Volt egyszer egy Diplomataház

Talán sokak által ismert tény, hogy 1944 decemberében ez a Nagyboldogasszony (Mátyás) templommal szemben álló három lakóépület a szovjet aknatalálatoknak köszönhetően annyira megsérült, hogy 1948-ban le kellett bontani.

Mivel ez a terület a Várnegyed legexponáltabb pontja, így a Diplomáciai Testület Ellátó Iroda (DTEI) óhaja alapján a fogíjra egy olyan vendégházat akartak felépíteni, amely egyrészt kiszolgálja a hazánkba érkező másod- és harmadvonalhoz tartozó külföldi diplomatákat, illetve „megfelelő regenerálódást biztosít” a külhoni szolgálatról visszarendelt magyar külügyéreknek is. A kezdeti elképzelések szerint az emeletek a külszolgálat, a földszint pedig az Idegenforgalmi Hivatal kezelésébe került volna.

A tervezők egy olyan épületet terveztek meg a szabálytalan telektömbre, amelynek lépcsőzetes kialakítása kicsit hasonlított az mezopotámiai zikkuratokra és a gótikus templom támpillérjeire is.

A régészek kimutatták, hogy a középkorban egy szűk sikátor húzódott az Alabárdos étteremnek is helyt adó szomszédos épület oldalában, így a Jánossy–Laczkovics-páros visszaállította ezt az egykori utcácskát – ahol a kiásott középkori maradványokat beépítették a tűzfalba. A huszonhat szobás Diplomataházat 1971 és 1981 között építették fel. Szintén ekkor avatták fel az ingatlan térre néző homlokzata előtt Makrisz Agamemnon görög származású szobrász Kürtös hírvivő című alkotását.

A nyugati blokkba tartozó államok másodvonalbeli politikusait, valamint a Világbank (IMF) képviselőit sokszor invitálták magyar vendéglátóik ebbe az épületbe egy kis éjszakai lumpolásra. Természetesen a hírszerzés nemcsak bepoloskázta a szobákat, hanem olyan női ügynököket is szolgálatba állított a nép nevében, akikkel kompromittáló erkölcsi akciókat is végrehajthatott a külföldi politikusokon, bankárokon. Levéltári dokumentumok alapján az 1981-ben megkapott IMF-hitelt az itt tevékenykedő belügyi lányoknak köszönhetjük.

A rendszerváltás után az Ámor-házként is ismert sarokház háromcsillagos szálloda lett. A Burg hotel huszonegy évig működött a falak között, majd az épületet 2019-ben megvette a Magyar Nemzeti Bank ingatlankezelője, a Pallas Athéné Domus Meriti Alapítvány (PADME), amely a bontás mellett tört lándzsát. Bár az épületet több szakmai szervezet, fórum és építész helyi és fővárosi védelemre javasolta, a kormány a hangos tiltakozások ellenére nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségűnek minősítette a beruházást – és megengedte a sarokház lebontását.

A PADME a telekre egy olyan konferenciaközpontot (PAKK) vizionált, amely mellett elfér egy kávézó, az előadók szálláshelye, illetve az alapítvány iroda-, oktatási és kulturális centruma is. A tervezési munkálatokra felkért Reisz Ádám építész vezette RAPA Architects ekkor javasolta: úgy építsék vissza a háború előtt itt állt három lakóházat, hogy azok ne csak az alapítvány igényeinek feleljenek meg, hanem a Diplomataháznál koherensebben illeszkedjenek a vári szövetbe.

A különösebb építészeti és építéstörténeti jegyekkel nem rendelkező házak csak részlegesen kapják majd vissza kulisszahomlokzataikat. Jó példa erre, hogy az egykori Szentháromság tér 7. szám alatti Érczhegyi-bérház azért nem kapja vissza második emeletét, hogy szintkiosztásával jobban passzolhasson a szomszédos, Országház utca 2. szám alatti lakóház tagozataihoz.

