Bár hivatalosan nem az, a Vörösmarty térre mégis úgy gondolhatunk, mint Budapest főterére. A hetekben vásározókkal, turistákkal, forraltborozókkal zsúfolt téren valaha konflisok, majd autók és buszok sorakoztak, ugyanis a forgalmat csak igen lassan sikerült kiűzni innen. 

„A Fővárosi Tanács illetékese nyilatkozott a hétfői lapban: »...nem mondtunk le a gépkocsik további korlátozásáról, így hamarosan a Vörösmarty térrel gazdagodik a gyalogos sétálózóna«. Nem lehet még késő újra átgondolni, mielőtt intézkednének. Nem kell ezt elhamarkodni. Mint a drága parkolóórák felszerelését, alig egy éve. Hiszen, ha sétálótér lesz a Vörösmarty tér, újra eltávolíthatják a parkolóórákat. (Költséges? Úgy látszik, már erre is futja.) Hivatali és bevásárlóközpont a Belváros, s e kettős centrumnak a Vörösmarty tér mintegy »pályaudvara«, ha úgy tetszik, előszobája, csak árthat mind a hivatali, mind az üzleti forgalomnak (legyen bár szó akár belföldi, akár külföldi ügyfelekről), ha itt megszüntetik a parkolási lehetőséget. (...)

Megszüntetik tehát – ha komolyan veszik a saját rendelkezésüket – a Vörösmarty téri taxiállomást. Ezzel megint sikerülne a világon egyedülálló dolgot megvalósítani: a főváros repülőterének belvárosi végállomásához (a MALÉV Dorottya utcai központjához) nem csatlakoznék taxiállomás. Az utasoknak, mikor lekászálódnak a repülőtéri autóbuszról, bőröndöstül, csomagostul el kellene gyalogolniok a Főposta elé vagy az Engels térre, mert közelebbi taxiállomás nincs. Gondolkodjunk hát a Vörösmarty tér »autótlanításán« még egy kicsit.” (Ludas Matyi, 1978. május 25.)

Autós-gyalogos párharc

Az 1970-es évek második felétől a Kádár-korszak hivatalos, korábban óvatosan viccelődő szatirikus lapja, a Ludas Matyi Árkus József vezetése alatt egyre merészebben kezdett az azelőtt a szőnyeg alá sepert problémákkal kritikusabb hangnemben foglalkozni. A „reflektálás és respektálás” szerkesztői elve mentén számos közéleti probléma a maga szatirikus módján, de komoly üzenettel jelent meg a népszerűsége csúcsát élő hetilap hasábjain.

Az akkoriban már igen komoly problémát jelentő, egyre növekedő autóforgalom pedig kezdett rátelepedni a több évszázados alapokra épülő fővárosra: elindult az azóta is folyamatosan felszínen levő autós-gyalogos párharc, amely konfliktusban Árkusék a motorizáció mellett tették le a voksot. Pedig az, hogy a városlakók számára egyre nagyobb igény mutatkozik a közlekedéstől mentes, kellemesen használható közterekre, parkokra, sétaterekre, már az urbanizáció 19. századi megindulása óta egyértelmű volt.

Az Építészfórum korábban a Deák Ferenc és az Erzsébet tér történetét feldolgozó írásában is bemutatta a pesti belváros fejlődését, kitérve arra, hogy az egyre sűrűsödő kereskedőváros a 18. század végére jóformán megtelt, szűk utcái mind beépültek, nem sok hely maradt a továbblépésre.

Ennek legfőbb gátját a masszív városfal jelentette. A város akkori főterét a városháza előtti, egyes térképeken Forum Principale-nak jelölt Fő tér alkotta, ami nagyjából a mai Kígyó utcánál helyezkedett el, de az újabbnál újabb beépítésekkel ennek a területnek a mérete is folyamatosan csökkent. Ezért az 1830-as évek térképein a Stadthaus Platz már lényegesen szerényebb méretben jelenik meg. Ugyanakkor a fejlődés egyetlen lehetséges irányát a városfalakon túli területek meghódítása jelentette.

Mire a 18. század utolsó éveiben a városfalat és az azokon álló kapukat lebontották – legtovább a keleti irányú, a mai Astoria helyén álló Hatvani kaput hagyták a helyén, egészen 1808-ig –, addigra már megjelentek az olyan terek, amelyek a nagy helyigényű funkciókat kiszolgálhatták, ilyen volt például a Neuer Markt Platz vásártere, a mostani Erzsébet tér elődjeként.

