Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Eladó a Nobel-díjas tudós egykori újszegedi villájaA szomszédunkban dúló háború miatt sokakban felmerül a kérdés, hogy mit tehet a magyar lakosság, ha az ország katonai kötelezettségei miatt hadszíntérré változna, és városainkat akár atomtöltetű rakétákkal bombáznák az oroszok. Persze erre az eshetőségre most nagyon kicsi az esély, ám ha Putyin mégis ehhez a fegyvertípushoz nyúlna, mert kifejezetten szeretné a III. világháborút kirobbantani, első körben igazából Románia, Lengyelország és a balti államok lennének veszélyben.
Bár az ukrajnai harcok alapján a nagy orosz medve egyre lomhábbnak és gyengébbnek tűnik, a fenti elvi eshetőség tükrében érdemes felidézni, hogy a Varsói Szerződés (VSZ) katonai vezetése nem is olyan régen hogyan gondolkodott egy ilyen csapássorozat esetére. Mit tett volna a „vörösök szövetsége”? A Kreml urai melyik magyar városokat akarták megvédeni vagy harc nélkül feladni és magára hagyni?
A magyar hírszerzés egyik 1964-es dokumentuma alapján úgy kalkulált, hogy a NATO hazánkat az első támadási hullám során 538 darab F–84F és B–52-es típusú vadászbombázó bevonása mellett Mace, Matador, Corporal, Jupiter, Honest John, Polaris és Skybolt típusú rakétákkal fogja lőni. A VSZ vezetése szerint a nyugati erők atomtöltetekkel felszerelt rakétáik többségét Brescia, Valeggio sul Munco, Gracciano, Rimini, Udine, Ancona, Novara, Vercelli, Genova, Livorno és Trento melletti silókból fogják kilőni, kisebbik hányadukat pedig az Adrián állomásozó amerikai hatodik flotta hajóiról.
Horváth Miklós és Kovács Vilmos Magyarország az atomháború árnyékában című szakkönyve szerint 1987-ben ezeket a közepes hatótávolságú hadászati rakétákat 108 darab Pershing II. és 464 darab szárnyas rakéta váltotta fel. Háború esetén a térségbe vezényelni kívánt amerikai hatodik flotta ekkor már rendelkezett egy hidrogénbombával is.
A budapesti és a moszkvai katonai vezetés ekkoriban úgy okoskodott, hogy a NATO az első támadási hullámban 42 darab atomtámadást indíthat magyar célpontok ellen, amelyeknek robbantási módja 15 légi és 27 földi lesz. A támadás nemcsak katonai alakulatokat, kilövőállomásokat, hadiüzemeket, közlekedési csomópontokat érintett volna, hanem nagyvárosokat is. Mivel a Kremlben úgy kalkuláltak, hogy a VSZ ellentámadása során nem foglalkoznának a jelentős erőket lekötő nyugati városok ostromával, így
a szovjet hadvezetés saját logikáját követve úgy okoskodott, hogy a nyugati szövetségesek is leginkább a nagyvárosok teljes megsemmisítésére fognak törekedni.
A Temp hadgyakorlat elgondolása szerint a folyamatosan mozgásban lévő szovjet–magyar alakulatok elleni atomcsapások mellett
A második támadási hullámban Hatvan, Győr, Tatabánya, Répcelak, Rum, Hosszúpereszteg, Andráshida, Sármellék, Pécs, Öttevény, Kóny, Beled, Szany, Veszprém, Óbarok, Dunaújváros, Szeged, Felsőörs, Csönge, Balatonkiliti, Öcsénypuszta, Siratószőlők, Kisköre, Bázakerettye és a Tótvázsony melletti atomtöltetű fejekkel is felszerelhető Kis-Moszkvának hívott rakétasiló fog nukleáris csapást kapni. A lista 1987-ben kibővült a paksi atomerőművel.
Moszkvában úgy kalkuláltak, hogy Budapestre minimum kétszer, de legfeljebb háromszor dob le a nyugati katonai szövetségi rendszer egy-egy megatonnás erejű atombombát.
