Ez itt a Trónok harca utolsó évadának kibeszélője. Itt bontottuk elemeire az új részeket, és ahogy eddig is, most is elszpojlerezünk mindent a könyvektől a sorozaton át az utolsó apró infómorzsáig. Szóval aki nem akarja lelőni magának a poént, az ne olvasson innen tovább. Aki viszont örömmel olvas utána minden epizódnak, azt szívesen látjuk a 8. évad 6. részének kibeszélőjében.

Ha valakit nem érdekel az okoskodás meg a részletek, csak a lényeg, annak (egyáltalán nem) röviden A Vastrón című epizód cselekménye:

• A szereplők ott folytatják tovább a tanácstalan mászkálást, ahol az előző rész végén abbahagyták: Királyvár romjai közt nézik végig a szenesre égett anyukák és gyerekek holttesteit, hogy a gyengébb képességű nézők is megértsék végre, nem, Daenerys nem lenne jó királynő.
• A halottak között Havas Jon néhány élőre bukkan, de sajnos a térdre kényszerített Lannister-katonákat épp most készül kivégezni Daenerys parancsára Szürke Féreg; Jon hiába győzködi, hogy ennek semmi értelme, elkezdődik a gyilkolás.
• Tyrion megkeresi és megtalálja a vár romjai alatt testvérei, Cersei és Jaime holttestét. A halálban is egymást ölelő pár fölött térdepelve gyászolja el őket.
• Daenerys megtartja első királynői beszédét a seregei előtt, és közli: a háborúnak még koránt sincs vége, és nem is lesz, amíg minden zsarnokot meg nem öltek, és minden alávetettet fel nem szabadítottak. Szürke Férget kinevezi a hadsereg főparancsnokává.
• Tyrion letépi magáról a Segítő jelvényét, Daenerys pedig felségárulás miatt börtönbe záratja (nem ezért persze, hanem Jaime szabadon engedéséért).
• Jon meglátogatja Tyriont a tömlöcben, ahol a fogoly hosszú fejtágítást tart neki arról, mennyire nem oké, ha Dany a királynő, hiszen túlzottan elhiszi magáról, hogy a legkegyetlenebb cselekedete is indokolt, mivel a legfőbb jó érdekében teszi. Jonnak feldereng, hogy a börtön felé jövet Arya is pont ugyanezt mondta neki, csak sokkal coolabban: „Hidd el, én felismerem, ha gyilkost látok.”
• Jon meglátogatja az épp a Vastrónnal incselkedő Daeneryst, és a biztonság kedvéért nála is rákérdez, tényleg teljesen a saját igazságtudatának megszállottja lett-e, és mivel a válasz igen, egy utolsó csók közben szíven szúrja egykori szerelmét.
• Az anyja halála miatt felzaklatott Drogon Jon legnagyobb meglepetésére nem őt égeti porrá, hanem a Vastrónt: az Aegon Targaryen ellenségeinek ezer kardjából kovácsolt uralkodói jelképből csak egy jó adag lángoló, folyékony fém marad. Drogon végül a karmába emeli Dany holttestét, és elrepül vele.
