A Nagymaros fölött álló, pompás panorámás, 1989-ben elkészült és akkor teljesen berendezett munkásszálló végül sosem fogadott vendégeket. Azóta áll üresen, az elvetélt vízlépcsőprojekt és az elmúlt 35 év tehetetlenségének egyfajta utolsó mementójaként.

„Dunaújváros, Komló, Százhalombatta, Leninváros, Paks. Néhány településnév, melyek hallatán a felszabadulás utáni évek egy-egy nagyberuházása jut eszünkbe. Olyanok, amelyeket annak idején szinte az egész ország épített, s amelyek nélkül ma már valószínűleg nehezebb lenne az élet az országban. A hatvanas évek végén, amikor először kerültek napvilágra hírek egy magyar–csehszlovák vízlépcsőrendszer terveiről, a hozzájuk tartozó erőművekről, úgy gondoltuk, e névsorhoz nemsokára Nagymaros is csatlakozik. A két kormány elnöke 1977-ben államközi szerződést írt alá arról, hogy a munkák 1978-ban elkezdődnek, a gabcikovói erőmű első turbináinak 1986-ban, a nagymarosinak 1989-ben el kell kezdeni működnie” – írta a Pest Megyei Hírlap munkatársa 1985 szeptemberében a Felépül a Nagymarosi vízlépcső – Fontos szempont a környezetvédelem című cikkében.

A hurráoptimizmus mellett érthető módon érezhető az óvatosság, amit az írás zárógondolatai is jól mutatnak: „Beruházók, tervezők, a munkákat irányító tudományos intézetek és minisztériumok mindent megtesznek azért, hogy ennek az állami nagyberuházásnak a környéken lakók, a tájat szeretők, természetvédők is sok-sok hasznát s csak csekély kárát lássák.”

Panorámás munkásszálló

A projektet a mindennapi újságolvasó számára érthetően, kellő, de nem túlzott részletességgel tálaló, mintegy a témát ügyesen csomagolva „eladni” kívánó cikk többször hangsúlyozza, hogy az építők szándéka a környezet értékeinek minél nagyobb mértékű megóvása, a tájvédelmi szempontok figyelembevétele. Ugyanakkor fontos volt az is, hogy a hatalmas, országos jelentőségű – de a Duna szerepét tekintve jóformán a fél kontinensre kiható – beruházás a helyi közösségek, Visegrád és Nagymaros számára is közvetlen hasznot hozhasson. Az előbbi település végül „csak” a duzzasztóhoz szükséges körgátat kapta meg, amely a később félbemaradt építkezés legmarkánsabb tájsebeként állt a folyóban egészen az 1990-es években végbement folyószakasz-rehabilitációig.

A nagymarosi oldalra hárult volna a komolyabb logisztikai terhelés, s noha többször szó volt arról, hogy a turisztikailag kiemelt természeti környezetet minél kevésbé bolygassa meg az építkezés, mégis, a 12-es főút és a vasút jelenléte, valamint a váci cementipar közelsége olyan adottságokat jelentett, amelyek miatt a Duna-parti akkori nagyközségnek fontos szerepet szántak a beruházás során. A főutat szélesíteni kívánták – az ingadozó vízállás miatt a vasútvonalat is el kellett volna terelni –, teljesen új csatorna- és ivóvízhálózat kiépítésére lett volna szükség, a faluba pedig új kereskedelmi, kulturális és egészségügyi központot terveztek építeni.

A beruházáshoz szükséges felvonulási épületeket s ezek kiemelt részeként a munkásszállót is Nagymarosra szánták. A településre a csúcsmunkák idejében háromezer építőmunkást vártak, akik részben Ausztriából érkeztek volna. Számukra húzták fel a hegyoldalban a visegrádi-dunai panorámás, a maga idejében az átlagos munkásszállókhoz képest komolyabb minőséget képviselő, 1520 személy befogadására tervezett épületet.

