Budapest ki nem mondott főterét sikerült kiszabadítani az autók fogságábólAz Andrássy úti áruház története alapvetően jól ismert, de a pompás épület jelenlegi hányattatott sorsa miatt mindenképp sorozatunkba kívánkozik. Különösen annak fényében, hogy legutóbb még egy lendületes, ígéretes újrakezdésről lehetett olvasni a sajtóban. A Tiba Építész Stúdió által végzett magas színvonalú felújítással az Építészfórumon is részletesen foglalkoztak.
1911. március 3-án délelőtt 11 órakor mutatta be a szakmai közönség, a kereskedelmi, politikai elit és a sajtó meghívott képviselői számára a „főváros legújabb csodáját, a magyar méreteket szokatlan merészséggel átlépő és ez ideig példa nélkül állott vállalkozást”, Goldberger S. G., azaz Goldberger Sámuel Gottlieb díszmű- és játékkereskedő új, Andrássy úti áruházát, amelyet a nap folyamán a nagyközönség is lelkes érdeklődés mellett vehetett birtokába.
Az új Párisi Nagy Áruház (más írásmódban Párisi Nagyáruházként is szerepel) impozáns megjelenésében és funkciójában már egyaránt a modern világot, a megváltozó fogyasztói kultúrát képviseli; olyan palotát teremtett a pesti sugárúton, amelyben a vásárló egy helyen talál meg mindent, amire szüksége lehet, emellett számos további szolgáltatással is az épületen belül marasztalják.
Goldberger Sámuel vérbeli kereskedő volt, aki már fiatalon, még inasként tanulmányozta a külföldön bevált üzleti formákat, ezért az Andrássy útra fejlesztett áruháza bécsi, párizsi, berlini mintákat vett alapul. Már első, saját vállalkozásában megnyílt üzletében is arra törekedett, hogy ott mindent egy helyen és lehetőleg alacsony áron találjon meg a vevő.
Az 1891-ben a Kerepesi út és Klauzál utca sarkán megnyílt, a kereskedelem európai központjának számító francia főváros után Párisi Nagy Áruháznak nevezett, akkor még szerényebb méretű és leginkább egy bazárra emlékeztető iparcikk-kereskedésben szinte minden kapható volt. A vásárlás élményét a jól képzett és barátságos személyzet erősítette, s azokat az árukat is igyekeztek beszerezni, amiket a vevő épp akkor nem talált meg az üzletben.
Az akkoriban kiépülő Józsefvárosban a korábbi évszázadokban is fontos kereskedelmi, szállítói szerepet játszó Kerepesi országút, majd az abból létrejött Kerepesi út pozíciója a városfejlődéssel és a vasút, majd a Központi (mai Keleti) pályaudvar megjelenésével jelentősen megerősödött – a folyamatról részletesen írt az Építészfórum a Baross tér történetét bemutató kétrészes cikkében. A Kerepesi (mai Rákóczi) úti Párisi Nagy Áruháznak, amely a maga nemében az ország első ilyen jellegű kereskedelmi egysége volt, hamar a városhatárt is túlszárnyaló hírneve lett,
sokan vidékről érkeztek, hogy ide ellátogassanak, s ezt könnyen megtehették a közeli két nagy pályaudvarról.
A vasút szerepe szintén elengedhetetlen volt az áruház ellátásában, hiszen az újonnan kiépülő és Európát is egyre jobban átszelő hálózat a korábbi korszakokhoz képest lényegesen olcsóbb, megbízhatóbb és nagyobb tömegű áruszállítást tett lehetővé, ezáltal a kereskedelem előtt teljesen új dimenziók nyíltak világszerte – nem véletlen, hogy a 19. század közepétől jelentek meg a sokszínű választékot felvonultató első jelentős áruházak is.