A Pallasz Athéné szobrával egykor szemben álló, kiugró sarokerkéllyel rendelkező Sadrovitz-ház egy olyan új félköríves záródású kaput kap a Szentháromság tér felől, amely sosem volt ott. A régi Városházával szemező Szentháromság utcai kétemeletes Grueber–Toroczkai-ház se az 1937-es átépítés utáni küllemét fogja megkapni, hanem az azt megelőzőt. Érdemes felidézni a díszletfalként részlegesen visszaépíteni kívánt házak múltját.

A volt Érczhegyi-bérház (Szentháromság tér 7.)

Az egykori telek helyén eredetileg két apró középkori ház állt, amelyek közül a délebbit a Mátyás-templom gondozását is viselő domonkos nővérek birtokolták. Ezek az ingatlanok az 1686. évi ostrom során annyira megrongálódtak, hogy újjáépítésük a XVIII. század elején már barokk stílusban történt meg. Az eredetileg 93-as és 94-es házszámmal ellátott épületeket 1824-ben úgy építették egybe, hogy házszámozásukat meghagyták.

Érdekesség, hogy míg 1848 márciusában az Országház utcához közelebb eső házrészben a Királyi Erdészeti Hivatal egyik meghatározó alakja, Hüber Jakab erdőmester élt, addig a déliben a híres-neves dr. Christen Ferenc városi főorvos.

Érczhegyi Ferenc udvari könyvkötőmester és felesége, Ott Mária könyv- és papírkereskedő 1865-ben vette meg a két házhelyen elterülő házat. Ők ebben az évben csak annyit tettek, hogy Molnár Samu asztalos segítségével egy kirakatot alakítottak ki a homlokzaton, ahol az öreg könyvkötészeti munkásságát reklámozták. Érczhegyi úr már régi Budai Lövészegylet főlövészmestereként is tevékenykedett, amikor 396 négyzetméter alapterületű tulajdonára egy újabb szintet emeltetett. 

A bérházban leginkább irodatisztek, pénzügyi- és honvédelmi minisztériumi dolgozók, valamint hivatalnokok éltek. A nevesebb lakók között tartották számon 1894-től dr. Jancsó Benedek történészt, publicistát, főgimnáziumi tanárt, akinek főbb művei a kisebbségpolitikai és a nemzetiségtörténeti írások voltak. Akadémikusként többek között ő jegyezte a Román irredentista mozgalmak története és Erdély története című szakkönyveket is.

Az ő szomszédja volt Szentmiklóssy Béla színész, elismert bonviván, Szabó Géza királyi tanfelügyelő, illetve a híres Ruszwurm cukrászdinasztiához tartozó Károly, aki századosként szórta a cukrot a kávéjába a Honvédelmi Minisztérium kantinjában. Szintén a jellegtelen küllemű, tucathomlokzattal rendelkező bérház lakója volt a későbbiekben Degel Frigyes mérnök, budavári orgonista, báró dr. Natorp Tivadar jogász, a Pénzügyminisztérium főtanácsosa, aki számos könyvet írt a dohánypiac szabályozásról, megadóztatásáról, illetve, hogy miért rossz ízű a pesti szivar. Őt jóval később a kommunisták Jászkisérre telepítették ki.

Szintén itt élt Szabó Vladimir pedagógus, jelentős festőművész, grafikus és könyvillusztrátor. A házban működött Kellner H. Jenő divatáru üzlete, Lantos Dávid illatszer és háztartási cikk boltja, valamint Mayer Bálint fodrászata is.

Érdekesség, hogy IV. Károly 1916-os koronázása alkalmából a ház akkori úrnője, Trübswetter Irma Jozefa olyan jó üzleti érzékkel rendelkezett, hogy a Szentháromság térre néző ingatlana összes ablakát darabonként 2500 koronáért kiadta a ceremóniára kíváncsiaknak –18 nyílással számolva ez igen komoly összeget fialt.

Kertész Mihály, a Casablanca című filmjéért később Oscar-díjjal jutalmazott Michael Curtiz rendező korabeli filmfelvételein jól láthatók az ablakokban gubbasztó fejek.