A korai tervezők előrelátását bizonyítja, hogy a szálló és a nagyközségben kialakítandó infrastruktúra – vendéglátás, kiskereskedelem, szállás, több új út – a vízlépcső-építkezések befejeztével az idegenforgalmat szolgálta volna, hiszen

míg a folyam túlpartján, a Pilisben már javában zajlottak a látványos turisztikai fejlesztések. A település vezetői és a lakók egy része a létrejövő üdülőközpont reményében elfogadta a körzetre várhatóan zúduló hatalmas építési forgalmat és a Duna-part erőteljes átalakítását, és még ma is lehet olyat olvasni, hogy a helyiek egy része sajnálja az építkezés leállását.

Sosem költöztek be

A munkásszálló 1989-re készült el, teljesen bebútorozva, függönyökkel ellátott ablakokkal várta a beköltözőket, akik azonban sosem jöttek el. Hiszen ebben az évben lényeges fordulat történt a közel egy évszázada tartó Duna-szabályozási elképzelések és tervek történetében.

A Duna hazai szakaszának hajózhatóságában két kiemelten problematikus szakasz okozott fejtörést a mérnökök számára már a 19. század óta. Az Al-Dunán a Vaskapu-szoros szabályozására – Széchenyi István javaslatára – Vásárhelyi Pál készített terveket az 1830-as években, majd, ha több buktatóval is, de 1896-ra elkészült 

Ugyanakkor a Felső-Dunán leginkább a Szigetköz vadregényes rendszere és világa tette problematikussá a kiszámítható hajózást, aminek megoldását elsőként szintén Széchenyi kezdeményezte, de tervek csak a 20. század első évtizedeiben születtek. A századfordulón Viczián Ede mérte fel az ország vízenergia-készletét, majd erre is alapozva 1911-ben készült el Buss és Schmidthauer szabályozási terve a Mosoni-Duna felhasználásával, Pozsony és Győr között három vízlépcső építésével, hajózó- és öntözőcsatornák kialakításával.

Elképzelésüket 1917-ben újabb terv követte, majd 1935-ben terjesztették a képviselőház elé a Magyarország energiakészletei című javaslatokat, amelyek a Duna Szigetköz–Csallóköz–Nagymaros szakaszának vízenergia-hasznosítását is tartalmazták. 1942-ben dr. Mosonyi Emil megkezdi a nagymarosi vízlépcső tervének első konkrét megfogalmazását.

A szigetközi szabályozási tervek az I. világháború után válsághelyzetek miatt többször háttérbe szorultak, majd a II. világháború a nagymarosi vízlépcső előkészítését akasztotta meg. Az 1950-es években a magyar kormány az MTA szakértői javaslatára ismét napirendre tűzi a Duna szabályozásának és a vízlépcsőnek a kérdését, majd 1958-ban már a közös magyar–csehszlovák tervezési munka kezdődik. Innentől az 1977-es tényleges államközi szerződésig kutatások, hatásvizsgálatok, tervezések és korszerűsített tervezések zajlottak.

Egy évvel később a csehszlovák oldalon Bősnél (Gabčikovo), míg a magyar oldalon Dunakilitinél megkezdődik a duzzasztómű és a vízlépcsőrendszer építése. A cél a Duna szabályozása, a nagyobb teherszállító hajók biztonságos közlekedésének megteremtése és ezáltal Nyugat-Európa legfőbb vízi szállítási útvonalára, a szintén ekkor kiépülő Rajna–Majna–Duna-csatornára való rácsatlakozás volt. Bősnél vízerőmű épült, amelynek a teljes kihasználhatóságához is szükség lett volna a nagymarosi vízlépcső megépítésére.

A legnagyobb tüntetés

Az egyre komolyabb forráshiánnyal küszködő hazai kormányzat azonban 1981-ben a program csúsztatásáról döntött, ami egyúttal lehetőséget adott újabb környezeti és gazdasági hatástanulmányok megrendelésére. Nem sokkal ezután, majd 1984-től, a Duna Kör mint a rendszerváltás előtti első meghatározó civil szervezet megalakulásától kezdve a nagymarosi vízlépcső – és a szigetközi folyószabályozás – ellen egyre élesebb környezetvédelmi kritikákat kezdtek megfogalmazni, megindult egy korábban nem látott méretű civil szerveződés.

