Amikor Hitlert 1933. január 30-án a Német Birodalom kancellárjává megválasztották, Werner von Blomberg hadügyminiszter még aznap elrendelte, hogy mihamarabb le kell választani a katonai távközlést a polgáriról.

A tábornagy azzal magyarázta a döntését, hogy egy esetleges fővárosi fegyveres konfliktus esetén a belső ellenség bármikor elfoglalhatja és lerombolhatja a Winterfeldstrasse-i 19–23. alatti Berlini Távolsági Központot, és így a hadvezetés elveszítené az összes kommunikációs és hírközlési kapcsolatát az országban szétszórt alakulatával.

A főtábort (Stammlager) azért a Jägersberg-Schirknitzberg erdő tövében kezdték el kialakítani, mert ez a terület 1910-től nemcsak három laktanyának adott már otthont, hanem 1935-ben ez a település lett a 3. páncéloshadosztály központja is, amely mindig elsőként kapta meg a német hadiipar legújabb termékeit.

A technikai kihívások miatt a leendő két főbunker megtervezésével és kivitelezésével a párton kívüli Paul Freiherr von Eltz-Rübenach szakminiszter irányította Birodalmi Postaminisztériumot, illetve a Birodalmi Postát kérték fel.

Ők a föld alá rejtett adatátviteli, hírszerzői és jelfelderítő katonai komplexumukat 500-as számú Postahivatal (Amt 500) kódnévvel illették. A hadsereg szállítási főnökének és személyzetének kialakítandó második, úgynevezett Amt 501 kódnevű bunkert időközben egybeépítették az előzővel. 

Míg az építési ütemterv eredetileg 900 munkással számolt, addig 1938 tavaszára kiderült, hogy körülbelül csak 200 segéd- és szakmunkás áll a kivitelezők rendelkezésre. A súlyos munkaerőhiány oka az volt, hogy a Gestapo a projektben potenciálisan érintett vállalatok és munkavállalói között kiterjedt háttérellenőrzést folytatott, amelynek köszönhetően a melósok 77,7 százaléka kiesett a projektből. A problémát személyesen Heinrich Himmler SS-Reichsführer oldotta meg.

A Zeppelin bunkerváros

Az ominózus helyen a németek nagyjából 120 ezer köbméter földet ástak ki, amelybe nagyjából 60 ezer köbméter betont zsaluztak ki alig nyolc hónap alatt. A talajszinttől 20 méter mélyen kialakított építmény egy akasztófa alakú, kétszeresen alápincézett négyszintes épület volt, amelynek hosszanti szintjeit 117×22,2 méteresre, a rövidebb szárnyait pedig 40×57,55 méteresre alakították ki. Ez szintenként 4899,4 négyzetmétert jelentett.

Míg az irodák, a tárgyalók, a parancsnoki, a terminál, a telefon- és telexközpontok, az erősítő, a transzformátor, az átjátszó- és az akkumulátorszobák belső falvastagságát 0,6 méterben, addig a támfalakat egy méterben, a külső főfalakat pedig 1,6 méterben határozták meg.

A legalsó szint 88 szobáját és a felső szint 70 helyiségét – melyből kettő méretes előadóterem volt – több kilométernyi hosszú pneumatikus postarendszerrel kötötték össze. A további két szintet a gépháznak és a kábelfolyosóknak tartották fent.

A bunker végpontjait két darab tompaszögben végződő lépcsőháztoronnyal kapcsolták össze a felszínnel. Ezek a két méter vastag, a kelleténél többszörösen vasalt hatszintes monstrumok 57,5×40 méter alapterületűek voltak.

A kivitelezési munkák már javában zajlottak, amikor egy 18,5×10,5 méter alapterületű teherbejárattal is kibővítették az objektumot. Az itt elhelyezett nagy kapacitású teherlift a könnyű teherautókat minden gond nélkül tudta a mélybe süllyeszteni.