• Néhány héttel később vagyunk: a legfontosabb házak vezetőivel összeült a nagytanács, hogy megvitassák, mi legyen a fogságban lévő Jonnal és Tyrionnal, ja, és amúgy mellesleg a Hét Királysággal. Egy férfi, akinek a jelenlévők kábé a nevét sem tudják, épp szónokolni kezd, hogy egye fene, majd ő elvállalja a királyságot, de Sansa belefojtja a szót, épp csak nem küldi kukoricára térdepelni az Edmure Tully nevű macskajancsit (aki egyébként a nagybátyja, és utoljára a 6. évadban találkoztunk vele). A jelek szerint a hatalmas felfordulás végén majdnem ugyanazok a házak uralják Westerost, akik a legelején: Északot egy Stark (Sansa), Folyóvidéket egy Tully (Edmure), Dorne-t egy Martell (nem tudjuk a nevét), a Völgyet egy Arryn (az időközben felnőtt kis Robin), Viharföldet egy Baratheon (Gendry), Nyugatot egy Lannister (Tyrion). Egyedül a Tyrellekből nem maradt senki, a Síkvidék Bronné.
• Samwell felajánlja, hogy legyen demokrácia, mire a többiek röhögőgörcsöt kapnak.
• Tyrion javaslatára végül azt az embert választják meg uralkodóul, aki a legjobban össze tudja fogni a társadalmat, hiszen ő birtokolja a közös történeteket, a közös múltat: Brant, a Megnyomorítottat, ami sajnos angolul sokkal jobban hangzik (Bran the Broken). Ráadásul kiiktatják az öröklődést is a jogrendből, mostantól a nagytanács dönt majd minden uralkodóról. Ezt mindenki elfogadja, kivéve Sansát, aki Bran érdemei elismerése mellett kijelenti, köszöni szépen, de Észak senkivel nem közösködik többé. Megalakul a Hat Királyság, az északiak lelépése abszolút nem zaklat fel senkit.
• „Senki sem túl boldog. Ami azt jelenti, hogy jó kompromisszum született” – mondja ki az epizód legjobb mondatát Tyrion Jon helyzetéről, amikor elmondja neki, élete végéig száműzték a Falhoz Fekete Várba, hogy ne legyen túl súlyos a büntetése, de azért a szabadon engedése miatt se lázadjanak fel Dany katonái.
• Némi kedélyeskedő viccelődés közepette megtartják a Hat Királyság kistanácsának első tanácskozását, arról megy a vita, hogy az ivóvízvezetékeket, vagy inkább a bordélyházakat kell-e előbb újjáépíteni. Samwell pedig megmutatja Ebrose nagymester könyvét a sorozat cselekményéről (a Robert király halála utáni harcokról), aminek véletlenül pont az a címe, mint George R. R. Martin könyvének: A jég és tűz dala. Ki gondolta volna! Csak annyi a szépséghiba, hogy a könyv egyáltalán nem tesz említést Tyrionról, ami mondjuk nettó hülyeség, hiába szánták viccnek.
• És a vége: Arya elhajózik nyugatra, illetve oda, ami nyugatra van a nyugattól, hogy felfedezze azt, ami nincs rajta a térképeken. Sansát kikiáltják az önálló Észak királynőjének Deresben, Jon pedig nem akar megmaradni a Fekete Várban. A legutolsó képen az emberek hátát látjuk, ahogy egy havas erdőben észak felé gyalogolnak az ismeretlen felé. A Vadak hazatérnek a Falon túli otthonaikba, és magukkal visznek még valakit: Havas Jon is velük tart.

