Láttad a Habony-videót?

A „Habonyra nagyon hasonlító férfira” gondolsz? Láttam.

A tévében volt már példa hasonló elkenésre?

A legenda szerint egyszer az izraeli miniszterelnökről szóló tudósításban az hangzott el, hogy „ez az izraeli férfi azt mondja”. De volt már máskor is.

Ez ilyenkor kinek a hibája? A gyakornoké, a műsorvezetőé, a szerkesztőé vagy az ő feletteséé? A kommentelők az ilyen eseteket lerendezik azzal, hogy hülye a bemondó.

Sokféleképpen készülhetnek a szövegek, amiket aztán felolvasnak a hírolvasók. Én mindig megírtam a sajátomat, amit utána átnéz a napi felelős szerkesztő, akinek ugye a titulusában is benne van, hogy „felelős”, tehát papíron az ő felelőssége minden baki, hiba, ami kimegy adásba, hiszen ő lát mindent utoljára. De egy híradóban olyan munkatempó van, hogy előfordulhat, hogy megírt valamit a műsorvezető vagy riporter, és élő adásban veszik csak észre, hogy nem volt pontos, ami adásba ment. Nem ideális helyzet, de ha már előfordul, akkor ilyenkor érdemes bocsánatot kérni. 

Neked volt olyan, hogy menet közben jöttél rá, hogy amit a súgógépen olvasol, az nem stimmel? Hogy reagáltad le?

Biztosan volt ilyen is, de nekem az volt a legemlékezetesebb, amikor megírtam valamit, nagyon ügyelve a pontosságra, kiegyensúlyozottságra, és egészen addig nem javította ki a felelős szerkesztő vagy valaki más, míg én le nem mentem a hírszobából a stúdióba. A súgógépen szembesültem azzal, hogy teljesen megváltozott a szöveg értelme, mondjuk kikerült belőle egy ellenzéki álláspont. Ilyen többször is előfordult, és még mielőtt megkérdezed, nem kereskedelmi tévés híradóról van szó. Ezek nem voltak nagyon kellemes percek. Ha vagy annyira igényes hírműsorvezetőként, hogy magadnak írod a szöveget, és tudod, hogy miről beszélsz, akkor viszont abban a helyzetben vagy, hogy pontosan tudod, mi fog következni, mit írtál meg, és ha ki is húzták az egyik oldalt, el tudod mondani élőben fejből. 

Te ezt csináltad?

A renitens időszakom végén volt erre példa. Nem feltétlenül jó dolog ez, mert egy hírműsor szerkesztősége nem egy demokratikus intézmény, jellegéből fakadóan diktatúra kell hogy legyen, ellenkező esetben nincs fél hétkor, hatkor vagy fél nyolckor műsor, káosz van és pontatlanság, márpedig a híradózás pontos műfaj, minden szónak, hangsúlynak – elvileg – jelentőségének kellene hogy legyen. Úgyhogy nem jó az, ha ilyen partizánakciókra van szükség. De közben meg bekapcsol az emberben a szakmai lelkiismeret, és akkor dönteni kell. 

Ez hogy csapódik le ilyenkor? Lemegy a műsor, és rászólnak a füledre, hogy „Kriszta, azonnal gyere fel”?

Nem kellett hívni, mentem magamtól, meglehetősen feldúltan. Én ilyenkor nem vagyok az a szerény lány, ha valamit meg akarok tudni, megkérdezem. Akkor is megkérdeztem, hogy ki volt. Mint kiderült, nem is az aznapi felelős szerkesztő nyúlt bele egyébként, de névvel, arccal, akkor senki nem vállalta. Mindegy, később megtudtam, megbeszéltük, szerencsére ez annyira a végén jött elő, hogy már nem kellett sokat foglalkoznom vele. Az ilyen dolgok is közrejátszottak abban, hogy felálltam.

Hogy lehet azt lereagálni, hogy míg leérsz a stúdióba, cenzúráznak?