Az Érczhegyi-bérház 1944 decemberében olyan súlyos károkat szenvedett, hogy 1948-ban lebontották. A megüresedett telken 1959-ben folytattak ásatást Lócsy Erzsébet régész vezetésével. Ekkor találták meg a sziklára épült téglaboltozatos középkori pincerendszer támfalait és egy gótikus ajtókeret maradványait is. 

A volt Sadrovitz-ház (Szentháromság tér 8.–Szentháromság utca 1.)

Az egykori Szentháromság tér 8. szám alatt a török hódoltság idején anatóliai rézművesek és üstkészítők éltek. A törökök kiverése után a bécsi adminisztráció 1692. január 5-én azzal a feltétellel adta oda ingyen ezt a romos házhelyet Michael Sadrovitz (Sauttervitz) szűcsnek, hogy a német nyelvterületről érkező mesterember pár év alatt egy elfogadható lakóházat építtet fel ide. Az épület nagy valószínűség szerint a szemközti régi Városháza kialakítását is levezénylő Johann Hölbing építőmester tervei alapján készül el.

Alig egy évtizede állt csak a takaros, ám puritán küllemű sarokház, amikor a többi budai házzal együtt ez az ingatlan is leégett az 1723-as nagy budai tűzvészben. Felújítása jócskán elhúzódott. A középkori alapfalakkal és délről nyíló kőboltozatos pincével rendelkező ingatlan csak 1770 és 1774 között nyerhette el végső formáját. 

Mivel a 141 négyzetméter alapterületű épület megtartotta középkori beosztását, így szűkös helyiségei nem sok családnak nyújtottak kényelmes otthont. A 14 kisebb-nagyobb helyiséggel, zuggal rendelkező épület 1805-ben lett Radics Arzén italkereskedő tulajdona, akinek Zöld vadászhoz címzett fogadója a Hűvösvölgyi út 32. szám alatt működött.

Az 1848-as szabadságharc idején Svirák Pál mészáros birtokolta a házat. A XIX. század végén már dr. Soós Kálmán ügyész zsebében lapultak a bejárati kulcsok. Őt váltotta Grünwald Samu rövid- és divatáru kereskedő, akinek boltja a tér felé nézett.

Budapest ostromáig persze jó sok üzlet működött a sarokházban. Érdemes megemlíteni Klimon Erzsébet és Kutas Lajosné tejkereskedéseit, Lantos Gyula cipőjavító műhelyét, Lengyel Zsigmond divatáru kereskedését, Kotzián Miklós kávé- és csokoládéboltját, valamint Farkas Jenő női és úri ruhaboltját. A ház lakói különösebben nem voltak közismertek. A két említésre méltó név talán csak Schlott János ezredes és Balassa József százados lehetne, de ők sem csináltak semmi különöset.

Az épületet 1901-ben vette meg Budapest városa, akik kezdetben itt alakították ki a Mátyás-templom plébániáját és a kerület tisztiorvosi rendelőjét. Praktikus okok miatt szintén itt kapott két szobát az önkormányzat temetkezési intézete is. 1941-ben szintén itt helyezték el a budavári barlangrendszer feltárásában elévülhetetlen érdemeket szerző Magyar Barlangkutató Társulat központi irodáját és a Légoltalmi Liga 1. számú kirendeltségét is.

1921-ben kisebbfajta szenzációnak számított, amikor dr. Kismarty-Lechner Jenő építész, jeles szakíró a ház építéstörténeti múltja után kutatva, megállapította, hogy 

Miután a követ kibontották és múzeumban elhelyezték, majd egy műkővel pótolták hiányát, az épületet 1928-ban műemléknek nyilvánították.

A ház egyre romosabb állapota és a plébánia terjeszkedése miatt a főváros 1944-ben döntötte el, hogy lebontatja Michael Sadrovitz többszörösen átépített barokk stílusú házát, de a terv végrehajtását megakadályozta a műemlékvédelem. A drákói szigor miatt ekkor döntötte el az önkormányzat, hogy a csákányozás helyett inkább felújítják a sarokházat, amelyre a testület el is különített 620 ezer pengőt.