Ezt megelőzően, már az 1970-es évek végén a politikai enyhülést is kihasználva a környezetvédők időnként ugyan hallatták a hangjukat egyes ipari környezetszennyezések ellen, de ekkor még csak helyi, legfeljebb regionális szinten. Mikecz Dániel Tüntetés a bős-nagymarosi erőmű ellen című tanulmányában hangsúlyozza, hogy az 1980-as években – de még inkább az 1986-ban bekövetkezett csernobili atomkatasztrófa óta – a környezetért való aggódás ügye a magyar társadalomban egyre erősödött, illetve a csehszlovák, valamint a Duna révén nyugati, főleg osztrák kapcsolódások miatt 

Mindeközben a hazai oldalon a nagymarosi vízlépcsőnél egyre több tervezési, technikai és gazdasági nehézségbe is ütközött a beruházó magyar állam, ezért a megvalósításra 1986-ban kénytelenek voltak osztrák kivitelező céget felkérni. Az építkezés költségeit az erőmű megépülte után – megfelelő valutakészlet híján – két évtizeden keresztül áramexporttal kívánta törleszteni a magyar fél.

1988 októberében, amikor az Országgyűlés elfogadta a vízlépcső megépüléséről szóló határozatot, a civil mozgalmak megtartották a rendszerváltó korszak legnagyobb tüntetéseit a beruházás ellen. Míg a korábbi években a vízlépcső ellen tiltakozó megmozdulásokat a rendőrség erőszakkal feloszlatta, addig az 1988-as tüntetésbe már nem avatkozott be. A résztvevők is szintet léptek, hiszen ekkor már népszavazás kiírását kezdeményezték a vízlépcső létesítésének kérdésében, ami már az alapvető demokratikus rendszer átalakítására vonatkozó követelés volt, az ügy politikai síkra került.

A vízlépcső kérdése a rendszerváltás egyik szimbolikus ügye lett, ami a civil szféra győzelmével és megerősödésével járt. A magyar kormány 1989-ben ugyanis először ideiglenesen, majd valamivel később végleg letett a nagymarosi vízlépcső megépítéséről, egyúttal egyoldalúan felbontotta az 1977-ben megkötött államközi szerződést Csehszlovákiával. Magyarország, valamint a Csehszlovákia kettészakadása után a bősi erőművet végül befejező és üzemeltető Szlovákia több évtizedes pereskedésbe kezdett a hágai Nemzetközi Bíróságon az elmaradt nagymarosi mű és a Duna egyoldalú elterelése ügyében.

Mementó és teszetoszaság

A bevezetőben idézett újságcikk írójának egyvalamiben igaza lett: jóslata, hogy Nagymaros neve is kiemelkedik majd, beteljesült, igaz, teljesen más előjellel. A leállított vízlépcsőt a rendszerváltás eufóriájában egyértelműen demokratikus és környezetvédelmi győzelemnek könyvelték el, Nagymaros fogalommá vált. Évtizedekkel később, leginkább a nagy dunai árvizek apropóján nemegyszer vetődött fel, hogy a leállítás mégiscsak elhibázott volt, a beruházásnak azonban – Bardóczi Sándornak az Építészfórumon megjelent 2010-es írása szerint – számos kevésbé ismert vonzata lett volna:

„Részlegesen át kellett volna például telepíteni egy országos főútvonalat, egy nemzetközi vasútvonalat. Több magyar és szlovák település (közöttük Komárom, Révkomárom, Esztergom, Párkány, Szob) teljes gravitációs szennyvízcsatorna-rendszerét nyomottá kellett volna átalakítani. Számtalan parti szűrésű ivóvízbázisunkon vízműkutak százait jelentősen át kellett volna építeni. Számos vízbázis veszélybe került volna. (...) 1999-ben egy a magyar kormány által megbízott nemzetközi közgazdászcsapat a járulékos költségekkel és a várható áramtermelési és hajózási haszonnal együtt a bős-nagymarosi beruházás megtérülési idejét 200 évre becsülte!”

