Rögtön a megnyitása után különleges zenei és társadalmi fészek alakult ki az erzsébetvárosi Almássy téren. Számos téren merész és újító volt, és bár lendülete még a rendszerváltás után is kitartott egy ideig, az ezredforduló után mégis be kellett zárni a ’80-as évek kultikus szabadidőközpontját.
„Volt-e ellenkultúra a nyolcvanas évek Magyarországán? Úgy emlékszem, volt. Rengetegen utáltuk azt, amihez a hivatalos kultúrában hozzá lehetett férni, és sokan voltunk, akik a saját önkifejezésünkre a Nyugaton ellenkultúrának nevezett megnyilvánulásokban találtuk meg a formát. (...) Az ellenkultúrának voltak félhivatalos színhelyei is: külvárosi művelődési házak, mint a Ganz, a Kassák Klub, az Ikarusz, egyetemi klubok, mint az Eötvös Klub (Hordó), a Bercsényi Klub, a Ráday Klub, a Közgáz Klub, az Egyetemi Színpad, olyan felügyelt rezervátumok, mint az Ifjúsági Park, a BBS, a Lágymányosi Közösségi Ház, a Fiatal Művészek Klubja, az Almássy téri Szabadidőközpont, a Petőfi Csarnok, és voltak olyan, rövid ideig működő valódi »szabad övezetek« is, mint a balatonboglári kápolna” – emlékezett meg Klaniczay Gábor történész, az 1970–1980-as évek ellenkultúrájának kutatója a jelenség mikéntjéről, formáiról, a korszak jelentős helyszíneiről.
A kései Kádár-kori, bizonyos szempontból megengedőbb kultúrpolitika ernyője alatt ugyanis, ha támogatva nem is, de mégsem feltétlenül tiltva, inkább tűrve számos könnyűzenei formáció alakult, legyen az beat-, rock-, majd később popzenekar, valamint az 1980-as években megjelenő alternatív vagy underground együttes. Az ellenkultúrának számos megnyilvánulása volt lehetséges,
kezdve egy házibulitól a meztelen éjszakai balatoni fürdőzésen keresztül avantgárd kiállításokig,
happeningekig, performanszokig, lakásokban tartott felolvasóestekig, szabadegyetemekig vagy éppen pinceszínházakig. Ugyanakkor – ahogy Klaniczay kiemeli – minden megnyilvánulás között leginkább a rockzene játszotta a központi szerepet. Különösképpen pedig azok az irányzatok és zenekarok, amelyek – akárcsak a világ nyugati felén – szakítani kívántak „a beatkorszak híressé lett és a szórakoztatóipar által beszippantott sztárjaival”, és velük szembefordulva kezdtek egyfajta amatőrnek tűnő, lázongó zenét játszani.
Az Almássy térre megépült, eredeti funkciója szerinti úttörő- és ifjúsági ház pedig
két olyan mozgalomnak adott szinte szabad teret, amely a maga módján valamelyest lázadónak, a rendszerrel szemben kritikusnak számított:
a népzenének és táncháznak, valamint a fővonaltól eltérő könnyűzenének. Emellett a központ élen járt a peremhelyzetű, kallódó városi rétegek bevonásában, számukra programok, mentálhigiéniás foglalkozások szervezésében.
Az Almássy tér, akárcsak számos más pesti köztér története a 19. század második felében az akkor nagy lendületet vett városfejlődéssel kezdődött. A mai tér övezetében korábban csak a várost kiszolgáló kiskertek, gyümölcsösök terültek el, valamint a közelben húzódott Entz Ferenc, a szabadságharc százados honvéd főorvosának – akit a világosi fegyverletétel után eltiltottak a hivatása gyakorlásától – mintaszerű magánkertészete, majd később tanodája.