A Postaállomás fedőnévvel illetett liftakna kialakítása azért is volt fontos, mert a járművek tartalmát így nem a felszínen, hanem a föld gyomrában tudták ki- és bepakolni. Ez lett a komplexum főbejárata, amelyet egy fölé épített kamu családi házzal álcáztak.

A német hadvezetés 1938-ban döntötte el, hogy az új kommunikációs központ mellé érdemes lenne a főparancsnokságot (OKW) és a szárazföldi haderő legfelsőbb parancsnokságát (OKH) is Zossenbe költöztetniük. Ennek érdekében további két gigabunker felépítését rendelték el a brandenburgi mélyben, amelyeket a népszerű és méregdrága Maybach automobilokról neveztek el. Mivel az 500-as és az 501-es „postahivatalok” próbaüzemeltetését 1939 májusában elindították, így az összeépített két objektum frappánsabb nevet kapott. 

Lengyelország közelgő lerohanása miatt a hadsereg főparancsnokságát annak ellenére átköltöztették augusztus 25-én Berlinből ide, hogy a Maybach I. és a Maybach II. bunkervárosok még félkészek voltak. Az 1939. szeptember 1-től október 6-ig tartó Fehér hadművelet (Fall Weiss) több szempontból is sikerrel járt.

Németország nemcsak keleti szomszédjának hadseregét semmisítette meg teljesen egy hónap alatt, hanem a Zeppelin kommunikációs központ és az ideiglenes főhadiszállás is kiválóan vizsgázott technikailag.

amelynek legérdekesebb példája a Berlintől szintén 20 kilométernyire, de már északra, a Bernau mellett kialakított Lager Koralle kódnevű föld alatti város volt, amely egyébként a német haditengerészet és tengeralattjáró-flotta titkos bunker-főhadiszállását rejtette.

A Maybach I. és II. bunkerfalvak

A ténylegesen az OKW-nek és az OKH-nak átadandó bunkervárosok teljesen más kialakításúak voltak, mint a Zeppelin. A Maybach I. és II. nevekkel illetett konstrukciók látszólag takaros falvaknak tűntek a levegőből nézve, ám a valóságban a 12 és 11 épületből álló két „község” házai szintén mind kamutájházakból állt, amelyek alatt egy-egy törzsosztály vezetését rejtették el. Érdemes megjegyezni, hogy a „falvak” azért álltak egytucatnyi házból és kapták a Maybach elnevezést, mert ennek az autótípusnak 12 hengeres motorja volt.

Ezek a háromszintes, 15 méter magas kültéri épületek ismételten az elvártnál sűrűbb vasalású, 1,2 méter vastagságú vasbetonpillérekből, 36 cm vastag belső falakból, valamint 24 centi vastag dupla I gerendákból álló födémszerkezetekből álltak.

A brutálisan masszív házak felső két szintjét hegyes nyeregtetőnek képezték ki, amelyeket a jobb álcázás érdekében zsindellyel és palacserepekkel is lefedtek. Az itt kialakított kémények lényegében a föld alá rejtett 23, kvázi 24 önálló kis komplexum szellőzését szolgálták ki. Míg házanként az egyik kéményen a tiszta levegőt szívták be, addig a másik kürtőn az elhasználtat fújták ki.

A tömör betonból kizsaluzott 36×16 méter alapterületű házikókat persze nemcsak több tucatnyi kamuablakkal és ajtóval szerelték fel, hanem pár nyithatóval is. Mivel a „napi szellőztetéskor” ilyenkor láthatókká váltak az ablaküvegek mögött felhúzott szürke monolitfalak, így közéjük nemcsak vastag sötétítő-, hanem csipkefüggönyöket is felrögzítettek. 

Persze a föld mélyében, a talajszinttől 9 méter mélyen elrejtett, egységenként két emeletet átfogó bunkerekben nagy volt az élet. Ezeket a két darab, egyenként 600 méter hosszú, nyújtott oktogon formába rendezett alagutak (Ringstollen) mentén elhelyezett objektumokat a Maybach I. komplexum esetén az OKH, a Maybach II.-nél pedig az OKW használta.