A nagyívűre sikerült, de a történet egésze szempontjából fontos kitérő után térjünk vissza a tervezett gigaberuházás szinte egyetlen máig megmaradt hazai objektumára, a bizonyos munkásszállóra. Az építészeti szempontból nem túl jelentős, bár számos potenciállal bíró épület nemcsak az elmaradt vízlépcső-beruházás egyfajta utolsó mementója, de jól szimbolizálja a rendszerváltás után eltelt évtizedek teszetoszaságát is.

A turisztikai fellendülés reménye

Az építtetők eredeti szándéka is az volt, hogy a vízlépcsőn dolgozó munkások levonulása után a megüresedett építményt a turizmus tudná megfelelően hasznosítani. Erre az adottságok is megvolnának: kellemes környezet, pompás panoráma, jól elérhető kirándulócélpontok, igaz, nem feltétlenül ideális elrendezés. Nagymaros akkor is és a helyi sajtóban megjelent több cikk tanúsága szerint az elmúlt évtizedek óta is örömmel venné az épület ilyen irányú felélesztését, ebben látva a ma már városi rangot viselő település turisztikai fellendülését.

Az elképzelés jogosnak tűnik, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy varázsütésszerű változást hozna-e. Hiszen a folyó túlpartján is két évtizede áll torzóként a többször már majdnem befejezett luxusszálló, vagy várja sorsa jobbra fordulását a Pilis valaha volt kellemes pihenőszállója, a Nimród Hotel Dobogókőn.

Az épület teljes elkészülte utáni három és fél évtized leginkább egy folyamatos ötletbörzének tűnik. Időről időre számos, az épület adottságaiból kifolyólag nem annyira radikálisan eltérő elgondolás vetődik fel a hasznosítására. A szálló köré eredetileg harminc ikerépületet is terveztek – valószínűleg az osztrák mérnökök számára –, de ezekből végül csak öt készült el nagyjából teljesen; több másiknak csak az alapját rakták le, illetve néhány falat is felhúztak.

Az épületegyüttes tulajdonjoga az 1990-es évek elején először a Pest Megyei Önkormányzatra szállt, azzal a feltétellel, hogy a vácdukai és a pomázi nevelőintézet lakói számára alakítsanak ki egy holland mintájú, szabadabb intézetet, ahol a lakóházak is szerepet kapnának. A település lakói – legalábbis az akkori alpolgármester nem túl empatikus szavai szerint – hevesen tiltakoztak az elképzelés ellen. Ezek után a szálló és a körülötte álló félkész lakótelep az államhoz került, tulajdonosa az akkori Kincstári Vagyonkezelő lett, amely az önkormányzat számára csak hasznosítási jogot biztosított.

Nyugdíjasok és főiskolások

Az ezredfordulón a vagyonkezelő próbált volna magánbefektetőt találni az együttes számára, akkori áron 500 millió forintért (ez ma nagyjából a bő háromszorosát érné) kínálta eladásra. Noha a polgármester akkor úgy vélte, az osztatlan tulajdonviszony miatt nem lenne könnyű a terület értékesítése, érdeklődők időről időre mégis akadtak, és valóban leginkább a turisztikai célú hasznosításban látták a potenciált. „Évekkel ezelőtt tervezte az egyik Esterházy, hogy idehozná a világ különböző pontjain élő idős, nyugdíjas magyarokat, akik Mátyás király egykori palotájával szemben telepednének le” – nyilatkozta az akkori polgármester a Népszabadságnak 2000 áprilisában.

A kezdetektől fogva őrzött területet ekkor a kormányzattól azzal a feltétellel kapta meg a város, hogy öt éven belül előnyös módon adjanak túl rajta. A felbukkant külföldi befektetőket, akik hol szállodát, hol nyugdíjasotthont képzeltek el az épületben, a helyiek nem nézték jó szemmel, szerződéskötés nem történt. 

