Index Vakbarát Hírportál

A marokkói magyaroknak köszönhető a Mercedes és a Haláltánc

2023.06.02. 18:09

A Habsburgoknak annyira fontos volt, hogy kereskedhessenek Marokkóval, hogy a Duna menti birodalom 1830-ban már tíz tiszteletbeli konzulátussal rendelkezett az észak-afrikai országban. Takarékossági okok miatt, bár ezeket a diplomáciai testületeket 25 évvel később összevonták, a meghagyott tangeri képviselet ekkor kapta meg a magasabb fokozatot jelentő „diplomáciai ügynökség” rangját.

A monarchia presztízsének fenntartására gróf Andrássy Gyula osztrák–magyar külügyminiszter 1872-ben adta ukázba, hogy a konzulátus lelakott épületét el kell adni, és a hivatalt két új ingatlanban kell elhelyezni. Míg az egyikben a szultánhoz akkreditált misszióvezetőnek az otthonát kívánták kialakítani, addig a másikban a tényleges konzuli szolgálatot.

Az előző feladathoz a Bécs–Budapest-tengely akkor vette meg a kikötőváros még gyéren lakott Marchán (Marchane) nevű városrészében azt 

a Garibaldi (ma Hadj Mohammed Tazi) utca 46. szám alatti egyemeletes villát, amely pont pár hónappal korábban lett kész.

Ezt a hatalmas kerttel, szökőkutas medencével rendelkező, kisebb palotának is beillő épületet a zsidó származású Reuben Farache kereskedő építtette kimondottan értékesítési céllal.

A fehérre meszelt neomór, illetve a Beaux-Arts francia akadémiai klasszicista építészeti jegyeket felvonultató épületet a François Hennebique által vezetett francia cég tervezte és kivitelezte. Az épület nívóját fokozta, hogy pár házzal odébb állt a Mendoub-palota és a brit kórház, valamint a mögötte húzódó Shakespeare utca végén a marokkói hadsereg oktatójának, a skót Sir Harry Aubrey de Vere MacLean tábornoknak a négyszintes villája.

A szabadság tere

A külképviseleti épület helyét a városfallal körbevett Óváros, azaz a Medina egyik legforgalmasabb csomópontján, a Petit Socco (Kis tér) nevű útkereszteződésben találták meg. A helyszínválasztás azért volt tökéletes, mert az akkoriban még piacnak is helyt adó öblösödésből futottak ki azok a szűk utcácskák, amelyek a Nagymecset, a belső kikötő, a Szultán-palota, a Zsinagóga és a Grand Socco (Nagy tér) falakkal körbevett kapuikba futottak bele.

A helyszín kiválasztásában persze az is közrejátszott, hogy az osztrák–magyar konzulátus közvetlen telekszomszédjai az olasz és a spanyol követségek lehettek, a szélesebb utcaszakasznak is beillő téren pedig egyszerre négy náció (angol, francia, német, spanyol) is üzemeltetett posta- és távírdahivatalt. Mindemellett persze szintén ez a terecske adott otthont a nívós Bristol Szállodának, a Grand Café Central és a Tingis kávéházaknak is.

A napjainkban Siaghine utcának is hívott, Souk Dakhel névre is hallgató terecske olyan egzotikus, „romantikus és meghitt” térfalakkal rendelkezett, hogy a négyszögletes csomópont számtalanszor adott ihletett a világhírű Eugène Delacroix és Henri Matisse francia festőművészeknek, José Tapiró i Baró spanyol piktornak, valamint Mariano Fortuny díszlet- és divattervezőnek, a spanyol couture atyjának is.

Igaz, jóval később, de Truman Capote amerikai író egyszer, utána pedig Jane Bowles amerikai drámaírónő ezerszer is megismételte a szeme előtt kibontakozó látvány után azt a sommás urbanisztikai bölcsességet, amely szerint:

Míg az athéni Akropolisz előtt egyesek a bölcsesség állapotában, a római Szent Péter-bazilika előtt pedig a kegyelem állapotában, addig a tangeri Petit Socco előtt mindenki a szabadság állapotában érezheti magát.

Talán pont a fentiek miatt döntött úgy gróf Andrássy Gyula külügyminiszter, hogy a monarchia tangeri hivatalának új helyszíne a Petit Socco 9. legyen.

Mivel eredetileg itt a díszes balusztráddal megkoronázott földszintes német postahivatal működött, Bécs–Budapest csak a mögötte húzódó telket tudta megvenni, ahová egy kétszintes épületet emeltek. A hivatal csak a földszinten működött, így az emeletet és a hozzá tartozó hatalmas teraszt (lényegében a német posta tetejét) szállodává alakították át, amelynek üzemeltetését Antonio és José Fuentes spanyol testvérpár vállalta.