„Mindazokat, akik Budapestre rándulnak, a legnagyobb áruház tulajdonosa meghívja a Párisi Nagy Áruház (Kerepesi út 38., a Népszínházzal szemben) megtekintésére. Itt a legkülönfélébb alkalmi és hasznos házicikkek, nászajándékul szánt díszmű és mindennemű használati cikkek, egyáltalán a háztartáshoz, piperéhez, ruházathoz és ajándékozáshoz szükséges összes tárgyak mind egy helyen, a legjutányosabb, olcsó árban beszerezhetők, és meg van kimérve a vevő attól, hogy minden egyes cikkért más és más üzletbe fáradjon. Az előírt szigorúan szabott árak rendkívül olcsók, és ki van zárva az, hogy a közönség 2-3-szoros árban fizesse a tárgyakat. Ha a vidéki közönség egy részének nincs alkalom a fővárosba rándulni, úgy azok a Párisi Nagy Áruház nagy képes díszes árjegyzékét megkérés folytán ingyen és bérmentve megkapják, amely az áruház cikkeinek legnagyobb részét magában foglalja, és a megrendelt áruk a legszolidabb ár mellett pontosan és lelkiismeretesen elküldetnek” – hirdeti szolgáltatásait az áruház a Budapesti Hírlap 1899. augusztus 15-i számában.
Az üzleti modell itthon is jól bevált, a vállalkozás hamarosan családi részvénytársasággá szerveződött át, amely az eredeti üzlethelyiség mellett idővel kibérelte az összes földszinti teret, az udvart, a pincét, később a teljes első emeletet, majd a bővítés miatt továbblépett a szomszédos épületbe is. Az udvar fölé üvegtető épült, az épület átalakítása üzletközponttá pedig gyorsan és célirányosan, ugyanakkor a biztonsági előírások figyelmen kívül hagyásával zajlott, s végül ez okozta nem sokkal később az árukkal túlzsúfolt, levegőtlen, tömeges áruház vesztét.
A századfordulóra az áruháznak közel másfél száz alkalmazottja lett, az utcai homlokzaton a magyar nyelvű cégér mellett a hangzatos „Grand Magazin de Paris” felirat is olvasható volt, ügyes reklámfogással csábítva a francia árubőségre számító vásárlókat. A mai Blaha Lujza térről is jól látható, egymásba érő kirakatsor este villanyvilágítást kapott – közötte alig sikerült ráakadni az egyre jobban szűkülő, kirakatokkal szintén teljesen körbevett bejáratra –, amely egy elektromos zárlat következtében 1903. augusztus 24-én kigyulladt, és a zsúfolt, árukkal telepakolt eladótér
pillanatok alatt lángra kapott.
A tűz gyorsan átterjedt a szomszéd épületre is, ezért nemcsak az áruház vásárlóinak és alkalmazottainak kellett pánikszerűen menekülniük, hanem a felsőbb emeletek lakói is keresték a kiutat, amit a földszint túlzott beépítése lényegében teljesen elzárt. Adalékként említendő, hogy a fővárosi tűzoltóság itt alkalmazta először a mentéshez az ugróponyvát, sajnos nem teljes sikerrel. Az áruháztűznek végül tizennégy halálos áldozata volt, amiből tizenketten az elvétett ugrás miatt szörnyethaltak.
Noha az épület szinte teljesen kiégett, és az árukészlet nagy része is megsemmisült a tűzvészben, Goldbergernek sikerült hamar talpra állnia, és máris egy új, európai mintára létesítendő áruház tervét dédelgette, amelyben a széles választékban rendelkezésre álló árukat nemcsak eladni akarja, hanem
a vásárlás élményÉt IS szeretnÉ nyújtani.
Az ipari forradalommal és a gyarmatáru-kereskedelemmel – eleinte Nagy-Britanniában – új kereskedelmi forma jött létre a 18. század második felében, ami nem sokkal később, főleg a vasút megjelenésével hatalmas lendületet vett. A 19. század első felében megnyíltak az első olyan vegyeskereskedések, amelyekből később olyan nagyáruházak nőhettek ki, mint Londonban a Harrods, amelynek gyökerei 1834-ig vezethetők vissza, majd a négy évvel később Párizsban létrejött Au Bon Marché („jó árakhoz”).