A rutin és a lendület segíti át az embert ilyenkor abban, hogy ne álljon fel adásban az asztal mögül, és ne küldjön el mindenkit a francba, vagyis ne mindenkit, hanem azt, aki cenzúrázott. Ismétlem: nem azzal van baj, ha szakmai vagy tényszerű szempontok miatt átírják a szövegét egy műsorvezetőnek. Ha a felelős szerkesztő szakmailag indokoltnak tartja, akkor beszéljük meg és javítsuk. Volt olyan híradó, és hangsúlyozottan nem a Fidesz-, hanem a Medgyessy-kormány alatt, amikor az egyik tudósítást vállalhatatlanul benyalósnak ítéltem, de akkor oda lehetett menni a felelős szerkesztőhöz vagy a hírigazgatóhoz, és meg lehetett beszélni, hogy ez nagyon gáz, és nem szeretném, hogy így bekerüljön. Lehetett érvelni és ellenérvelni, és mit ad isten, a végére egy elfogadhatóbb felkonf került egy vállalható riport elé. A baj akkor van, amikor már nem lehet szakmai vitát folytatni, és nem tudod vállalni az arcoddal a munkádat. 

Ilyenkor áll fel az ember?

Igen. Nem azonnal hagytam ott csapot-papot, egy ideig még reménykedtem, hogy lehet beszélni róla, meggyőzni őket, szövetségeseket keresni, változtatni, szóval nem rögtön adtam fel. De amikor sokadszorra vernek át, vagy üvöltik le a fejed, és úgy érzed, hogy sem emberileg, sem szakmailag nem akarod tovább csinálni, akkor lépni kell. Ez egy folyamat volt.

Hány kormány alatt voltál híradós?

A TV3-ban kezdtem, még a Horn-kormány alatt, utána mindegyik alatt voltam. 

A köztévé szerinted melyik kormány alatt volt a legszervilisebb?

Nézd, én abszolút túl vagyok már ezen az időszakon, teljesen mással foglalkozom. És megértem, hogy ezt kérdezed, de nem tartom igazán elegánsnak, hogy sokkal többet mondjak erről. Egyszerűen akkor, amikor a legvállalhatatlanabb volt a helyzet, akkor felálltam és eljöttem. Nem volt visszhangtalan a búcsú, nem szépen köszöntünk el egymástól, és például azóta sem mehetek vissza a köztévébe, hiába hívnának a szerkesztők, műsorkészítők szívesen. Van olyan beszélgetős műsor, ahonnan még a regényemet is kitiltották. Egy színésznő volt a vendég és vinnie kellett egy könyvet, amit a nézőknek szívesen ajánlana. Az én épp aktuális regényemet szerette volna vinni. Állítólag szóltak neki, hogy inkább vigyen valami mást. De tudod mit? Ez nem engem minősít, és nem is foglalkozom vele.

Nem hiányzik a televíziózás?

Az intézményesített televíziózás nem, a mozgóképes történetmesélés viszont nagyon is. Azért is kezdtem el az Elviszlek magammal sorozatot az általam főszerkesztett internetes magazin, a Wmn.hu YouTube-csatornáján. Ez egy szerelemprojekt, amelyben végre úgy dolgozhatok a képernyőn, ahogy szeretnék, olyan lehetek, amilyen vagyok. Ebben a sorozatban végre nincs semmi erőltetett, laza az egész és keresetlen. És ha hibázok, akkor az azért van, mert én elcsesztem. Ezeket sem mindig vágom ki. Mára minden görcsöt elengedtem, rám is fért, felszabadító. Nem volt egyszerű, három évembe telt, mire újra úgy éreztem, hogy forgatni szeretnék - 2012. december 18-án voltam utoljára képernyőn az MTVA-ban. Azóta teljesen mással foglalkoztam, regényíróként és az UNICEF jószolgálati nagyköveteként dolgoztam. Kellett ennyi idő, hogy újrafogalmazhassam azt, mit is szeretek csinálni, mivel akarok foglalkozni, milyen keretek közt szeretném csinálni és kikkel. 

Tévébe hívnak még dolgozni?