A legnagyobb és legoptimálisabb pusztítás elérése érdekében az elvtársak az első gombafelhőt pontosan a Baross tér felett 3,12 kilométerre várták. Kalkulációik szerint az M2-es metrómegálló és a Keleti pályaudvar felett felrobbantott 1000 kt erejű bomba 90 méter mély és 390 méter átmérőjű krátert eredményezett volna.
ennek A tűzgolyónak a várható sugarát a mérnökök 0,97 kilométerre számolták ki, ami annyit jelentett, hogy csak ez az egy explózió 2,93 négyzetkilométeres területen minden szerves és szervetlen anyag azonnal elpárologtatott volna a Blaha Lujza tértől a Városligetig.
Mivel egy ilyen gombafelhőnek a középpontjában több millió Celsius-fok keletkezik, amely szuperszonikus gyorsasággal terjed szét, nyomában pedig hurrikánszerű forgószél jár jelentős hőmérséklet-emelkedéssel és radioaktív sugárzással, így a pesti síkság miatt és az enyhe emelkedésű budai dombok miatt ez a „Baross-féle” bomba akár 71 négyzetkilométeres területet tett volna lakhatatlanná. Az atomtöltetű rakéta hőhatása 75 négyzetkilométeres területen túl is mindent pusztulásra ítélt.
Az ionizáló robbanás epicentrumától számítva az első sugárzási zónában öt percen belül minden embert cselekvőképtelenné tenne.
A Ferenciek terétől a Hungária körútig terjedő körgyűrűben élő városlakók az 5000 Rem/óra erejű dózistól négy-öt nap múlva hunynának el.
A következő gyűrűben, amely keleten a Blaha Lujza tér és Szabadság híd közötti szakasznak, nyugaton pedig a Városliget és Herminamező között lenne mérhető – hat-hét nap múlva. Ők 1000 Rem/óra sugárzást szenvednének el.
Egy esetleges Baross tér feletti robbanás során nem járnának jobban a budai és a belvárostól kijjebb élők sem. A Szabadság hídtól a budai Várpalotáig elérő 100 Rem/ óra sugárzás miatt az ebben a városszövetben élő lakosság legkésőbb hatvan nap múlva adná át a lelkét Teremtőjének a velő és a bélrendszer krónikus eldeformálódása miatt. Három százalékuk rákos megbetegedésekben szenvedne.
Aki nem sugárbetegségben hunyna el, annak azzal kéne számolnia, hogy az egy négyzetméterre jutó 350 kPa túlnyomás miatt a legtöbb lakó- és középület összedőlne, maga alá temetve az ott kialakított pincékben vagy az óvóhelyeken menedéket keresőket. Az emberi szervezet két atmoszféra (200 kPa) nyomásnak képes ellenállni. Amelyik föld alatti menedékhelyen menedéket kereső lakóra nem dőlne rá az otthona, annak is csekély lenne az esélye a túlélésre. Az oxigénhiány és a szén-monoxid-mérgezés miatt pár perccel később ők is hamarosan elhaláloznának.
A megsemmisült elektromos és gázvezetékek miatt mindenhol nagy és kiterjed tűzvihar keletkezne, amelyet hamarosan felváltana a hetekig tartó „nukleáris tél”.
Természetesen számolni kellene a hőhullám okozta égési sérülésekkel is. A Biatorbágy–Érd–Szigetszentmiklós–Vecsés–Kistarcsa–Fót–Pomáz–Pilisvörösvár település alkotta körön belül élők száz százaléka harmadfokú égési sérülést szenvedne, amely vaksággal, tüdő- és hallássérüléssel, belső vérzéssel, életre szóló rokkantsággal és amputációkkal járna együtt. A Baross tér felett ledobott egy megatonnás atombomba elsőfokú égési sérülésekkel járó hatásai azonban nemcsak Ercsitől Vácig, Zsámbéktól Monorig lennének érezhetők, hanem a leggyakoribb északnyugati szélirány miatt a radioaktív hőhullámot a romániai Petrozsényig éreznék az emberek.
Becslések szerint 373 ezer budapesti lakos azonnal, további 520 ezer állampolgár pedig egy hónapon belül halt volna bele a sugárzás szövődményeibe és a radioaktív csapadék okozta sérülésekbe.
Ezt az irgalmatlan nagy pusztítást csak egyetlenegy, egy megatonnás, a Keleti pályaudvar felett felrobbantott atombomba okozná.