Ahogy azt az Építészfórum a Baross térrel foglalkozó írásában is megemlítette, a mindenfelé sorakozó kertes házakkal derűs, falusias hangulatot árasztó környék a vasút megjelenésével kezdett rohamosan fejlődni, a mai Rottenbiller utcai–Fiumei úti (Graben) vonaltól a belváros felé tartó térség az 1870-es évektől folyamatosan beépülni. Amikor a Wesselényi utcát elkezdték kiépíteni, az eredeti tervek szerint a belváros határát képező városfal helyén kialakuló Kiskörúttól a Városligetig vezették volna, ez a tengely azonban a mai Almássy utca már korábban is meglévő vonalával megszakadt, a szabályos négyzetes raszterbe itt egy háromszög forma furakodott.
Magát a teret 1879-ben alakították ki, amely fennállása első éveiben még egy nevesincs térség volt. Az 1895-ös keltezésű közigazgatási térképen az akkori írásmód szerint a környék nagy részét birtokló nemesi család után Almásy tér névvel szerepel; akkorra már a Wesselényi utca folytatása, a „Dembinski utcza” is megépült a Városligetig. A téren eleinte rendszeres piac működött, ezzel szolgálva az egyre jobban benépesülő Külső-Erzsébetváros lakosait egészen a mai Klauzál téren létrejött III. számú vásárcsarnok 1897-es megnyitásáig.
A századfordulón megjelentek a munkásegyletek, amelyek tagjai nemegyszer itt gyülekeztek, és innen indították tüntetéseiket, felvonulásaikat az akkori Tisza Kálmán, mai II. János Pál pápa térre, ahol már 1869 óta rendeztek rendszeresen nagygyűléseket, május elsejei ünnepségeket. A tér történetét bemutató városkutatás megemlékezik arról, hogy 1913-ban itt építették fel adományokból a főváros első közkönyvtárát, amely iránt azonban hamar megcsappant az érdeklődés, és az 1950-es évek elején végül lebontották.
A tér és a Szövetség utca között húzódó keskeny, de hosszú foghíjtelekre, amely helyén az 1940-es években még vendéglő és borozó állt, az 1970-es években ismét művelődési intézményt terveztek. A VII. kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1976-ban hagyta jóvá az itt létesítendő úttörőház építési tervét. A Straub Éva, Jakab Zoltán, Somogyi Pál (LAKÓTERV) tervezte épület funkcióját azonban egy évvel az 1983-as átadó előtt a felmért igények szerint megváltoztatták, így az végül Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpont névvel nyílt meg.
A művelődési, közösségi épületek mesterséges megteremtésére vonatkozó igény nagyjából a 20. század közepétől merült fel intenzíven, amikor a városiasodás során számos olyan hagyományos színtér szűnt meg, amely korábban a találkozásra, kulturált szórakozásra adott lehetőséget. Épp ezért kellett megteremteni olyan, többfunkciós intézményeket, amelyek a kikapcsolódás mellett az iskolán kívüli oktatás, nevelés szerepét is felvállalták, és alkalmasak voltak színházi, zenei, prózai előadások mellett kiállítások és különböző klubfoglalkozások befogadására, közkönyvtár elhelyezésére.
A szocializmus évtizedeiben hatalmas lendülettel épültek a falusi és városi kultúrházak, művelődési házak,
az alapfunkciók mellett jól szolgálva a propaganda gépezetét is.
Egy 1965-ös rendelkezés még inkább igyekezett felgyorsítani a művelődési intézmények létrehozását, ez azonban a következő évtized végén megjelent tanulmány alapján felemásra sikeredett. Valahol a személyi háttér nem volt megfelelő, másutt nem kapták meg a megfelelő hátteret: „az ország művelődési otthonainak egynegyede gyenge feltételek mellett gyenge teljesítményt nyújtott (...) s mindössze egyhuszada (5%) feltételrendszere és teljesítménye volt egyaránt jónak mondható.” Épp ezért az 1980-as években ismételt fellángolással újabb művelődési házak létesültek országszerte.
Ekkor született meg például a Bán Ferenc tervezte Megyei Művelődési Ház Nyíregyházán, a Reimholz Péter VIDEOTON Művelődési Központja Székesfehérváron és Makovecz Imre jászkiséri Művelődési Háza. A kibővülő hálózat azonban a rendszerváltás után talajt vesztett, és a házak nagy részének állapota a források, érdeklődés vagy az igény híján leromlott. Az épületek a túlélés reményében volt, hogy új funkciókat vettek fel, vagy éppen bezártak. Így járt az 1983-ban nagy reménnyel átadott és izgalmas bő évtizedet felmutató Andrássy téri Szabadidőközpont is.
