Fekete-Afrika piramisai

Talán meglepő, de tény: Szudánban kétszer annyi piramis van, mint Egyiptomban. A jelenleg polgárháború dúlta sivatagi országban ugyanis az ókorban három kusita királyság is működött, amelyekre erőteljesen hatottak északi szomszédjuk vallási hiedelmei és anyagi kultúrája. A Núbiaként is ismert területen először El-Kurruban épültek fel ezek a gúlák, amelyekbe Kerma, Napata és Meroé uralkodói, valamint gazdag kusita polgárok temetkeztek.

A núbiai piramisok jelentősen eltérnek az egyiptomi építményektől. A sártéglákból, gránitból és homokkőből készült építményeket ugyanis a Nílus menti társaikhoz hasonlóan nem fedték be márványlapokkal, hogy felületük sík legyen, hanem meghagyták lépcsőzetes formájúaknak.

Ezeket a kicsi alapozással rendelkező, 6–30 méter magas kőtömböket ráadásul rendszerint mindig nagyon keskenyre és meredekre alakították ki. Az oldallapok szárszöge többnyire 40-42 fok, az alapon nyugvó szögek pedig 69-70 fokosak voltak. A tetejük vagy csúcsos, vagy csapott, ez utóbbi konstrukciókat masztabáknak hívták. Ilyenben temették el például Amanitore királynőt és Natakamani királyt is.

A szudáni (núbiai) piramisok abban is különböznek az egyiptomiaktól, hogy a legtöbb elé homokkőből készült templomokat is emeltek. Ezeket az áldozati kápolnaként is hasznosított pilonokat gyakran dekorálták kardot tartó alakokkal, ilyen például Adeqetali király piramistemploma. Szintén fontos különbség, hogy a sírkamrákat nem a piramis belsejében, hanem alatta alakították ki. 

A szobákat kivakolták, és az elhunyt életét bemutató, festett domborművekkel díszítették. Ezek a műalkotások többnyire alvilági jeleneteket ábrázoltak, és ülő pózban mutatták be az ünnepi ruhában felöltöztetett, ékszerekben gazdag, felcicomázott elhunytat.

A mumifikált királyoknak háromkamrás temetkezési rendszerük volt, amelyek közül az első kettőt gyakran oszlopokkal díszítették. Szintén érdekes, hogy a királynőknek bár csak két, föld alatti kamrából álló sírjuk volt, piramisaik nagyobbak voltak, mint a királyokéi. Az elhunytakat mindig az utolsó kamrában temették el.

Az olasz Indiana Jones nem volt hős

Mivel a núbiai piramisok többségét már az ókorban kifosztották, a sírkamrák egykori berendezéseiről és tárgyairól csak korlátozottan lehet képet alkotni. Bár a gúlákban felhalmozott sírtárgyak, így az usébtik (azaz a halottat a túlvilágon helyettesítő szolgaszobrok), amulettek, fajanszok, boramforák, ékszerek és koporsók zömét már Krisztus előtti évszázadokban ellopták, a piramisokat nem rombolták le Giuseppe Ferlini megjelenéséig.

Az olasz katona 1820-ban csatlakozott a Szudán meghódítására készülő Muhamnad Ali pasa vezette oszmán hadsereghez, ahol gyorsan lépkedett előre a katonai ranglétrán. A Bolognában született zsoldos 1834. augusztus 14-én lépett ki a török hadsereg kötelékéből, hogy Antonio Stefani albán kereskedővel közösen feltérképezze az 1821-ben alapított Karkúmtól 200 kilométerre északkeletre elterülő, Meroé környéki 900 piramist.

A beduin és arab legendákat követve a páros azonnal ásni kezdett, de a pénzük fogytával Ferlini két hónap múlva úgy gondolta, hogy a költséges földtúrás helyett érdemesebb lenne inkább felrobbantaniuk ezeket a kis méretű piramisokat, amelyeket néhány évvel korábban Frédéric Cailliaud francia természettudós még „jó körülmények között” látott.

Ennek a brutális beavatkozásnak köszönhetően találta meg Wad ban Naqa mellett Amanishakheto núbiai királynő kincsét.

Ha van fuksz, fuss!

A fantasztikus ékszerlelet 57 darab arany pecsétgyűrűből, öt ezüstgyűrűből, tíz olvasztott üvegbetéttel díszített arany karkötőből, kilenc arany pajzsgyűrűből, két karszalagból, tucatnyi drágakő-berakásos nyakláncból, karperecből, fülbevalóból, valamint kagylóval és karneollal díszített nyakörvből állt. A lelet rendkívül sok amulettet és nyakláncokhoz tartozó elemet is tartalmazott. 

Miután Ferlini megtalálta a keresett kincset, hazatért. Egy évvel később jelentést írt az expedíciójáról, amely katalógust is közreadott a leletekről. A kalandor természetesen megpróbálta eladni a kincset, de ekkor még senki sem hitte el, hogy a Szaharától délre ilyen kiváló minőségű ékszerek készülhettek Fekete-Afrikában. Leleteinek egy részét aztán csak megvette I. Lajos bajor király, amit jelenleg a müncheni Állami Egyiptomi Művészeti Múzeumban őriznek. A fennmaradó részeket a berlini Egyiptomi Múzeum vásárolta meg.  A meroéi piramisok 2011 óta az UNESCO világörökségi védelme alatt állnak.