Igen, a mai napig, és kifejezetten jólesik. De mindig az a vége, hogy köszönöm, megtisztelő, de inkább nem. Persze soha ne mondd hogy soha – de az az igazság, hogy én mára egy szabad ember vagyok, aki szabadon dolgozik. És ez óriási érték. Addig mondogattam a telefonhívásokra a nemet, amíg rájöttem, hogy valami teljesen mást szeretnék, mint egy nagy esztrádműsort főműsoridőben.

És egy talkshow? Krisztina-show, a háttérben piros neonbetűkkel a kék függönyön?

Ne már, te ezt képzeled nekem? Nem, nem vágyom ilyesmire, pontosan azt csinálom, amit szeretek. Lehet, hogy egy-egy beszélgetésnek 30-40-50 ezer nézője van a YouTube-on (ami nem mellesleg egyáltalán nem rossz), de azzal és úgy beszélgetek, akivel és ahogy szeretnék. Kis büdzsé, kis stáb, nincs füles a fülemben, nincs agyonkészítve, agyonmodoroskodva. Volt már olyan, kisebb csatorna, amely jelentkezett, hogy átvennék így, ahogy van, de mi egyelőre szeretnénk a Wmn.hu YouTube-csatornáját építeni vele. Aztán persze lehet, hogy majd egyszer, a jövőben lehet majd látni televízióban is. De egyelőre nem erre koncentrálunk, hanem arra, hogy a csapattal minél több és jobb tartalmat gyártsunk, szabadon – az oldalra írásban és a csatornánkra mozgóképben.

Vannak még kifejezetten netes kontentötleteid?

Vannak. Kormos Anettel közösen el is kezdtünk egyen dolgozni még a nyáron. Ez egy kísérleti projekt, a Város természetrajza címmel, amely egy totál elmebeteg koncepció, de nagyon szeretjük. Anett humorista, a szitukat együtt találjuk ki, ő írja a szöveget, és ő a főszereplője is. Aki látta már színpadon, az tudja, hogy mire számíthat. Egy látszólag nyugodt, egykedvű karakterre, akiből dől a disznóság és a vicc, és az egész nagyon működik. Szeretek vele dolgozni, a Wmn.hu más, írásos tartalmaiban is együttműködünk. Szóval Anett kimegy a városba, és megmutatja azokat a jelenségeket – az építkezésektől az idegesítő sofőrökig –, amelyeket mindannyian ismerünk. Úgy, ahogy nem szokás. Ezek a skiccek 3-4 percesek, és, mondom, nagyon kísérleti a formátum, sokat kell még rajta finomítani, de hát pont ezért jó a YouTube. 

Nekem egyébként  nagyon új ez a „minden belefér” dolog. Amikor elkezdtem a netes mozgóképes tartalomgyártással foglalkozni, tudtam, hogy beszélgetni szeretnék úgy, ahogy eddig nem lehetett. És mivel a szponzor egy autós cég, adta magát, hogy beülünk a vendégemmel egy autóba, és elviszem mondjuk dolgozni. Ez a formátum már évek óta létezik a képernyőn, sok jó és kevésbé jó külföldi példa van rá. Ami az Elviszlek magammal sorozatban nagyon érdekes, hogy a szűk, zárt térben gyakorlatilag egymás aurájában ülünk. Más a szitu, mint egy hagyományos interjúhelyzetben, arról nem is beszélve, hogy mennyire más a pszichológiája annak, hogy nem egymással szemben vagyunk, hanem egymás mellett. Noha a legtöbb utasomat korábban is ismertem, eddig mégis majdnem mindenki úgy mutatta meg magát, amire nem számítottam sem én, sem a nézők. 

Hány epizód van ebben?

Most lett vége az első évadnak, pont a veled felvett utazás az utolsó. Egy beszélgetés csak akkor érdekes, ha van bennem természetes kíváncsiság a partner iránt. Ameddig találok olyan embert, aki érdekel, addig mehet. Februártól folytatjuk, 12 hónapra biztosított a költségvetés. Majd kiderül, mi lesz a folytatásban.                  

Te is úgy látod, hogy a tévézés jövője részben az ilyen tartalmakban van?