A Kreml és a VSZ vezérkarának számításai szerint azonban a NATO további két, darabonként ezer-ezer kilotonnás atombombát akart ledobni Budapestre a magyar főváros teljes elpusztítása érdekében. Ezeket a bombákat várhatóan Angyalföldre és Csepelre dobták volna le. Budapest és agglomerációjának egészségügyi összvesztesége meghaladta volna a hárommillió főt, ami eléri az ország akkori lakosságának 32 százalékát.
Ehhez társult volna a többi településre ledobott atombomba okozta személyi veszteség és anyagi kár. Idetartozik az ország gyógyszerkészítményeinek 77 százaléka, az országosan tárolt 110 ezer liter vérkészlet 76 százaléka, a 76 ezer kórházi férőhely 58 százaléka.
Ez 1966-os adat. Azóta jóval kevesebb a vérkészlet mennyisége és a kórházi ágyak száma is. Országos viszonylatban még súlyosabb lenne a helyzet.
A radioaktív kiszóródás miatt az ország 2,4 millió négyzetméternyi élelmiszerraktárának 36 százalékos, a gabonasilókban 76 százalékos kárt vetítettek előre. Az ország mezőgazdasági művelés alatt álló mintegy hetvenezer négyzetkilométeres területének 25 százaléka, az 1,7 milliós állatállomány 15 százaléka, az ipari kapacitás 67 százaléka, a hadiipar 53 százaléka, a gyógyszer-és műszeripar száz százaléka, a hús- és konzervipar 70 százaléka, tejipar, a malomipar és a sütőipari vállalatok 75 százaléka, a villamosenergia-ellátás és a kőolajszállító, - feldolgozó üzemek száz százaléka semmisült volna meg egy ilyen csapássorozat után.
A várható hatalmas pusztulást az Országos Légvédelmi és Légierő Parancsnokság (OLLEP) vezetői szerint az idézte volna elő, hogy a Magyar Népköztársaság vezetői hiába helyeztek egyre nagyobb hangsúlyt a légvédelemre,
a honi légvédelmi rendszer nem volt képes az ország főbb objektumait, elsősorban Budapest védelmét váratlan ellenséges légicsapás ellen megvédeni
a 62 darab éjjel-nappal bevethető vadászgép és Varsói Szerződés és főleg a Szovjetunió azonnali katonai segítségnyújtása ellenére se. A leendő károk kivédése és a lakosság részleges megmentése miatt a párt országos méretű óvóhelyépítés felállítását rendelte el. A terv kivitelezése azonban folyamatosan krónikus pénzhiánnyal küszködött. 1955-re az ország alig 9,5 százaléknak tudott a pártállam valamilyen védelmet biztosítani az atomtámadások ellen, ám az óvóhelyek műszaki kiépítettsége alig érte el a 27 százalékot. A beruházási hitelek csökkentésekor a minisztériumok 228 budapesti légoltalmi létesítményt nem fejeztek be, amelyek a karbantartás hiánya miatt szép lassan tönkrementek. Bár a párt megkövetelte, hogy
minden ipari létesítménynek, kórháznak, párt- és megyeháznak rendelkeznie kell atom-, vegyi és kémiai támadásnak is ellenálló óvóhellyel,
a pénzhiány miatt többek között nem épült bunker a sztálinvárosi vasmű, a Borsodi Vegyi Kombinát, a Tiszapalkonyai Erőmű és a szegedi ruhagyár építésekor sem.
Kádár János 1958 szeptemberében úgy fogalmazott az MSZMP Politikai Bizottság ülésén, hogy azért kell beszüntetni az ilyen óvóhelyek kiépítését, mert ezek a bunkerek a fenti tragikus kimenetelű következmények miatt eleve nem adnak kellő védelmet a lakosságnak, ráadásul nagy gazdasági tehernek számít a népgazdaság számára is. Kádár egyedül a magyar ipar gerincének számító
Budapest, Győr, Miskolc és Sztálinváros védelmét látta fontosnak.
Marosán Györggyel és Komócsin Zoltánnal karöltve ekkor döntötte el a párt, hogy atomháború idején célszerűbb a főváros és az ország lakosságát inkább kitelepíteni.
Az akkor még titkos magyar–szovjet megállapodás szerint az ország lakosságának egy részét
a Donyec-medencébe transzportálták volna
az elvileg nélkülözhető szovjet és Magyar Néphadsereg teherautóival, valamint a lakosságtól elkobzott gépjárművekkel.