Haláltánc és ecset

A szállodaalapítók 2012-ben elhunyt unokája, Alfonso Fuentes szépíró szerint a kicsi, de elegánsan kialakított Fuentes Hotel a megnyitása után nem sokkal már több tucat híres vendéget fogadott. A leírás alapján csaknem

egy évig itt bérelt lakosztályt Camille Saint-Saëns világhírű francia zeneszerző, hogy a Las Once (ma Rekiouak) mellékutcára néző ablaka mellé elhelyezett zongorájánál megalkothassa a Haláltánc című szimfonikus költeményét.

Persze nemcsak Liszt Ferenc nagy barátja, Monsieur Camille volt a hotel neves vendége, hanem a rendszeresen a négyes számú szobában megszálló Joaquín Valverde Durán is, akit meg a spanyolok tartottak nagy zeneszerzőjüknek.

A Danse macabre születésekor, azaz 1874-ben a két komponista naponta találkozott egymással a Petit Soccóra néző teraszon. A középkorúak ilyenkor rendszeresen iszogattak, beszélgettek és zongoráztak. 

Ilyenkor ők voltak a város szívverése – írja Alfonso.

A két művészt gyakran felkereste a szintén Európa-szerte ünnepelt Federico Chueca spanyol zeneszerző, akinek 1886-ban megjelent Nagy út című darabját Friedrich Nietzsche egyszerűen csak így jellemzett:

Annyira hatalmas és mágikus, hogy egyszerűen lehetetlen kategorizálni.

A Fuentes Hotelnek rajtuk kívül szintén gyakori vendége volt az általános szavazatjog, a sajtó- és vallásszabadság, valamint a polgári házasság bevezetéséért harcoló Emilio Castelar spanyol író-politikus és a szintén világírű Benito Pérez-Galdós spanyol író, akadémikus is, akinek olyan könyveket köszönhetünk, mint az Elektra, Az apáca, a Zaragoza ostroma, a Dona Perfectá, a Cádiz és a Tristana.

Érdemes megjegyezni, hogy szintén az osztrák–magyar főkonzulátus tulajdonolta szállodában született az ifjabbik Antonio Fuentes is, aki – atyjával ellentétben – szintén világhírű lett. Festményeire hamar felfigyelt Pablo Picasso is, akivel híres apa–fiú barátságba került. A művész a II. világháború végén költözött vissza Párizsból a szülővárosába. 

A Tanger Toulouse-Lautrecének is hívott Fuentes azonban nem a szülőházba, hanem onnan pár méterrel arrébb, a Los Aissauas térre költözött. Gyakran kereste fel házában a szintén világhírű Oskar Kokoscha osztrák expresszionista festő, Claudio Bravo chilei hiperrealista képzőművész, Cecil Beaton Oscar-díjas jelmez- és díszlettervező, valamint Yves Saint Laurent francia divattervező is.

Jellinek Mercedes és a Daimler

Persze nemcsak a hotel büszkélkedhetett ekkoriban híres lakókkal, hanem maga az Osztrák–Magyar Monarchia tangeri főkonzulátusa is – igaz, ez csak negyedszázaddal később derült ki. Dr. Maximilian Schmidl konzul felkérésére ugyanis 1872-ben, 19 éves fejjel itt kezdte el diplomáciai karrierjét a bécsi rabbi és budapesti anya fiaként Lipcsében napvilágot látott Jellinek Emil. Kis idő múlva már annyira ismert autóversenyzőnek, diplomatának és dúsgazdag autókereskedőnek számított, hogy 1900 áprilisában Wilhelm Maybach főtervező kimondottan az ő szempontjai alapján alkotta meg a Daimler autógyár (DMG) új modelljét.

Jellinek forradalmi meglátásai és ötletei alapján (35 lóerő, 26 kW teljesítmény, alacsony súlypont, préselt acélváz, méhsejt hűtő, hosszú tengelytáv, széles nyomtáv, 75 km/óra teljesítmény, elektromos gyújtás) született meg az első modern személygépkocsi.

Az 1900 decemberében leszállított versenyautók lenyűgözték a világot. Mivel Jellinek Emil értékesítő tevékenykedésének köszönhetően a cannstatti gyár eladásai az egekbe szöktek, és elkerülték a teljes csődöt, a Daimler-gyár hálából innentől az összes autóját a diplomata ekkor tízéves lányáról, Jellinek Mercedesről nevezte el.

A DMG 1902. június 23-án vette fel hivatalosan az autóversenyző és kereskedő engedélyével a DMG mellé a Mercedes nevet, amely ma már az egész világon ismert márkanév, sőt fogalom.

Tengerre, magyar!

Mivel az Adria Magyar Királyi Tengerhajózási Rt. (AMKT) 1902-től már heti hajójáratokat indított Marokkóba, az osztrák–magyar főkonzulátus és a fölötte működő Fuentes Hotel élete felpezsdült.