Akkor most azt hinném, hogy láttam egy remek, George R. R. Martinhoz és a sorozat első négy évadához méltó sorozatzárást, aminek biztos azért nem értem egy csomó részét, mert hát ugye nem követtem az eddigi öt részt, pedig azokban biztosan minden részletesen ki volt fejtve, és minden döntéshez, minden választáshoz, minden ötlethez hosszú, úgy politikailag, mint erkölcsileg és lélektanilag megalapozott út vezetett. Azt gondolnám, biztosan így jutottunk el a hatodik részben a konklúziókhoz.

Így viszont, hogy nem aludtam téli álmot, sejtem, hogy miről van szó. Arról, hogy Martin még jó előre, évekkel ezelőtt elmondta a sorozat alkotóinak, ha már befejezni nem sikerült a regényfolyamát, milyen lezárást képzel el neki, melyik szereplővel minek kellene történnie, és főképp kinek kellene uralkodnia. Csak akkor még nem tudta, amit David Benioff és D. B. Weiss a hatodik és hetedik évaddal is sejttettek már, de a nyolcadikkal végképp bebizonyítottak: hogy

Így az utolsó részre látványosan kettéváltak a cselekmény szintjén megvalósuló ötletek, és az, ahogyan eljutott azokig a sorozat. Ráadásul úgy, hogy még az is kiderült: Weiss és Benioff, akik saját maguk már öt éve nem rendeztek a mostani előtt egy epizódot sem, mennyire iszonyú jó szemmel megáldott rendezők, akik írásra cserélték azt, amiben pedig tényleg jók. Ebben a részben voltak az egész évad legkáprázatosabb képei, szinte minden jelenetre jutott egy olyan, amit legszívesebben kimerevített volna az ember: ott volt a Daenerys mögött a szárnyát kitáró sárkány, amely így vizuálisan is eggyé vált a Sárkányok Anyjával; a három testvér a vár romjai között, amikor az egy élő siratta a két ölelkező holtat; a hóval beterített, így a semmiből előbukkanó sárkány; a halott Dany, az őt a karjaiban tartó Jon és Drogon vértől és feszültségtől csatakos hármasa; az égő Vastrón; vagy a Dany szívéből kiálló tőr és a béke az arcán; az új uralkodót megszavazó arcokon egy jelenetben végigsvenkelő kamerával felvett beállítás; a Sansát éltető kardok a deresi trón előtt; vagy a Westerosra utoljára visszanéző Jon a Vadak között (ezek mind láthatóak a galériánkban is).

inkább íróként tetszelegtek és tették tönkre örökre és visszavonhatatlanul a Trónok harcát azzal, hogy képtelenek voltak mélyebbre menni az egy-két, de inkább csak egy mondattal leírható motivációknál, hogy sutba dobták a sorozat rengeteg eddig felvezetett cselekményszálát, nem törődtek a szereplők lélektanának egységességével, logikusságával, és hogy mindig a legegyszerűbb, leggyávább, legkevésbé meglepő, legsablonosabb, leghollywoodiasabb megoldásokat választották. Vagy ha ki is lehetett olvasni a korábbiakból egy meglepőnek tűnő fordulat indoklását vagy az ahhoz vezető motivációkat (például Daenerys átfordulását), akkor abban buktak el, hogy képtelenek voltak ezeket a megfelelő utalásokkal és jó dramaturgiai érzékkel hangsúlyozni.

Ez ütközött most össze olyan látványosan az alighanem George R. R. Martin iránymutatásait követő, vagy akárhogy is, de az évad eddigi döntéseinél izgalmasabb és meglepőbb fordulatokkal. (Az író egy korábbi interjúban azt mondta, felvázolta a sorozat alkotóinak, szerinte hogyan kellene véget érnie a történetnek, de azt nem tudta megmondani, ebből mennyit és milyen mértékben fogadtak meg Benioffék.) Végre nem a leginkább fekete-fehér, a leginkább kézenfekvő és a leginkább rajongóbarát fordulatok valósultak meg: ha nincsenek Martin iránymutatásai, szinte biztosra lehet venni, hogy a jóságos Jon Snow ült volna a Vastrónra, amit a Nagyobb Jó és a Nép érdekében vonakodva fogadott volna el, miután Arya megölte volna Daeneryst, hogy aztán a Stark család kézen fogva vonuljon bele a naplementébe az utolsó képen.

De hála az égnek nem így lett. 

Elgondolkodtató, hogy nem a hadereje vagy népszerűsége miatt leginkább elfogadott embert választották uralkodónak, hanem azt, aki megtestesíti az egységet a szövetségesek között. Elgondolkodtató (bár éppenséggel támadható is), hogy a gyilkos rombolás szimbóluma, a sárkány nem a gazdáját megölő személyt, hanem a bukása tulajdonképpeni okát, minden baj okozóját, a Vastrónt pusztította el. Elgondolkodtató, hogy Havas Jon legvégül visszatérhetett oda, ahol egyszer már megtalálta a boldogságot Ygritte oldalán, és ha akkor ott is kellett hagynia a többiek érdekében, most a többiek közül kivetve maga dönthetett a sorsáról. Jó, hogy Drogon egyszerűen csak eltűnt, hagyva némi fenyegetést még a happy end mellé.