Az Almássy tér és a Szövetség utca között húzódó, kétoldalt zártan beépített foghíjtelek beépítése komoly feladatot jelentett mind a tér funkcionális elrendezése, mind a megfelelő építési technológia kiválasztása szempontjából. Nem volt lehetőség olyan megoldásokat alkalmazni, mint a korszakban épült kőbányai, váci vagy gödöllői művelődési házak esetében, ahol az épület középpontját látványosan dominálja a nagyszabású, kör alakú színházterem.
Az Erzsébetvárosban ezzel szemben egy szűk térben kellett elhelyezni az elképzelt funkciókat: nagytermet, kamaratermet és az azokat kiszolgáló technikát, klub- és oktatási helyiségeket, kis és nagyobb méretű kiállítóteret, nyelvi labort, az alagsorban tanuszodát öltözőkkel. A nagy volumenű építkezést pedig igen szűk, belvárosi közegben kellett lebonyolítani. Ehhez zsaluemeléses építési eljárást alkalmaztak, reprezentatív jellegű középületek esetében az országban itt először.
Az épület fő homlokzata az Almássy tér felé nyílt, ezen az oldalon igazodott a környező eklektikus házak közé. A funkciójából adódóan építészeti világával inkább befelé forduló szabadidőközpont ugyanakkor nagyvonalú főlépcsőjével és -bejáratával, a homlokzat visszafogott hullámzásával és az abból kiharapott felsőbb emeleti teraszokkal nyitott is a közönség felé. Összhatásában és tömegében jól belesimul a 19. század végén kialakult városi bérházak közé.
Az ötszintes, 5000 m2 beépített alapterületű, belső fedett udvaros épületben két klubterem, három előadóterem, kilenc szakköri helyiség, egy 400 fős nagyterem, egy 100 férőhelyes kamaraterem, egy 25 méteres uszoda és teraszok találhatók az irodákon és a közlekedőtereken, valamint a kiszolgálóhelyiségeken kívül
– mutatja be a ház funkcióit a Magyar Építőművészet. A modern, finoman kísérletező belső tér tervezője Somogyi Pál volt. A szabadidőközpont megépítésével egyidejűleg alakították át sétálóvá a kapcsolódó Andrássy utcát, újította fel a környező házak homlokzatát az Ingatlankezelő Vállalat (IKV), valamint némiképpen rendezték magát a teret is, ahova idővel szabadtéri színpadot, fafaragók által készített népi gyerekjátékokból álló játszóteret is elképzeltek. Az Almássy utca egyes pincéiben nép- és iparművészek számára alakítottak ki műhelyeket, bemutatkozási lehetőségeket, az utcára pedig árusítóstandokat is elhelyeztek.
Az átadó előtt nyílt ötletpályázattal próbáltak az eredeti – és lényegében a megmaradt – elképzeléshez képest jobban csengő, közvetlenebb elnevezést adni a háznak. A névpályázat legjobbjai között olyanok szerepeltek, mint: Jonatán, Almás-kert, Csutka (Csuti), Tinipolisz, Szeszmagazin. Az 1983. május elején megnyílt, hivatalosan végül Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidőközpontnak nevezett intézmény hamar országos ismeretségre tett szert, ugyanis itt rendezték az adott évi Ki mit tud? vetélkedő döntőjét.
A korszakban hatalmas népszerűségnek örvendő, országos amatőr tehetségkutató verseny mindig izgalomban tartotta a közéletet, döntője pedig rekordszámú nézőt ültetett a tévéképernyők elé. Az Almássy térről közvetített döntőről azonban fanyalogva írtak a kritikusok, szerintük a többségükben fiatal fellépők nem szolgáltak kiemelkedő tehetséggel, hiányolták az egyéniséget, az ötletet, a humort; a műsor színvonala ellaposodott, egyfajta rutinná vált. Ahogy Széky János fogalmazott az Élet és Irodalom hasábjain 1983. július 29-én: „Hát még hogy lelkesedtem, a premier idején, 1962-ben, amikor derékmagasságból néztem a világot. (Megjegyzem, 1983-at írunk. Ha tehát semmi nem jön közbe, 2004 táján is lesz Ki mit tud. Ennyit máris bizonyosan tudhatunk a XXI. századról.)”