Itt helyezték el a légierő tábornokát, a nyugati és a keleti fronton tevékenykedő német hírszerzői szerveket, a hadsereg főparancsnokát, a vezérkari főnököt, a műveleti, szervezési és képzési osztályokat, valamint a kommunikációs főtisztek irodáit. Természetesen mindegyik 1,6 méter vastag bunkerbokor saját ivóvízkúttal, gáztámadások elleni légszűrőrendszerrel, zsiliprendszerekkel, aggregátorokkal és dízelmotorokkal volt felszerelve. 

A föld alatti „falvak" kommunikációját persze nemcsak telefonvonalakkal, hanem 14 darab csőpostával is összekötötték. A komplexitás érdekében nem csupán a két föld alatti falut kötötték össze 2,3 méter magas alagutakkal, hanem a Zeppelin kommunikációs bázissal is.

Ennek az Y alakú alagútrendszernek a hossza 783 méter volt. Mivel az OKH és az OKW bunkereinek építését már nem a Postaminisztérium, hanem a Heeresbauamt irányította, így a Maybach I. 1939 decemberében, a Maybach II. pedig 1940 novemberében lett teljesen működőképes. 

A háború poklában

Még javában zajlottak a Lengyelország elleni hadműveletek, amikor Hitler utasítására az OKH 1939 szeptemberében elkezdte a Maybach I. komplexumban a Benelux országok és Franciaország elleni invázióját megtervezni.

Míg ő személyesen a ziegenbergi Sasfészek (Adlerhorst) kódjelű objektumból, addig a Wehrmacht főparancsnoksága a Bad Münstereifel-i Sziklafészek (Felsennest) kódjelű erdei bunkerből.

Nem volt ezt másként a későbbi hadműveletek esetében sem. Bár a német–szovjet háborút 1941 júniusától több mint három évig a mauerwaldi Quelle, Fritz és Brigitten kódjelű erdei bunkervárosból vezette az OKH, 

Jó példa erre, hogy a német vezérkar 1940 tavaszán kimondottan a Zeppelinbe hívta meg a magyar katonai hírszerzés, a VKF-2 stábját, amelynek vezetője Karády Katalin színésznő jegyese, Ujszászy István vezérőrnagy volt. A találkozó tárgya a Románia elleni közös német–magyar támadás részleteinek megbeszélése volt. Hírszerzési források alapján ugyanis mind a két fél azt valószínűsítette, hogy a Balkán-félszigeten várható brit partra szállás esetén Bukarest a szövetségesek oldalára fog állni, és így a Harmadik Birodalom elveszítheti a Ploiesti környéki kőolajforrásait.

Ujszászy itt számolt be arról is, hogy a

A fegyveres konfliktusra végül is csak azért nem került sor, mert a II. bécsi döntés alapján Magyarország békés úton visszakapta Észak-Erdélyt.

A bukás

1944 márciusában az OKH és az OKW ismételten a zosseni bunkervárost választotta főhadiszállásául. A Hitler elleni 1944. július 20-i sikertelen merénylet során az RSHA és a Gestapo nyomozói pont a Maybach II. bunker egyik széfjében találták meg a terhelő bizonyítékokat az összeesküvők ellen. 

A legfőbb bizonyíték Wilhelm Canaris tengernagy, az Abwehr főnökének írógéppel átmásolt naplója volt, amely tartalmazta a hírszerzés beavatott ügynökei közötti konspirációs levelezéseket, a Vatikán és az 1938-as sikertelen államcsínyben részt vevők közötti titkos tárgyalásokat leíró jegyzőkönyveket, az Oster-összeesküvés részleteit, az ellenállásra vonatkozó adatokat, illetve Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész tevékenységéről szóló beszámolókat.

