A halál csak egy állapot

A hinduk szerint, bár a születés és a halál örök körforgásából a Föld bármelyik pontján kiszakadhatunk, a karmától nyert függetlenséget, a móksának hívott üdvösséget leginkább India szellemi fővárosában, Váránaszi szent városában találhatjuk meg, és érhetjük el.

A Gangesz-parti város a világ egyik legrégebben és folyamatosan lakott települése. A jelenleg csaknem hárommillió lakossal rendelkező közlekedési csomópontot Babilonnal és Ninivével egy időben alapították, ám akkor még Kashi, azaz a Fény városa néven ismerték a települést. Amikor a nap lenyugszik a halottak elégetéséhez vezető csaknem száz folyóparti lépcső, azaz valamelyik Ghát utolsó fokán, akkor a helyszíni beszámolók szerint mindig különös fény táncol a Gangesz hullámain a zsarátnokoknak köszönhetően, ami megmagyarázza a város régebbi nevének eredetét.

Váránasziba meghalni jönnek az emberek. Éjszakánként az égett hús szaga, a körömvirágfüzérek és a tömjén szúrós illata keveredik a folyó émelyítően büdös halszagával. A nyolcvan rituális lépcső legismertebbje a Manikarnika Ghát, az úgynevezett Égő lépcső.

A közeli Daszásvamedh Gháton valamennyivel kevesebbet. Ezek a folyami lejáratok annyira kultikus helyet foglalnak el az ind filozófiában, illetve a hindi, dzsainista és a buddhista vallásokban, hogy a hamvasztások előtt nemcsak a halottakat mosdatják meg, hanem a rokonság is ekkor vesz rituális fürdőt elhunyt szerettük hátrahagyott testével közösen. Váránaszinak van egy másik neve is: Mahashmashana, azaz Nagy Hamvasztási Mező.

Ez a Gangesz-parti település nemcsak a hindu áhítat, a zarándoklatok, a miszticizmus és a költészet fontos központjaként ismert ősidők óta, hanem a VIII. századtól Siva főisten egyik földi lakhelyeként is. A város szikláiról, állatairól, fáiról és lakosairól úgy tartják a helyiek, hogy ők is Siva szerves részét képezik, így Váránasziban elhunyni azért számít fenséges ünnepnek, mert a hosszú karmikus út végén a hindu szentírások szerint 8,4 milliószor újjászületett léleknek, az úgynevezett szanszárának és emberi testben történő reinkarnációiknak ez az utolsó felvonása, és egyben az üdvösség, a móksa kezdete, a nirvána beteljesedése.

A halál szállodája

Váránaszi annyira az elmúlás városa, hogy ide tényleg meghalni járnak az emberek. A holtesteket nemcsak a városból, hanem India különböző szegleteiből is ide hozzák elégetni, de a településen több olyan szállodát és panziót is kialakítottak az elmúlt évtizedekben, amelyeket kimondottan a dimenzióugrásra készülőknek tartanak fenn. 

Az egyik ilyen legismertebb „halálszálló” a város Móksa Bhawan nevű hotelje, amelynek hivatalos neve angol átiratban Kashi Labh Mukti Bhawan. A szállodát 1908-ban alapította a Doksia család, és 1958-ban vette fel a mai funkcióját. Az itt megszálló idősek és gyógyíthatatlan betegek legfeljebb 15 napig lehetnek vendégek a 12 spártai berendezésű szoba valamelyikében, amelyekben csak egy-egy elnyűtt és koszos fekvőmatrac és egy-egy ventilátor található.

A szállásdíj napi egy amerikai dollárnak megfelelő indiai rúpiába kerül, amit a család és egy jótékonysági szervezet az elektromos áram költségeinek fedezésére fordít. Ebből az összegből finanszírozzák a ház földszintjén működő puritán küllemű kis templomocska fenntartását és saját papjuk fizetését is, aki naponta itatja meg imamormolás közben az elfekvőket egy pohárnyi Gangesz-vízzel, amelyet a hinduk hitük szerint tisztának és szentnek tartanak.

Azoknak a „szerencsétleneknek”, akik két hét után is életben maradnak, alternatív szállást kell keresniük, és más haldoklónak kell átadniuk szobájukat. A recepción ilyenkor általában arra kérik a családtagokat, hogy vigyék haza szerettüket, és csak akkor térjenek vissza, ha már biztosabbnak tűnik a haldoklónál az elmúlás szele. A házirend szerint az egyemeletes Üdvszállóban csak hinduk, a reinkarnációban hívők és fertőző betegségben nem szenvedők szállhatnak meg, más vallásúak vagy turisták nem. Szintén kizáró ok, ha a haldoklók utolsó kívánságként bármiféle szexualitásra vagy más egyéb bűnös tevékenységre vetemednének. Ez esetben szintén azonnal el kell hagyniuk a házat.

A szálló olyannyira népszerűnek számít a hinduk körében, hogy akár több ezer kilométert is megtesznek a külföldről érkezők, hogy itt halhassanak meg. Váránasziban azonban nem a Móksa Bhawan nevű hotel az egyetlen olyan hely, ahol az ember utolsó földi napjait eltöltheti. A város másik sarkában 1920-ban alapították meg a Mumukshu Bhawan nevű, 300 férőhelyes szállodát, ami szintén hospice-jellegű, de itt nincs kéthetes időkorlát. Az itt megszállók között sok olyan 60 év feletti vendég látható, akik szintén a halálvárás miatt jöttek ide, ám a kaszás késlekedése miatt már több évtizede kénytelenek itt vegetálni.

A költségek itt is alacsonyak, mivel a Mumukshu szintén csak alapdíjat számít fel a szállás és az elektromos áram fedezésére. Az igazgatóság annyira irtózik a pénztől és az anyagi javaktól, hogy szociális alapon sok helyi családnak is kiutaltak ingyen szobát, csak hogy fedél legyen a fejük fölött. Természetesen a karmában ragadtaknak nem kell idő előtt elhunyniuk.

Akinek felkeltette az érdeklődését Váránaszi halálszállóinak története, annak érdemes megnéznie a Hotel Salvation című keserédes indiai játékfilmet.