Noha a ház lényegében az országos döntővel debütált, a következő években mégsem az ilyen nagyszabású rendezvényekkel vált ismertté és népszerűvé a kerületiek, sőt a fővárosiak körében. A szabadidőközpont a „csendes mindennapokban” jól szolgálta a művelődési házaktól megszokott feladatokat:
„A teljesség igénye nélkül, csupán ízelítőül, kedvcsinálóként azoknak, akik még nem voltak vendégei, aktív látogatói a szabadidőközpontnak. Már a legfiatalabbak, az óvodáskorúak is találhatnak itt kedvükre való elfoglaltságot. Többek között tagjai lehetnek a zenei óvoda tanfolyamának, amelyen zenei képzést, későbbi hangszeres tanulmányaikhoz alapozást kapnak. A harmonikus mozgás kedvelői gyermekpantomim-csoportba, a mágia hívei a Hókusz-pókusz bűvészklubba iratkozhatnak. A számok szerelmesei a számítógépszakkörbe, a fekete-fehér kockás tábla hívei sakk-körbe tömörülhetnek. Működik az Almássy téren leánykar, TIT-stúdió is. A Ház munkatársai azokra a családokra is gondoltak, akik együtt kopogtatnak ajtajukon: a nagypapát a nyugdíjas-, a papát a dzsesszklub, a kamaszt a diszkó várja. A mama pedig akár a kézimunkaszakkört, akár a divattörténeti műhelyt választhatja. A legújabb divat, az aerobic követői sem maradnak hoppon: szakavatott irányítás mellett tornázhatnak a korszerű tornateremben.” (Ország-Világ, 1983. október 12.)
A hagyományosnak mondható tevékenységek mellett az Almássy téren az országban az elsők között indítottak mentálhigiénés foglalkozásokat, autogén- és Graham-tréningeket, és tartottak tanácsadást a környék leszakadó rétegei számára, valamint próbálták bevonni a kallódó fiatalokat, vonzó lehetőségeket kínálni a téren működő „galeri” tagjai számára.
talán épp emiatt a házba befogadott zenei kínálat is merészebb lett az átlagos művelődési házakéhoz képest.
Az első időkben magas színvonalú jazzkoncertek és -klubok szerepeltek a ház programjában, majd 1984-ben itt indult a Kortárs Művészeti Fórum keretében a Művészeti Főiskolák Klubja. Ugyanakkor már nemzetközi résztvevőkkel színesített avantgárd happeningsorozatot is rendeztek Plánum Fesztivál névvel. Ez a rendezvény jól megágyazott annak a koncepciónak, amit Menyhárt Jenő, az Európa Kiadó zenekar frontembere hozott be a házba, hogy
a látogató minél többféle szimultán ingert kapjon: performanszok, röpkiállítások, filmvetítések, táncházak zajlottak egy időben.
Ezen elképzelés mentén indult el 1987-ben a Ráday Klubból ideköltözött Club 2000. Innentől kezdve rendszeresen koncertezett az Almássy téren a hazai alternatív zene legjava: az Európa Kiadó, a Balaton, a Sziámi, az Ági és a fiúk, a Balkán FuTourist, a Sexepil és a Neurotic, de mellettük külföldi előadók is felléptek a nagyteremben.
Már korábban, 1985-ben több zenei klubot is indítottak a ház falain belül, az első időszakban itt kapott helyet az Első Emelet és a KFT együttes klubja, majd pár évvel később a Bonanza Banzai zenekaré is. Az évtized végén fellépett a Pál Utcai Fiúk, Tereskova, valamint az újonnan indult Kispál és a Borz is. A sokszínű pop-, alternatív és elektronikus zenei kínálat mellett a Téka-táborok a népzenei, néptánc vonalat erősítették, amit hamarosan világzenei irányba is kibővítettek. A szabadidőközpontban számos, sok esetben igen progresszív irányú fesztivált is rendeztek, egészen az 1990-es évtized végéig.