Az északra vezető egykori Váci kapu előterében, a mai Vörösmarty tér helyén ekkor egyszerű kisebb házikók álltak, különösebb rendezési elv nélkül, mögöttük a Caesareo Regia Domus Salis, azaz a császári és királyi sóhivatal, valamint a Depositorium Salis, tehát a sóraktár. A kapu elbontásával elindult változások egyik első eleme a fejlődésnek lendült Lipótváros igényeit kiszolgáló harmincadhivatal, azaz vámház megépítése volt, amelynek alapkövét valamikor az 1780-as évtized első felében tehették le. A Tallherr József tervezte épületet már megépítésekor sok kritika érte, főleg azért, mert a belső udvara szűk, nehezen fordulnak meg a szekerek; a kijárat a keskeny Dorottya utca felé lett tájolva, szintén nehezítve a kocsimozgást; és az épület nincs alápincézve, ezért értékes raktárterülettől estek el használói.

Só- és dohányraktárak

A városfal elbontásával és az új építkezések kezdetével az egykori városszerkezet megváltozott, részben a korábbi külső területek integrálásával, részben a belső részek funkcionális átalakulásával, például egyes, oda nem illő intézmények, kereskedések, kisebb üzemek kitelepítésével. 1812-ben nyílt meg a Pesti Német Színház, az akkorra már bő 33 ezerre duzzadt pesti lakosság igen nagy arányú német ajkú lakosságának kulturális igényeit kiszolgálandó.

A városfal egyik bástyájában berendezve már korábban is működött hasonló színház, de annak romos állapota, szűkös mérete és műszaki elavultsága akadályozta a megfelelő működést. A falak bontásával és az akkori nagyszabású városfejlesztési tervekkel lehetőség mutatkozott egy új, nagyobb, korszerű színház létesítésére, amelynek tervezésére hosszas előkészítés után Johann Aman udvari alépítészt kérték fel 1806-ban.

Az épület elhelyezésére a mai Vigadó telkét jelölték ki, úgy, hogy az építendő színház mind a Duna, mind a mostani Vörösmarty tér elődjeként létesítendő Theater Platz felé érvényesüljön. A teret az 1789-ben lebontott Váci kapu mellett álló korábbi só- és dohányraktárak helyén alakították ki. A klasszicista stílusú, 3500 néző befogadásra alkalmas színházépület kivitelezési munkálatait Pollack Mihály vezette, akinek Amannal való kapcsolata a krónikák szerint nem volt épp zökkenőmentes, és ez is közrejátszott az átadás kétéves csúszásához. A főleg német anyanyelvű pesti polgárság igényeit kiszolgáló színházban felléptek magyar színészek és művészek is, 

A Duna-parti oldalra szánt vigadószárny azonban anyagi források híján sokáig nem épült meg, annak tervezéséből pedig Aman is kihátrált. Az alapoknál félbemaradt építkezés befejezésére József nádor teremtette elő a pénzügyi fedezetet, a tervek átdolgozására pedig Pollack Mihályt kérte fel. A városi polgárság mulatságait szolgáló báltermet, a vigadót, azaz a Redoute épületét az 1833-as báli szezonra nyitották meg, de a ház nem volt hosszú életű.

Leégett színház

A belváros felé néző Német Színház – vagy a frissen felújított fűtés, vagy a gondatlanul otthagyott kellékek miatt – 1847 februárjában kigyulladt és leégett. A pesti polgárok szinte már másnap gyűjtésbe kezdtek, hogy egy új színház épüljön a romok helyére, amelyre 13 pályaművet nyújtottak be, és ebből választották ki az osztrák Carl Roesner nagyszabású tervét, ami minden szempontból túlszárnyalta az elődjét. A tervezési munka el is kezdődött, de a megvalósítást végül az 1848-ban kitört forradalom és szabadságharc elsöpörte. Mi több, az 1849-es harcokban

A József nádor vezette Verschönerungs Commission több térségben igyekezett kellemes sétálásra alkalmas helyeket létesíteni a szabadságharc utáni helyreállítás során, így jött létre például a mai József nádor tér 1870-ben. A pesti Duna-part is már a reformkorban népszerű sétatérré változott, hiszen sorra nyíltak a pompás paloták, amelyek előtt széles promenád terült el, noha a parton közben még javában zajlott az áruszállítás, a hajók ki- és berakodása. Az 1838-as nagy árvíz, majd a szabadságharc komoly károkat okozott az épületekben, de a Lánchíd, majd a Feszl Frigyes tervezte új Pesti Vigadó 1865-ös átadásával ismét felélénkült az élet a Duna-korzónak nevezett parti sétányon.