Persze ez idő alatt a főhadiszállás egyre közelebb került a fronthoz. A brit és az amerikai légierő folyamatosan bombázta a Zeppelin–Maybach bunkereket. A március 15-i rajtaütésben megsebesült Hans Krebs tábornok is. 

Az OKH vezetését a Potsdam elővárosának számító Eiche kisvárosba, az OKW központját pedig a Krampnitzi Katonai Lovasiskolába költöztették át.

Amikor április 20-án a szovjet 3. páncélos gárdahadsereg lőtávolba került a zosseni főhadiszálláshoz, akkor a német hadsereg utolsó vezérkari főnöke, Hans Krebs engedélyt kért Hitlertől, hogy megsemmisíthesse az összes felszíni és a föld alatti műtárgyat és azok berendezéseit. Mivel a kérését tiltó vagy azt engedélyező parancsot sohasem fogalmazták meg Berlinben, így a kiterjedt objektumot lényegében sértetlenül foglalta el a Vörös Hadsereg.

A Kreml szolgálatában

A Németország megszállásáról szóló négyhatalmi egyezmény és a Szövetséges Ellenőrző Tanács náci katonai létesítmények megsemmisítéséről szóló 1945-ös szövetséges megállapodásai értelmében a szovjetek 1946 végén robbantották fel a Maybach I. és II. bunkerházakat. 

Ezeket az épületeket ugyanis olyan komoly és megtöbbszörözött vasalással építették meg a németek, hogy a több száz tonna (!) robbanóanyag sem okozott bennük komolyabb kárt.

A teljesen különálló Zeppelin kommunikációs bunkert csak azért nem akarták elpusztítani, mert az itt felhalmozott modern távközlési rendszereket az oroszok is használni akarták. A zosseni bunkerváros gyakorlatilag 1945-ben, hivatalosan 1954-ben lett a szovjet megszálló erők (GSFG) 

Pár év elteltével a 2700 lakosú Wünsdorfba csaknem 75 ezer szovjet állampolgárt költöztetett a Kreml. A megduplázott katonai terület zárt és tiltott városnak számított minden NDK-s civil számára, akik ekkor aggatták településükre a Kis Moszkva (Klein Moskau) becenevet. 

A szovjetek 1961-ben kezdték el a náci főbunker – a Zeppelin – modernizálását és atombiztossá tételét, amely nemcsak új bejáratok, légzsilipek, fertőtlenítők és szellőzők kialakítását jelentette, hanem új bunkerek kialakítását is.

Erre a lépésre azért volt szükség, mert a szovjet haderő Nyugati Csoport Főparancsnoksága (GSTD, majd GSSD) mellé Moszkva számos alegységet is beköltöztetett, többek között a 16. szovjet légi hadsereget.

Az oroszok az új kétszintes, föld alá rejtett, Nickel fedőnevű harcálláspontjukat UK-20-as előregyártott ívelt vasbeton elemekből állították össze, amelyet az ALMAZ nevű új informatikai és vezetési rendszerrel szereltek fel. Ekkor épültek meg a Razrez I.-I. és a 40×5 méter alapterületű, Panzir fedőnevű, földdel befedett mobil bunkereik is, amelyeket elvileg csak harci/katonai szimulációkhoz használtak.

A keleti technológiát ekkor szállították vissza a Szovjetunióba. Miután az utolsó orosz csapatok is elhagyták Németországot, az egykori tiltott zónát 1994-ben demilitarizálták.

Brandenburg állam saját forrásaiból felújíttatta az egykori laktanyaépületeket, amelyeket pár év elteltével minimális haszonnal értékesített az ingatlanpiacon. A bunkerekből múzeumnegyedet hoztak létre, amely 2009 óta várja a nagyérdeműt. 

Ujszászy István kapcsán a magyar kapcsolat is tovább élt. Pár évvel ezelőtti bezárásáig a föld alatti objektumokat felkeresők mindig a wünsdorfi magyar ételeket reprezentáló Piroschka étteremben beszélték meg a látottakat.