A korabeli híradások szerint a szálloda gyakori vendége volt Borovszky Géza híres vadász, Viczián István, Pest vármegye főispánja, Pekár Gyula újságíró, tárca nélküli miniszter és Tornai Gyula orientalista festő és felesége is. A festő izgalmas, keleti fűszerezésű képei a mai napig keresett műalkotások New York és London aukcióin.

Természetesen nemcsak a személy-, hanem az áruforgalom is felpezsdült. Az AMKT hajóin történő kereskedelem nagysága Anglia, Franciaország és Németország után a negyedik legnagyobb volt. A világ hatodik legerősebb nagyhatalma ekkoriban olyan gazdag kereskedő népeket, birodalmakat pipált le, mint Spanyolország, Olaszország, Oroszország, Hollandia, Belgium, Svédország, Portugália és az Egyesült Államok.

Újabb erővel

Mivel a kikötőváros és 380 négyzetkilométeres környezete 1906-ban nemzetközi demilitarizált zóna lett, gróf Bolesta-Koziebrodski Leopold rendkívüli követ és Tanger ügyeiben meghatalmazott miniszter Bécs–Budapest engedélyével egy év múlva megvette a követséggel szomszédos földszintes német postát, hogy annak helyén építhessék fel az új osztrák–magyar főkonzulátust.

A kétemeletes házat az a főleg Casablancában tevékenykedő 23 éves Lasciac Romeo szlovén–olasz származású építész tervezte, akinek a bátyja ekkoriban gróf Török Marianna egyiptomi királyné és férje, II. Abbász Hilmi egyiptomi khedivének tervezett zsinórban palotákat és villákat Kairóban, Alexandrában és Konstantinápolyban.

A monarchia 1913. december 30-án számolta fel tangeri konzulátusát. A döntés mögött az állt, hogy a francia hadsereg úgy vehette át a demilitarizált város irányítását, hogy cserébe a németek Új-Kamerun néven mintegy 275 ezer négyzetkilométernyi területet kapnak Közép-Afrikában, az osztrák–magyar hadsereg pedig az 1878-as okkupációt követően 1908-ban annektálhatják Bosznia és Hercegovina egykori török tartományokat.

Érdemes megemlíteni, hogy míg Berlin 1914-ben újra megnyitotta diplomáciai képviseletét Spanyol-Marokkó fővárosában, Tetuanban, addig a Bécs–Budapest-tengely nem kívánt ismét adminisztratív központot létrehozni a négy részre szakított észak-afrikai országban. Ludwig von Callenberg főkonzul 1914-ben adta el a Petit Socco téri főkonzulátus épületét a Fuentes családnak.

Az arab bulizóna

A nagyhatalmak 1923. június 29-én nyilvánították Tanger és környékét nemzetközi zónának. Az 1957-ig fenntartott állapotnak köszönhetően a város sohasem látott gazdasági fejlődésen ment keresztül a szabadkereskedelemnek, a vámmentességnek, a csempészetnek és az adómentességnek köszönhetően.

1942-ben a városban már 12 európai és 15 muszlim bordélyház működött több mint 300 prostituálttal, ahol elfogadott volt a homoszexualitás és a pedofília is. A város melletti hegyekben tonnaszámra termesztették a legálisan értékesíthető hasist, amely a nyugati szubkultúra elterjedését, a hippik, a rockerek és az amerikai–francia gazdagok megjelenését eredményezte. Napi rendszerességgel tartottak a város több pontján excentrikus, kábítószeres-alkoholmámoros orgiákat, ahol mindenki azzal feküdt le, akivel csak akart.

Ilyen híres-hírhedt hely volt Cary Grent filmsztár egykori feleségének, a világ akkori leggazdagabb asszonyának, Barbara Huttonnak – éppen a Petit Socco melletti – luxusvillája, ahol gyakran buliztak a Rolling Stones betépett tagjai, a pucéran rohangáló Brigitte Bardot filmszínésznő, a korábban már említett Truman Capote, Tennessee Williams és William S. Burroughs amerikai írók.

A Fuentes Hotel melletti Café Tingisbe olyan irodalmi csavargók jártak be naponta lumpolni, mint Ian Fleming, Jack Kerouac, Paul Bowles és Allen Ginsberg. Szintén Tangerbe jött „véletlenül meghalni” Lukács Pál magyar származású amerikai filmcsillag, aki az Őrség a Rajnán című filmben nyújtott alakításáért 1943-ban Oscar-díjat kapott. Szintén a városban élt gróf Bánffy Katalin és Budapesten megismert, amerikai származású katonai attasé férje, mellettük Erényi Lili szőnyeggyáros, Faludy György író és Ménessy Kálmán, a marokkói király, II. Hasszán király orvosa is. Tanger különleges státuszát 1957-ben szüntették meg.



Rovatok