Ez utóbbit szokás a mai nagyáruházak előfutárának nevezni, főleg attól kezdve, hogy a század közepén egy Aristide Boucicaut nevű vállalkozó is beszállt az üzletbe, aki olyan marketingkoncepciókkal állt elő, mint például a látványos kirakatok, a garantált árképzés és a jól látható árcédulák. A fellendült üzlet hamar kinőtte a rendelkezésre álló tereit, és 1869-ben Louis-Auguste Boileau tervei alapján egy teljesen új, pompás és az alkalmazott acélszerkezetnek hála könnyed hatású, jól átlátható áruház épült a Rue de Sévres-en.
A vásárlás élményét olyan szolgáltatásokkal is tovább emelték, mint a férjek számára létesített olvasó- és pihenőszoba, ahol a vásárlást végző feleségekre várhattak kényelmesen, szórakoztató program a gyerekeknek, katalógus- és csomagküldés, valamint intenzív hirdetési kampány főleg az újságokban – maga az újságolvasás is ekkor kezdte aranykorát élni. A kezdeti egy tucat alkalmazottal szemben ekkor már 1880 főnél is több embert foglalkoztatott az Au Bon Marché.
Többek között ezeket a példákat is megismerve kezdett bele Goldberger Sámuel áruház-koncepciójának újragondolásába. Erre az időszakra így emlékezett vissza az alapító-tulajdonos az áruház negyvenéves jubileumán:
„A reorganizálás munkája előtt kezdtem foglalkozni egy hatalmas nyugat-európai áruház tervével, és az volt az elgondolásom, hogy a világhírű berlini és párizsi üzletházak mintájára önálló épületben adok hajlékot az áruháznak. Alkalmas épület csak egyetlen volt ebben az időben, az Andrássy út 39. szám alatti épület, amely a Terézvárosi Kaszinó tulajdona volt. A kormánypárti kaszinó súlyos vereséget szenvedett a híres Vázsonyi-Hieronymi választáson, aminek következtében a kaszinó megszűnt. Megvettem az épületet, és hatalmas összegek árán felépült a mai üzletház, amely 1911. március harmadikán nyílt meg. A megnyitón ott volt Budapest kereskedelmi életének minden előkelősége, a főváros és a kormány képviselői is, akik a legnagyobb megelégedéssel és elismeréssel nyilatkoztak az ott látottakról. Ma már teljesen igazolva látom az akkori elgondolásomat, mert a Párisi Nagy Áruház népszerűségben azóta is megerősödött.” (Fővárosi Hírlap, 1931)
A Fővárosi Közmunkák Tanácsa által kijelölt és felparcellázott, tudatosan tervezett útvonalon a Sugár, későbbi Andrássy úton az 1870-es években kezdődtek el az első beépítések. A nagyrészt magánvállalkozásban megvalósuló
bérpaloták mellé több középületet is terveztek:
az Operaházat, a Képzőművészeti Egyetemet, az Állami Tanítóképző Intézetet, a Zeneakadémiát, a Műcsarnokot – igaz, utóbbit egy magánjellegű egylet hozta létre részben közadakozásból, de a várostól kapott kedvezményes árú telken –, valamint az akkor épp nagy lendülettel megerősödő Magyar Királyi Államvasutak (MÁV) igazgatósági palotáját és két nyugdíjintézeti bérházát. A Kodály köröndön álló, erőteljesen felújításra szoruló, eredetileg a nyugdíjba vonuló vezető beosztású MÁV-alkalmazottak számára épített bérház tervezője Petschacher Gusztáv volt, aki tragikus rövidségű pályája ellenére több, máig is álló, ismert házat épített az Andrássy úton.