A rekonstrukciót azonban megakadályozta a világháború. A főváros ostroma alatt az épület két szovjet aknatalálatot is kapott, megmentése reménytelen lett. A ház 1947-es bontása után H. Gyürky Katalin vezetésével 1959-ben régészeti feltárást végeztek.

A volt Grueber–Toroczkai-ház (Szentháromság utca 3.)

A török kiverése után az egykori Sütő utca 101. számú házhelyet 1696-ban szintén azzal a feltétellel kapta meg ingyen Hans Kaspar Grueber cipész az adminisztrációtól, hogy egy éven belül lakhatásra alkalmas házat épít fel az üszkös romok helyén. A kikötést valószínűleg határidőre teljesítette a lábbelis, mert 1716-ban már Johann Schneider cipész tulajdonaként volt ismert a ház. Ő Martin Gabriel Richter puskaművesnek és nejének adta el az ingatlant, amelyet örökség címen 1719-ben szerzett meg Gabriel Vossmayer szíjgyártó, aki még ebben az évben el is adta tulajdonát Jakob Maurer fürdőmester-seborvosnak. Ez a ház szintén leégett az 1723-as tűzvészben.

A 119 négyzetméter alapterületű ház 1841-ben lett kétemeletes és copf stílusú Patronovics Mátyás dohánykereskedőnek köszönhetően. Arányi Lajos orvos 1877-ben így írt az ekkor már Verdebrer Máté birtokolta épületről:

Ezen, csupán kétablaknyi széles háznak csak egy benyúló boltozata van és az a földszint. A földszinti helyiség csak egy kapualjból áll, mely félkört képez.

Verdebrer Máté 1879-es halálával először középső fiára, Antalra, majd az ő 1893-as távozásával lányaira, Katalinra és Rózára szállt a tulajdonjog. Tőlük vette meg a házat a főváros 1911-ben, hogy itt alakíthassák ki az I. kerületi önkormányzat adószámviteli- és a lakáshivatalát.

Az új kiállítótereket a mérnök Erdélyből származó népművészeti ipartárgy gyűjteményével akarták berendezni. A több száz darabból álló kollekció, azaz népi bútorok, székek, asztalok, szekrények, székely használati tárgyak, valamint a szakíró több ezer darabból álló művészettörténeti és néprajzi vonatkozású terveinek és rajzainak egy része itt kapott volna publicitást. A főváros költségén létrehozott új múzeumért cserébe Toroczkai Wigand Ede kormányfőtanácsos felajánlotta a Gül Baba utca 24. és az Úri utca 17. szám alatti házainak tulajdonjogát.

Az épület átépítését a néprajzi gyűjtemény felajánlójának tervei alapján kivitelezték. Az 1936 és 1937 között lezajlott munkálatokat Kovatsek Ferenc építőipari cége bonyolította le.

A fővárosi Székely Múzeum földszintjén kialakították egy 5,6x7,25 méteres hallt is, amelynek a közepére egy kis méretű medence is került.

Az utcafronttól távolabbi helyiségekben alakították ki a konyhát és a szeneskamrát. Az első emeleten Toroczkai privát lakása kapott helyt. Kétablakos szobája a Szentháromság utcára nézett. Ez a helyiség mögött alakították ki az építész alvófülkéjét, a lépcsőn túl pedig a cselédszobát és a lomtárt. A két szobából álló múzeum a második emeleten működött. Az utcafront felőli helyiség volt a műterem, az udvarra néző szoba pedig a kiállítási tér, Mivel az átépítés alatt feltárták a ház alatt húzódó középkori alagutak egy részét is, így 1939-ben a pincét és az úttestet Barcsay János terve szerint alátámasztották és megerősítették.

A főváros költségén működtetett Toroczkai-féle Székely Múzeum nem sokáig működött az épületben. Bár a kiállítási tárgyakat nem pakolták el, ám az épület 1941-től már a menekültügyi kormánybiztos hivatalaként működött az ostromig, amikor is a szomszédos házba 1944 decemberében becsapódott szovjet aknáknak köszönhetően az 

A ház 1947-es bontása után a régészeti feltárást szintén 1959-ben végezték el, de az ásatásvezető itt már Lócsy Erzsébet volt.