Persze az evakuáció nem a teljes lakosságot jelentette. A politikai és katonai vezetők jelentős járulékos kárral számoltak. Az 1960. november 11-én megtartott konzultáción szovjet elvek szerint a nagyvárosokból 50 százalék, a kisebb városokból 25-35 százalék erejéig akarták csak a lakosságot keletre telepíteni.
A betegeket, az öregeket mindenhol hátrahagyták volna.
Az ukrajnai transzportok 15 éves korig csak a gyermekeket és a háromgyerekes anyákat jelentette. A többi lakost csak 30-60 kilométerrel vitték volna távolabb a bombázott városoktól. Ez Budapest mellett Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr, Székesfehérvár, Dunaújváros és Szolnok munkaképes vagy hadra fogható lakosságát jelentette.
A Polgári Védelem Országos Parancsnokságának (PVOP) a 1966-os továbbképzésre készített korreferátumában kiemelte, hogy annak ellenére hogy a fővárostól jó messze alakították ki a kormány atom-, vegyi és kémiai támadásoknak ellenálló óvóhelyeit, mint például a K–I fedőnevű, Jobbágyi melletti Szár-hegyben fellelhetőt, a K–II kóddal ellátott erdőbényei objektumot, amely a Honvéd Üdülő alatt nyújtózkodik; a budai Várhegyben a Horthy Miklós kormányzó építette bunkervárost, amelyet eleinte P/50, majd KAGRA, 1968-től pedig K–III-as óvóhelyként ismertek, illetve a K–IV rejtjelű bujáki vezetési pontot, a PVOP úgy kalkulált, hogy az ország politikai és katonai vezetése is áldozatává válik a fővárosra és az országra mért atomcsapásoknak.
Nagyot ugorva az időben teljesen más eredményre jutott az Erőd 1987 fedőnevű gyakorlat. E változat szerint a Magyarországot érő csapások száma 51, de a Csehszlovákiára mért nukleáris csapásokból kettőnek a hatásával is számolni kellett. Itt összesen 493 ezer ember halálával és továbi 111 ezer honfitársunk sérülésével számoltak. A Politikai Bizottság 1987. november 17-i ülésén a hazai és a külföldi tapasztalatokat értékelve arra a következtetésre jutott, hogy a
nagyvárosok lakosságának tömeges kitelepítése nem járható út. Egyszerűen nincsen annyi tehervagon, teherautó és gépjármű az országban, illetve ezeket a járműveket kezelő, a kitelepítéseket leszervező, lebonyolító és életben maradt szakember, ami ehhez a grandiózus művelethez elegendő lenne.
A felnőtt lakosság védőeszközökkel ellátottsága 60-100 százalékos volt. Az akkori tervek szerint a teljes ellátás feltételeit 2000-ig akarták megteremteni. Persze a VSZ katonai szövetség felbomlása után kiderültek a NATO valós, Magyarországot érintő bombázási tervei is. A Future of Life intézet által közzétett amerikai tervek szerint
Budapest vonzáskörzetében csak a ferihegyi és a tököli repülőteret érte volna atomtámadás.
A fővárostól picivel távolabb a kiskunlacházai szovjet hadállásokat, illetve a székesfehérvári katonai repülőteret támadták volna nukleáris fegyverekkel.
Összességében Magyarországot 15 atomcsapás érte volna a szovjet–magyar hadvezetés által feltételezett 42, majd 51 helyett.
Ezek szinte mindegyike polgári vagy katonai repülőtér volt.
Érdemes megjegyezni, hogy a VSZ és a Kreml feltételezései ellenére a NATO sohasem kívánt nukleáris fegyverekkel laktanyák, páncélostámaszpontok, légvédelmi komplexumok és főleg civilek lakta nagyvárosokat bombázni. Legalábbis az erről publikussá tett, valószínűleg kozmetikázott anyagok erről szólnak.
Ami beszédesebb tény, hogy a szovjet-orosz katonai doktrína totális és mindent elsöprő világháborúban gondolkodott. Mint a híradásokból láthatjuk és Putyin beszédeiből hallhatjuk, ez a szemlélet azóta sem változott. Írásunkat innen folytatjuk.
A következő cikkben azt vesszük górcső alá, hogy hol találhatók a megépült bunkerek, és milyen csapást bírnának ki.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