Petschacher Gusztáv 1884-ben készítette el a Terézvárosi Kaszinó terveit a Sugár (mai Andrássy) út 39. számú telkére. Az épület fő homlokzata „neoreneszánsz stílusban készült, kváderezett mintával. Az első emeleti erkélyajtók hangsúlyos kiemelést kaptak az oszlopok tartotta kis timpanonokkal. Visszafogott ornamentális füzérdíszítést csak a főpárkány alatt alkalmazott a tervező” (F. Nagy Veronika).
A hátsó, Szerecsen (mai Paulay Ede) utca felé nyíló traktusban helyezték el a kaszinó báltermét, amelynek freskóit Lotz Károly, színes üvegeit Róth Miksa készítette. Ezt az épületet vásárolta meg 1908-ban Goldberger Sámuel, hogy létrehozza új áruházát. A helyválasztással igen körültekintő volt, mert – mint ahogy azt Szabó Balázsnak az Építészfórumon megjelent tanulmányából is kiderül – még a megvásárlás előtt az előző tulajdonos hozzájárulásával nyújtották be az áruházzá való átalakítás és az emeletráépítés engedélyezési tervét a tanácshoz, amely jóváhagyta az elképzelést.
Ugyanakkor az 1909-ben elkezdődött átépítési munkálatok elején már kiderült, hogy komoly szerkezeti hiányosságok mutatkoztak az eredeti épületnél, az alapozás nem megfelelő, ezért a terveket többször át kellett dolgozni. Az épületet a funkcionális átalakítás miatt részben le kellett bontani, és teljesen átépíteni, amely elképzelés akkor komoly közfelháborodást eredményezett. A terveket Sziklai Zsigmond műépítész készítette el, aki végül az eredeti elgondolások ellenére mégis megtartotta a hátsó traktust és az abban elhelyezett Lotz-féle báltermet.
Az átépítés 1909 és 1911 között zajlott, ekkor született meg az akkoriban elterjedő vasbeton szerkezeteknek hála a tágas, szellős belső tér, a modern áruházi kialakítás és az Andrássy úti szecessziós homlokzat. A fent említett Szabó Balázs-féle tanulmány részletesen bemutatja az áruház modern, impozáns belső elrendezését, a látványosan pozicionált főlépcsőt, az épületben futó öt liftet, a technikai újdonságokat, a pincében elhelyezett áramfejlesztőt, amely az akkoriban gyakori áramszünetek ellenére is képes volt folyamatos energiát biztosítani az áruház hűtőkamrái és jéggyára számára.
Tanulva a tragikus tűzesetből, itt már kiemelt figyelmet fordítottak a biztonsági előírásokra, külön tűzriadó rendszert is kiépítettek.
Az 1911. március 3-án látványos külsőségek közt és számos kiemelt potentát jelenlétében megnyíló első igazi hazai nagyáruház egy teljesen új, a fogyasztás vágyát is megteremtő modern kereskedelmi szellemiséget hozott el. A korabeli sajtó így mutatta be az új Párisi Nagy Áruházat:
„Hogy ne legyünk kénytelenek a hétemeletes márványpalota minden egyes áruosztályát felsorolni, talán legtalálóbban ismertetjük berendezését, ha túlzás nélkül megállapítjuk, hogy pólyától kezdve a koporsószögig mindennel szolgálhat vevőközönségének az áruház. Nincs a kereskedelem piacán olyan árucikk, amely gazdag raktárt ne talált volna a Párisi Nagy Áruház palotájában, amely élénken demonstrálja az e fajtájú centralizálásnak minden hasznosságát. A fővárosi és vidéki ember egyaránt előnyét látja ennek a praktikus berendezkedésnek. A bevásárlásnál rendszerint az időt fizetik legdrágábban a vevők, azokat a negyed- és fél órákat, amelyeket egyes boltok fölkeresésével kénytelenek elpocsékolni. (...) Akár ki se mozduljanak a márványpalotából. Ha az ebéd ideje ott éri őket bevásárlás közben, gazdagon terített asztalokra találhatnak az áruház legfelsőbb helyiségében, ahol zeneszó mellett csillapíthatják le éhségüket. Minden elképzelhető vendégmarasztalóról gondoskodás történt az áruház tervezésekor és a kivitel, a terv megvalósítása becsületükre válik azoknak, akik ezt a tündérvárat odavarázsolták a város szívébe, az Andrássy út palotái közé.”