A Vigadó túloldalán a kiégett színházépület azonban még hosszú évekig csúfította a felélénkült teret, aminek rozoga kövezetén egymást érték a konflisok. A tűzvész és a szabadságharc leverése, a térség ostroma miatt romos téren változatlanul zajlott az élet, a színház kiégett falai között kereskedés kezdődött, árusbódékat emelt a város, ebből is bevételt remélve a Vigadó épületének felújítására.

Ekkoriban felvetődött, hogy a teret kellemes méretűvé bővítsék a szomszédos József (mai József nádor) térrel való összenyitással, de végül az anyagi kényszer döntött, és a városvezetés a becses telkek értékesítése mellett döntött. A színház maradványainak bontása szintén pénzszűke miatt jó pár évet csúszott, és végül csak 1870-ben sikerült megszabadulni a romos látványtól. Ekkor a városi közgyűlés még azt is fontolóra vette, hogy az egész teret beépíti, de a hatalmas tiltakozás miatt végül letett erről a tervéről.

A Gerbeaud-palota

Néhány évvel korábban, 1859-ben bontották el a tér északi oldalán álló harmincadhivatal épületét, amelynek kitelepítése már 1810-től folyamatosan tervben volt, de a dinamikusan épülő városban egyre kevésbé találtak a hivatalnak megfelelő, a Dunához közeli helyszínt. Az épületet 1833-ban Széchenyi István is meg akarta vásárolni, hogy a kedvező adottságú telken hozza létre a Nemzeti Casino palotáját, földszintjén áruházzal, az emeleten szálláshelyekkel, a terveket Hild József már el is készítette.

A 19. század utolsó évtizedei komoly változást hoztak az 1874-ben – színház híján – Gizella térre átkeresztelt térségben. Az északi oldalon, az addigra már igencsak elhasználódott és a pompás palotákkal kiépülő belvárosban szerepét vesztett harmincadhivatalt végre sikerült kiköltöztetni. A vámház intézményének kálváriája ugyan ekkor még nem oldódott meg, mert a Tömő térre kiszemelt telekre – megfelelő pénzügyi forrás hiányában – nem tudott megépülni az új hivatal, csak 1974-ben jutott végre otthonhoz a későbbi Vámház téren (épülete ma a Corvinus Egyetem központja).

A harmincadhivatal telkét négy részre parcellázták, és árverésen értékesítették 1857-ben. A már akkor is a város legértékesebbnek számító telkeinek új tulajdonosai „a Nemzeti Casinó, Eisele Antal szabómester, Fabricius és Muráthy lettek”. Ekkor a pesti Magyar Kereskedelmi Bank kezdeményezésére az új beépítést megpróbálták egységes építészeti arculattal kialakítani, amire 1859-ben pályázatot írtak ki, és végül a tömb teljes beépítésére három építészt kértek fel. Az egységes beépítési koncepció végül – feltételezhetően a négy telektulajdonos eltérő elképzelése miatt – nem valósult meg, de a külön utakon járó négy épület azért 1860-ra el is készült, ezekből a tér északi oldalát képező két ház homlokzata sikeresen egymásra rímel.

A négy épületből a legismertebb a Vörösmarty térre néző, Hild József tervezte Gerbeaud-palota. Előzményként a Harmincad utca felőli szomszédos épületben 

akitől – utód híján – Gerbeaud Emil, svájci származású cukrászmester vette át az üzletet 1884-ben. A cukrászda hamar felvirágzott, ezért Gerbeaud nyolc évvel később meg tudta vásárolni a térre néző, eredetileg Eisele Antal szabómester által épített házat – amelyet Eisele 1876-ban eladott a Trieszti Általános Biztosító Társulatnak –, valamint a szomszédos épületet, ahol eleinte a Kugler-féle cukrászda működött. Gerbeaud a két házra telekegyesítési kérelmet adott be, amit csak három évvel később, 1914-ben kapott meg.

Keleties szőnyegek

Ugyanebben az évben vásárolta meg Gerbeaud Emil a Dorottya utcai szomszédos épületet is, majd Fellner Sándor tervei alapján a háromemeletes Gerbeaud-palotában egy emeletráépítés is történt. A komoly presztízzsel bíró cukrászdát 1947-ben államosították, majd kénytelen volt nevet változtatni, ekkor lett a tér 1926 óta érvényes elnevezése után Vörösmarty. Csak az 1980-as években tudtak megegyezni az örökösökkel, azóta viseli ismét az alapító Gerbeaud nevét.

