét vissza kellett fizetnie.

Bár ezt az összeget valóban visszautalta Augustus, ekkor érte a második csapás a tőkéseket. A beruházáshoz kiszemelt, használaton kívüli vasúti raktárt sohasem vásárolta meg McMahon az életvitelszerűen Oklahomában élő Augustus Newby nagyvállalkozótól vagy az általa vezetett cégtől,

A világ legkisebb felhőkarcolója

Egy évvel később, a tragikomikus kimenetelű per után a négyszintes téglaépületet már mindenki csak úgy ismerte az Egyesült Államokban, hogy a 

Pár év múlva kiapadt a nagy anyagi javakat sejtető olajmező, majd 1929-ben beköszöntött a nagy gazdasági világválság is. A vállalkozások folyamatos becsődölése miatt csakhamar a Newby–McMahon épületét is kiürítették, ablakait bedeszkázták, majd 1931-ben egy gyújtogatásnak köszönhetően szinte teljesen kiégett az egész épület. A romos ingatlant többször megpróbálták azóta lebontani, ám ezt az önkormányzati szándékot mindig megvétózta a lakosság és a helyi építészek többsége. Törekvéseiket meghallgatva 1986-ban lett az építészeti jegyei alapján nem, maximum csak érdekes története miatt műemlék a ház, amely statikai megerősítése után 2000-ben lett ismét magántulajdon és turisztikai zarándokhely.