2003-ban a város az akkor már csak 300 milliósra taksált vagyonát térítésmentesen átadta volna a Kodolányi János Főiskolának azzal, hogy itt egy „XXI. századi tudáscentrum létesüljön”. Az épületegyüttes történetének legígéretesebb próbálkozása nyomán egy fizetős szakképzési központ, majd főiskola jött volna létre Nagymaroson: „az érdeklődőket idegenforgalmi és szállodai, nemzetközi marketing és PR-szakértő-képzéssel várják majd. A főiskolai képzés várhatóan 2005-től indulhat majd el Nagymaroson. Szeretnék a várost a művészeti képzések bölcsőjévé tenni, ezért a vizuális művészeti szak is felkerül az iskola palettájára. Emellett a főigazgató említést tett arról is, hogy a város segítségével szeretnék feléleszteni a művészeti telepet is” – írta a Váci Napló 2003-ban.

Az oktatási épületté átalakítandó központi tömb körüli családi házakat az ideköltöző tanárok számára kívánták eladni. A főiskola ötlete azért is tetszett a városnak, mert számos helyi lakos is potenciált látott benne. Az itt tanuló diákok számára szerettek volna szobát, albérletet kiadni, mivel az 1980-as években számos család a vízlépcső építkezésében bízva hasonló céllal bővítette ki házát. A főiskola és a város között azonban megbomlott az együttműködés, ami az első kapavágások előtt szerződésbontáshoz vezetett, noha a diákok toborzása már megkezdődött – őket végül a budapesti intézmény vette át.

Rekreációs park

Egy 2007-es tudósítás szerint akkor épp a gyógyturizmusban, egészen pontosan egy rekreációs parkban láttak fantáziát, amelyhez termálvízkutatást is szerettek volna végezni, és az ehhez szükséges vízjogi engedélyeket már be is szerezték. A beruházáshoz európai uniós forrásokra is számítottak volna. A szállodafejlesztés azonban azért is tűnt problematikusnak, mert az épület a jelenlegi beosztása, kialakítása alapján csak igen alacsony besorolást kaphatna,

Egy 2010-es elképzelés szerint az épületet egy hiperaktív, figyelemhiányos gyerekekkel foglalkozó alapítvány kapta volna meg. A felújításhoz kormányzati és uniós segítségben bíztak a város és az alapítvány vezetői, a telepen 100-120 gyerek számára lett volna hely. Arról nem szólt a tudósítás, hogy míg két évtizeddel korábban a település hevesen ellenezte a hátrányos helyzetű fiatalok befogadását, addig az ADHD-s gyerekeket örömmel fogadták volna-e a „az ország kiemelt idegenforgalmi övezetébe”. Az viszont 2023-ban borzolta a kedélyeket, amikor felreppent a hír, hogy a gödi Samsung-gyár távol-keleti munkásokat szállásolna el az eredetileg is munkásszállónak készült épületben.

Az ötletbörze máig nem állt le, hiszen még mindig, 35 év elteltével sem találtak megfelelő befektetőt, forrást, támogatót, funkciót a volt munkásszállónak, amelynek az állapota persze folyamatosan romlik, de az állandó őrzésnek hála megállt benne az idő, igazi ’80-as évek végi hangulatot áraszt. A környéken annyi előrelépés látszik, hogy a szomszédos családi házak mégis életre keltek, ma már kisebb lakópark néz a domboldalról a Dunakanyar és a visegrádi Fellegvár irányába, a Börzsöny felé azonban még mindig a kísértetszálló zárja el a kilátást.

A szerző az Építészfórum munkatársa.

Források:
Hidrológiai Közlöny 1994 (74. évfolyam) / 5. szám
Kisalföld, 1979. szeptember (35. évfolyam, 224. szám)
László Ferenc – Varga Bálint (szerk.) Magyarország globális története 1869–2022. Corvina, 2023
Magyar Hírlap, 2007. január (40. évfolyam, 24. szám)
Népszabadság – PestVidék melléklet, 2000. április
Pest Megyei Hírlap, 1977. május (21. évfolyam, 121. szám)
Váci Napló, 2003 (12. évfolyam, 15. szám)