Noha az áruház tulajdonosa maga Goldberger Sámuel volt, a különböző osztályokat bevételarányos bérleti díjért másoknak adta ki, igaz, a bérlők egy része rokoni viszonyban állt vele. Kutatások szerint „a Párisi Nagy Áruház mellett, az Andrássy út 41. alatt Goldberger S. G. egy »Ohel Jakab« nevű imaházat hozott létre Reich Jákov Koppel ortodox főrabbi emlékére”. Az építtető arra is gondolt, hogy az áruház elé feltételes társaskocsi-megállóhely létesítését is kérelmezze, amelyet a Székesfővárosi Közlekedési Vállalat Részvénytársaság nyújtott be a Közmunkák Tanácsához. Az engedélyt azzal a feltétellel adták meg, hogy a vásárlók kényelmét szolgáló megállóhely állandó tisztán tartásáról és fertőtlenítéséről az áruház tulajdonosa köteles gondoskodni.
Ugyanakkor a különböző többletszolgáltatásokból, kényelmi funkciókból nem volt hiány. A Lotz-terem felett büfé, az épület tetején nyáron tetőterasz várta a vendégeket. Ez utóbbi egy kellemes sétálóterasszal is kibővült, pompás kilátással a budai hegyek felé. Annak a városi legendának, hogy a téli időszakban valóban működött vagy működhetett-e jégpálya az áruház tetején, Merényi György járt utána az Építészfórumon. S noha a jégpálya esetleges meglétére konkrét dokumentumok nem kerültek elő, leginkább csak az ötletelésre utaló nyomokat találni, az kiderült, hogy 1925 tavaszán a Lotz-teremben „kerekeskorcsolya-pálya” nyílt a városban elsőként. A vásárlókat tematikus hetekkel, időszakokkal, akciókkal csábították az áruházba, valóban élménnyé varázsolva a vásárlást.
Az ígéretesnek induló vállalkozás fejlődését azonban megakasztotta az első világháború, majd az utána bekövetkező pénzügyi válságok, 1925-ban a csőd szélére került, végül átalakított, részvénytársasági formában élt tovább. 1926-ban megnyílt a nagy konkurens, a Corvin áruház, amelynek első igazgatója Németországból érkezett. A modern és elegáns, nagy választékot felsorakoztató új áruház a középosztály számára kínált „elegáns, nagyvilági öltözködést, hozzáférhetést mindahhoz, amit a nyugati ízlés szépségben és minőségben nyújtani tud”. Mindez még egy új szenzációval is bővült, 1931-ben itt avatták fel az ország első mozgólépcsőjét.
A Párisi Nagy Áruházban ezzel szemben a korábbi luxus helyett inkább az általános, igaz, széles választékú fogyasztási cikkek és az alacsony árak váltak a fő profillá, lassan kezdett belecsúszni abba a csapdába, amit a Kerepesi úton is elkövettek, hogy ismét egyre inkább a bazárhangulat uralkodott el az elegáns épületben. Az áruház általánosan négyszáz főt alkalmazott, ez a létszám duzzadt fel az alkalmi dolgozókkal ötszázra.
A munkakörülményekre azonban sok panasz érkezett. „Ezeknek az alkalmazottaknak 99 százaléka nő. Nagy előszeretettel fogadnak föl csak lányokat, minden előképzettség nélkül, egyedüli föltétel, hogy bírják a munkát, baromi módra, üzletnyitástól üzletzárásig, és mukkanás nélkül elfogadják a főnök urak egyoldalú föltételeit, amelyek közül álljon itt néhány diszparagrafus. Fölmondás nincs. Goldbergerék akkor rúghatják az utcára az alkalmazottakat, amikor nekik tetszik.” (Népszava, 1918. február 15.)