A tér nyugati oldalán tehát igen lassan sikerült csak eltüntetni a leégett színház éktelenkedő romjait, végül 1872-ben Haas Fülöp szőnyegkereskedő cége kezdett nagyszabású palotaépítésbe a komoly presztízzsel bíró telken. Haas 1810-ben angliai tanulmányútja tapasztalataira építve indította el az itthon megszokotthoz képest kiemelten magas minőségű, elsősorban keleties mintázatú szőnyegek gyártását és kereskedését.

A sikeres vállalkozás néhány évtizeddel később Európa-szerte már több üzlettel, gyárral és raktárral rendelkezett. Régi terve volt, hogy Pest belvárosában egy reprezentatív központi áruházat és áruraktárt létesítsen, de ez az álma csak négy évvel halála után, 1874-ben valósult meg, akkor készült el a Vigadó hátában álló négyemeletes klasszicizáló palota, amit Linzbauer István tervezett.

Elizélt-palota

A céget az alapító fiai vitték tovább, így ők nyitották meg a zászlóshajónak számító palotát is. 1918-ban a család Zerkovitz Oszkár bornagykereskedőnek adta el a palotát, de a szőnyegáruház egészen a II. világháborúig, a korábban oly sikeres üzleti vállalkozás tönkremeneteléig várta vevőit a Vörösmarty téren. A házat a háború során súlyos bombatalálat érte, majd sorsa az elődjéhez hasonlóan hosszú évekig bizonytalan volt. Kiégve, csonkán meredezett közel másfél évtizedig, amikor a rekonstrukció helyett a bontás mellett döntöttek. Telkén az 1960-as években parkoló működött.

A városvezetés sokáig hezitált a háború következményeként komolyan megsérült és omladozó Haas-palota és a Vigadó épületének újrahasznosításán, de a helyreállítás helyett felvetődött mindkét épület teljes elbontásának, valamint egy zenei központ és nagyszabású hangversenyterem létesítésének lehetősége is. Az 1956-ban kiírt tervpályázatra jó néhány, a legtöbb esetben magas színvonalú munka érkezett, és ezeket, ahogy a 24.hu 2021-ben írta,

a kor legfontosabb, számos esetben a két világháború közti modernizmusból indult, tapasztalt tervezők szignózták, de a háború után indult generáció tagjai is megmérettették magukat.

A megvalósulás ismét az anyagi források szűkössége miatt hiúsult meg, helyette maradt a Vörösmarty téri bontás, a Vigadó épülete azonban megmenekült. A tér nyugati oldalát végül 1971-re építették be, ekkor valósult meg az állandó viták kereszttüzében álló kultúrpalota. A Tallós Elemér és Hübner Tibor (KÖZTI) tervei alapján elkészült tízemeletes épületbe számos kulturális vállalat, könyvkiadó, szerkesztőség, a szerzői jogvédő hivatal, az Országos Rendező Iroda (ORI), valamint

A földszinten működött a Hungaroton hanglemezcég lemezszalonja. Noha az épület megkerülhetetlen szerepet játszott a hazai kulturális életben, azon belül is leginkább a könnyűzenében, a közvélemény és az ott dolgozó mintegy ezer ember – akik leginkább a szűk terekre, folyosókra, a léghűtés hiányára panaszkodtak – mégsem barátkozott meg a házzal, amit a köznyelv csak Elizélt-palotának hívott.

1973-ban a Vigadó rekonstrukciója is elkészült, a két épület alsó szintjei között pedig átjárás született. A kultúrpalota felett is eljárt az idő. A rendszerváltás után az épületet és a Vigadó üzemeltetését megkapó alapítvány mihamarabb igyekezett szabadulni tőle, de erre csak bő egy évtizeddel később került sor, a folyamat kálváriájáról az Építészfórum is részletesen írt korábban. A bontás megtörtént, majd a pályáztatási eljárás hiányosságai ellen tiltakozó szakmai kritika ellenére 2007 év végére megépült Fazakas György és a francia Jean-Paul Viguier tervezte, ma is álló, high-tech jellegű, vegyes használatú épület üzletekkel, irodákkal, lakásokkal.