A rendszerváltás után is fontos szerepet játszott a jól megválogatott és sokoldalú zenei kínálat, mind a könnyűzene, mind a népzene és a táncház vonalán. 1996-ban például, szintén valamelyest rendhagyó módon, cigány táncház is indult. Ezzel egy időben próbáltak a profilon is bővíteni, a kerületi önkormányzat kezdeményezésére létrejött az Elő-Tér Művészeti Iskola, de egyre nagyobb teret kaptak a civil szervezetek is. A házban tartották az Erzsébetvárosi Kulturális Napok rendezvénysorozatát, és tíz éven át rendezték meg a Budapesti Pszichológiai Napokat, azaz a népszerű Pszinopszist. De működött itt nagy befogadóképességű játszóház is Kölyökvár névvel.
A ház azonban egyre kevésbé tudta felvenni a versenyt az újonnan nyílt számos klubbal és szórakozóhellyel, korábban egyedülálló szerepe is eloszlott, a megváltozott társadalmi igényeket sem tudta már megfelelően kiszolgálni, továbbá az ezredfordulóra az épület állaga is megérett a megújulásra. 2003-ban a bezárásán gondolkoztak, de két évvel később még megpróbálták újra beüzemelni a házat, nem sok sikerrel.
2007 szilveszterén ismét búcsúkoncerttel zárt be a ház, immár véglegesen.
A megromlott állagú épület felújítására sem az üzemeltető, sem az önkormányzat nem rendelkezett megfelelő anyagi forrással, ezért az ingatlant eladták. Tulajdonosa szállodát képzelt el az átalakítandó korábbi szabadidőközpontban, de az ingatlanválság ezt a tervet is elsodorta. A helyzet rendeződéséig jobb híján ismét szórakozóhelyet nyitottak a házban Almássy Hall névvel, emellett sikerült visszacsempészni néhány programot az eredeti funkcióból, de ekkor már csak az épület első két szintjét üzemelték be a közönség számára. Ezt sem sokáig, hiszen alig egy év múlva ismét lakat került a házra.
2001-ben a LAB5 architects készített terveket az épület átalakítására, amihez egyeztettek az eredeti tervezőkkel és műemlékvédelmi szakemberekkel is. Igyekeztek úgy hozzányúlni a házhoz, hogy az megőrizzen valamit az építés korszakának modern építészeti elképzeléseiből és a körülötte felgyűlt számtalan személyes emlékből. A tervek végül egy időre megmaradtak a rajzasztalon, majd a 2018-ban megalapított Almássy Invest Zrt. melegítette fel a szállodává alakítás lehetőségét.
Két évvel ezelőtt az Építészfórum is beszámolt arról, hogy rajtra készen állnak az átépítési munkálatok, amelyek az épület eredeti karakterisztikáját meghagyva és a progresszív belső kialakítását újragondolva az elődjénél nyitottabb, világosabb és zöldebb összképet hoznának az Almássy térre. A tér ezen sarkán azonban azóta is csönd honol, egyelőre nem látni, mikor kel újból életre a hajdan volt underground fellegvár.
A szerző az Építészfórum munkatársa.
Forrás:
Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a 80-as években. Balkon, 2013.
Magyar Építőipar, 1980 (29. évfolyam, 8. szám)
Magyar Építőművészet, 1985 (34. évfolyam, 4. szám)
Magyar Építőművészet, 1986 (35. évfolyam, 1. szám)
https://beatkorszak.hu/almassy-teri-szabadidokozpont
https://fovarosi.blog.hu/2013/03/05/30_eves_az_almassy_teri_szabadidokozpont
https://hvg.hu/itthon/20210903_almassy_teri_szabadidokozpont
https://welovebudapest.com/cikk/2024/04/02/latnivalok-es-kultura-az-almassy-ter-tortenete/
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