Csak az nem jó egy cseppet sem, ahogy mindeddig eljutunk: Benioff és Weiss írókként már megint mindent két mondattal voltak képesek megindokolni, kivéve azt, amit elég lett volna már tényleg annyival, mert azt meg túlbeszélték. Az első harminc percben lényegében nem történt más, mint ami az előző rész mind a kilencven percét kitette: újra azt bizonygatták, hogy nem, Daenerys nem okés uralkodó, hiszen hát küldetéstudattól vezérelve halomra öli az ártatlanokat. Jont meg sikerült annyira hülyére írniuk mostanra az íróknak, hogy az már egy orvosok által vezetett intézményben is szembetűnő lenne, így pedig a legegyértelműbb kérdéseket se fogta fel, csak kétszázhetvenedjére. Az összes többi fordulat viszont nemhogy túlbeszélve nincs, de úgy lóg a levegőben, mint a szürke hófelhők Westeros felett.

Bran királlyá választását Tyrion egy-két perces szónoklata indokolja meg, amire senkinek nincs semmi ellenvetése, se kérdése, de még meg se lepődik senki, noha ez a sorozat elvileg a hatalom megszerzésének és megtartásának politikai és társadalmi lehetőségeiről és veszélyeiről szólt. Arra konkrétan sehogyan nem reflektálnak, hogy valaki csak úgy szíven szúrta a jogosnak kimondott uralkodót, semmi nem derül ki arról, mit okozott ez a sorozat világában, legfeljebb annyi, hogy nem mindenki örült, a bűnöst meg lecsukták, mint egy zsebtolvajt. Hogy nincs többé Vastrón: semmi reakció. Hogy nincs többé Hét Királyság, csak Hat: semmi reakció. Hogy független lett Észak: hagyjál már! Hogy több népcsoport csak azért kelt át a tengeren, csak azért váltott lakhelyet és életmódot, mert követtek egy uralkodót, csakhogy ez az uralkodó nincs többé: na és?

Vagy hogy Bran elvileg nem világi uralkodásra termett, hiszen ő lett a mindentudó Háromszemű Holló: erről sem beszél senki. Arya pedig mostanra egy zavaró dramaturgiai légypiszokká vált Benioffék számára, akivel muszáj valamit kezdeni, ha már kitalálta az a hülye Martin, de valójában ha egy az egyben kivágnák őt az utolsó két részből, akkor semmi, de tényleg semmi nem változna, még ez a „felfedezem a nyugaton túli nyugatot” ötlet sem ered semmiből, ami eddig elhangzott róla. És azzal mi van, hogy kiderült, valójában él még egy Targaryen, aki ráadásul a trón jogos örököse? Erre még a tanácsülésen sem tér ki senki. Hogy olyan filozófiai kérdéseket már ne is feszegessünk, milyen hatása van az új világrendre annak, hogy nincs többé az ismert világot fenyegető Éjkirály: semmilyen, leszúrtunk egy rusnya holdkórost, nincs itt semmi látnivaló.

De az utolsó rész – Martin miatt vagy sem – még így is sokkal méltóbb volt a sorozat első négy évadához, mint ebből az évadból bármi; még így is sokkal összetettebb volt, mint az a hollywoodi közhelytenger, amivé az előző részek változtak. És szerencse, hogy Benioff és Weiss legalább rendezőként ennyire jók, mert így olyan lezárást tudtak adni a sorozatnak, amit nem fogunk egyhamar elfelejteni (erről persze nagyban tehet a jelenleg élő talán legtehetségesebb filmzeneszerző, Ramin Djawadi is).

A holtak árnyaitól Ygritte lábnyomaiban egyre távolodó, a Szabad Néppel útnak indulva a csalódásokkal és béklyókkal teli múltra utoljára visszanéző Havas Jon képe olyan erővel hatol a nézőbe, mint Daenerys szívébe a tőr.