Vörösmarty Mihály monumentális szobra

A 19–20. század fordulójára pompás palotákkal (a fentieken kívül említhetnénk a keleti oldal Korb Flóris és Giergl Kálmán tervezte sarokházát, első két szintjén az 1960-as évek óta működő Luxus áruházzal vagy a Váci utca sarkán álló, Alpár Ignác tervei alapján épült Első Pesti Hazai Takarékpénztár mára Váci1 névvel újjászületett épületét is) körbeépített akkori Gizella tér sokáig a belváros egyfajta közlekedési központja lett. A téren folyamatosan állomásozó konflisok mellett 1896-ban kiemelt szerepet kapott a közösségi közlekedés a földalatti vasút belvárosi végállomásával.

Noha József nádor nyomdokain felvetődött az is, hogy a teret parkosítsák, és a József tér, valamint a Duna-korzó között – esetleg azokat összekötendő – egy újabb kellemes sétateret hozzanak létre, a tervtől végül elálltak. Az indok az volt, hogy a környéken megjelent számos pénzintézet, szálloda és vendéglátóhely, emellett a Vigadó közönségét kiszolgáló bérkocsiknak is csak itt lehet megfelelő megállóhelyet biztosítani.

1908-ban avatták fel a költő Vörösmarty Mihály monumentális ülőalakos szobrát, Kallós Ede és Telcs Ede alkotását, talapzatán mozgalmas alakcsoporttal – Szózat-csoport –, amely a társadalom minden rétegét képviselte. 

hiszen a hátterében ekkor még csak szerényebb méretű és megjelenésű házak álltak. Ekkoriban jelölték ki a beépítendő térfalakat, és helyükre idővel a tér emelkedő pompájához méltó bérházakat húztak fel. Ennek a rendezésnek estek áldozatul a földalatti vasút jellegzetes, de sajnos nem túl hosszú életű, majolikaborítású lejáró pavilonjai is.

A park helyett az 1920–1930-as években inkább járdaszigetek épültek, amelyek a térre érkező egyre több autóbusz megállóit és közlekedését szolgálták. A megmaradt középső, kisebb zöld sziget körül négy irányban indultak autóbuszok, a tér többi részén, ahol lehetett, autók parkoltak. 

de ez végül csak az 1960-as években született meg a Haas-palota bontásával felszabadult telken. S míg a téren igen élénk volt az autóforgalom, 1964-ben az Erzsébet híd újjáépítésével, a pesti oldal utcakapcsolatainak átrajzolásával és a Váci utca északi szakaszának lezárásával megnyitották az első fővárosi sétálóutcát.

A Vörösmarty tér átalakítására csak bő egy évtizeddel később, 1978–79-ben került sor, és – hiába a Ludas Matyi szerzőjének tanácsa a program újragondolásáról – a térről száműzték az autó- és az autóbusz-forgalmat, a repülőtéri busznak a szerző által féltett végállomása pedig az Engels, ma Erzsébet téri autóbusz-pályaudvarra került. A díszburkolatot kapó tér a Váci utcával együtt klasszikus turistacsalogató sétálózónává alakult, ami olyan szabadtéri rendezvények otthonává is vált, mint a nagy hagyományú Ünnepi Könyvhét vagy a rendszeres karácsonyi, majd a nemrég megindult tavaszi vásárok.

Ahogy az Építészfórum korábban bemutatta, a vásárok megrendezése is hozzájárulhatott az utolsó, 2019-es nagyszabású felújításhoz, amikor a szobor körüli – a füves területet védő – alacsony díszkerítést elbontották, és a tér új burkolatot, LED-világítást, a szobor pedig a téli hónapokra új védőbúrát kapott. A belvárosi közlekedés átrendezésével a sétálóutcák hálózata egyre bővült, így a Vörösmarty tér idővel minden irányból kellemesen megközelíthető turistaközponttá – székesegyház, posztócsarnok, vásárcsarnok vagy városháza híján is –, egyfajta ki nem mondott főtérré válhatott.

A szerző az Építészfórum munkatársa.

Forrás:
Nemes Márta: A pesti harmincadhivatal (vámház) és a Gerbeaud építéstörténete. Ars Hungarica 1984/1
https://pestbuda.hu/cikk/20220204_175_eve_egett_le_a_pesti_nemet_szinhaz_a_varos_egykor_legnagyobb_teatruma
https://pestbuda.hu/cikk/20210429_impozans_vorosmarty_teri_palota_volt_a_kozpontja_haas_fulop_es_fiai_vilaghiru_cegenek
https://varosvedo.hu/2019/01/15/korlatozottan-orulok-es-korlatlanul-aggodom/
https://24.hu/kultura/2021/08/12/vorosmarty-ter-pesti-vigado-atepites-epiteszet-ismeretlen-budapest-haas-palota-nemet-szinhaz/