A második világháborút az épület komolyabb károk nélkül élte túl, a zsidó származású tulajdonoscsalád azonban a holokauszt elől korábban elmenekült. A háború után államosították az épületet, és bő évtizedig csak az Állami Könyvterjesztő Vállalat raktáraként működött. 1957-ben nyílt meg az épületben a Divatcsarnok (Magyar Divatcsarnok néven 1900 és 1948 között a Rákóczi úton működött áruház, később Otthon Áruházként nyílt meg újból, ajtaján ma szintén lakat lóg), akkoriban még vegyes áruválasztékkal.
Az 1960-as évek elején azonban egy központosított terv alapján megkezdték a meglévő áruházak profiltisztítását – emellett országszerte új áruházak telepítésébe is belekezdtek –, ennek keretében a Divatcsarnokból kikopott az iparcikkválaszték, a fókuszba valóban a divat került, az egyébként hányatott sorsú, kihasználatlan Lotz-terembe is divatbemutatók, alkalmi vásárok, majd bútorok kerültek.
Az 1967-ben műemléki védettséget elnyerő épületet a rendszerváltás után a Centrum Áruházak Rt. vette meg, majd 2001-ben már szabadulni kívánt az épülettől. Új tulajdonosa kereste az épület funkcióját az átrendeződő Andrássy úton, ahol ismét megjelentek a luxusmárkák. A főváros és a kormány vezetése egy időben New Yorkban tárgyalt egy itt nyíló esetleges Guggenheim-fiókmúzeum ügyében, majd felvetődött az Építészeti Múzeum létesítésének a terve is, ezek azonban elhaltak.
2006-ban újabb tulajdonosváltás történt, és ekkor került szóba az épület felújításának lehetősége, amely 2009-re valósult meg a Tiba Építész Stúdió tervei alapján. A feltáró, több helyen finom, nem zavaró mai utalásokkal megvalósuló munkát Zsuppán András mutatta be az Építészfórumon mindenre kiterjedő írásában: „Tiba János és csapata nem törekedtek az elpusztult részek rekonstrukciójára, abból indultak ki, hogy ami megmaradt, azt gondosan megóvják és helyreállítják, de ami a számtalan átépítés során eltűnt, azt egyedi tervezésű, modern kiegészítésekkel pótolják. A ház bonyolult építéstörténete miatt az eredmény izgalmas kollázs, egymásra rétegződő, gyakran teljesen eltérő stílusú részletekkel.”
Az épület funkcionális helykeresése azonban sajnálatosan tovább folytatódott. A jól sikerült megújulás után is csak részlegesen nyílt meg a nagyközönség számára: az alsó szintekre könyváruház költözött, a Lotz-terem pedig kávézóként várta néhány évig vendégeit. Az üzlet 2017-ben zárt be, majd egy rövid ideig Andrássy Élményközpont néven tudományos játszótér csábította az érdeklődőket a házba.
A felsőbb szintek hasznosítását a tulajdonos sajnálatosan nem a kereskedelmi, hanem az irodafunkciókban látta, így azok egyben bérelhető irodaként szerepelnek az ingatlanforgalmazók portfóliójában. Ez ma megint kiegészül az alsó szintekkel, így lényegében az egész épület bérlőre vár, jelenleg csak a tetőterasz szolgál némi kárpótlással, ahol rooftop bár nyújt kikapcsolódást és pompás panorámát.
A szerző az Építészfórum munkatársa.
Forrás:
Budapest, 1981 (19. évfolyam, 4. szám)
Fővárosi Közlöny, 1911 (22. évfolyam, 61. szám)
Építő Ipar, 1912 (36. évfolyam, 35. szám)
Kirakat, 1961 (5. évfolyam, 7. szám)
Pesti Napló, 1911. március 4.
https://epiteszforum.hu/a-parisi-nagy-aruhaz-tortenete-a-divatcsarnok-atepitese-2007-2009
https://www.valaszonline.hu/2024/01/04/corvin-aruhaz-felujitas-homlokzat-belso-ter-mozgolepcso/
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