Igen. Ma már nem te igazodsz a tartalomhoz, hanem a tartalom hozzád. Az on demand tévében hiszek, és nem kell a mozinak a plazmán mennie, miért ne mehetne mobileszközön vagy számítógép-monitoron? Ha csak a saját és a környezetem tévéfogyasztási szokásait nézem, azt látom, hogy mindenki felveszi a műsort, és akkor nézi meg, amikor neki alkalmas, vagy az interneten nézi vissza. Még a gyerekem nyolcvanhat éves angol dédnagymamája is. Beállítja a televízión a rögzítő funkciót, és amíg a barátnőivel ebédel, felveszi a Forma–1-es futamokat. És most lehet bezzegangliázni, de ez nem bezzeg Anglia, itthon is van okostévé egyre több háztartásban, nagymama is van, Forma–1 is, meg internet is. Talán a hírműsor az egyetlen, amit még élőben néz az ember, mert ha hét óra van, akkor leülök híradót nézni.

És nézik a mindenféle reality jellegű műsort is, meg a fúziós formátumokat. Például amit Lilu és Hadas Kriszta csinálnak a Keresem a családommal. Megy a dráma, az emberi történetmesélés, némi szórakoztatással. Érdekes egyébként, hogy létezik ennek a formátumnak egy másik változata, amit én sokáig szerettem volna megcsinálni. A BBC fejlesztette és Who Do You Think You Are? a címe. Javasoltam is a köztévének, de nem voltak rá vevők. Ez egy családfakutató műsor, amelyet egészen komoly, hiteles levéltári és egyéb kutatómunka előz meg. Ismert embereket szembesítenek a családjuk évszázados történetével, elviszik őket a helyszínre, végigjárják velük ezt a külső-belső utazást. Az amerikai verzióban volt, akiről az derült ki, hogy az egyik felmenőjét a salemi boszorkányperben megégették. Elképesztően izgalmas és igényes műsor, nekem meggyőződésem, hogy így kell bemutatni a történelmünket. 

Ennyire kell a szoció az embereknek?

A Wmn.hu-s tartalmaink olvasottságát látva azt mondom, igen. Az emberi történet mindent visz, az első szám első személyben írt sztorikat nagyon kattintják az olvasók. De a személyesség egyébként is fontos része az oldalnak, a széles tematikánkat tekintve olyanok vagyunk, mint egy magazin, a hangvételünk viszont inkább blog jellegű. Minden szerzőnk jelen van az arcával, egyéniségével is, valódi karakterek, sok anyagunkban benne vagyunk mi magunk is – nem csak én, Kormos Anett, Gyurkó Szilvi, Szentesi Éva és a többiek. 

A wmn az ugye az angol woman, nő szóból jött. Mennyire feminista az oldal?

Érdekes kérdés ez, hogy ilyen névvel mennyire akarunk feministának lenni. Mi elsősorban igaziak szeretnénk lenni, és úgy szólni a nőkhöz, ahogy eddig nem nagyon szóltak. Egyáltalán nem akarunk megfelelni senkinek. Egyik újságíró ismerősöm azt mondta, hogy úgy érzi, mintha a magyar médiában mindig is lett volna egy wmn alakú lyuk, és aztán jöttünk mi, és pont belepasszoltunk. Szerintem ennél nem kell jobb kritika arról, amit csinálunk. Elengedtük ezt a kategorizálás dolgot is, olyanok vagyunk, amilyenek, alapvetően feministák, persze. De ha bármilyen gendertémájú cikket közlünk, megkapjuk mindkét oldalról a beosztásunkat: az egyikről hogy bajszos feminista picsák vagyunk, a másikról meg azt, hogy nem vagyunk elég karcosak. 

Férfi szerzőtök van?

Folyamatosan keressük az új és jó szerzőket, ha férfiak, az tök jó. Igyekszünk állandó férfi szerzőt is találni. A rendszeres férfi vendégszerzőink között van, aki Borsodban él, és van pesti hipszter is. Mindegy, hogy disznóvágásról vagy Tinderkalandokról írnak, akkor működik jól, ha beleteszik saját magukat, és hitelesek.

D. Tóth Krisztával az Elviszlek magammal legújabb epizódjában beszélgettünk tovább sok mindenről, ezt itt nézhetik meg.