Majdnem egy éve annak, hogy véget ért az Eufória (Euphoria), amit kollégánk kritikájában az év legintenzívebb sorozatának nevezett, és amelynek hihetetlen látványa, nagyon erős atmoszférája olyan sok mindenkit beszippantott. A 17 éves, bipoláris zavarral küzdő Rue-ról és az iskolatársairól szóló sorozat sorban dobálta a néző elé a különböző tabutémákat, volt minden, szex, drogok, erőszak, mentális betegségek és így tovább, és talán csak az utolsó rész második fele rántotta ki kicsit az embereket a sokkból és az ámulatból. Az HBO nem is tétlenkedett, miután adásba került az utolsó rész, hamarosan be is jelentették, hogy jön a második évad.
Ez egyelőre nem érkezett meg, de kaptunk egy másik ifjúsági sorozatot, amely kevésbé (rém)álomszerű, nem filmes túlzás a kendőzetlen őszinteség álruhájába bújtatva, és amit talán sokkal közelebb érzünk majd a valósághoz akkor is, ha nem vagyunk tizenéves New York-i deszkások. Ez a Betty, aminek első részét május másodikán mutatták be, az utolsó része június ötödikén érkezik, és ami kötelező kör azoknak, akikben óriási űr tátong azóta, hogy megnézték Crystal Moselle Skate Kitchen című filmjét. A hat, félórás részből álló új sorozat ugyanis ezen alapszik.
Crystal Moselle a The Wolfpack (A mi falkánk) című dokumentumfilmjével lett ismert még 2015-ben, és be is gyűjtötte a Sundance Filmfesztiválon a zsűri fődíját. A film egy New York-i családról, pontosabban az Angulo-fivérekről szólt. Moselle a város utcáin sétálva figyelt fel a testvérekre, és mivel a fiúk nagy filmrajongók voltak, meg is volt a közös téma. Már jó pár hónapja forgattak együtt, amikor kiderült, hogy apjuk miatt életük nagy részét bezárva töltötték négyszobás lakásukban. Egy évvel a bemutató után a Miu Miu márka megkereste a filmest, hogy készítsen egy kisfilmet nekik a Women's Tales című sorozatukhoz. Ez lett a That One Day, amiben már több deszkás lány is feltűnt azok közül, akikkel a 2018-as Skate Kitchen című filmben is találkozhattunk.
A közös munka most a harmadik fejezetéhez érkezett a sorozattal, amelynek története hasonlóan indult, mint az Angulo-testvéreknél: Moselle a New York-i metrón ülve figyelt fel Nina Moranre (Kirt) és Rachelle Vinbergre (Camille), a többi pedig már történelem.
Amikor találkoztunk, éppen azt fontolgattam, hogy inkább Los Angelesbe költözök. Elegem volt New Yorkból, úgy éreztem, hogy el kell húznom innen. De nekik köszönhetően újra beleszerettem a városba, és teljesen más szemmel néztem utána New Yorkra
– nyilatkozta Moselle, és könnyű vele egyetérteni, hogy divatos szóval éljünk, a Betty elég immerzív élményt nyújt, és sokan fogják úgy érezni, hogy bárcsak tényleg, fizikailag is ott lennének, persze ehhez nemcsak térben kellene utazni, hanem időben is, ugyanis a mostani New York a járvány miatt csak halvány árnyéka annak a New Yorknak, ami a forgatás idején volt.
Moselle-nek a film után sokan mondták, hiányzik nekik a Skate Kitchen világa, és szeretnék jobban megismerni a szereplőket, az HBO pedig mintha olvasott volna a fejekben, mert a premier után szinte azonnal berendelték a sorozatot. Moselle-nek, aki azóta is találkozgat a lányokkal és szorgalmasan lejegyzeteli a sztorijaikat, bőven volt alapanyaga, amiből dolgozhatott. Csak az ismétlés kedvéért, a Skate Kitchen a 17 éves Camille felnőtté válásának történetére felhúzva olyan lányokat mutat be, akik a gördeszkázás férfiak uralta világában igyekeznek boldogulni New York utcáin, és akik rendkívül különbözőek, mégis nagyon összetartó csapatot alkotnak.
A Betty azonban nem folytatás és nem is előzményfilm, persze amikor Mosellék elkezdtek dolgozni a sorozaton, akkor felmerült, hogy ebbe az irányba kellene elmozdulni, de valahogy úgy érezték, ez mégsem működne. Az alkotó sokkal inkább magáénak érezte a film koncepcióját, vagyis azt, hogyan áll össze egy csapat, annak meg külön örült, hogy a sorozat lehetőséget ad arra, hogy egy főszereplő helyett minden karakterből többet mutathasson be. A Skate Kitchen szereplői közül többen visszatérnek, és ugyan a nevük megmaradt, a személyiségünkön és a háttértörténetükön egy kicsit faragtak, más a dinamika is köztük, és új lányok is csatlakoznak hozzájuk, ami okozhat némi kognitív disszonanciát azokban, akik látták az előző filmet.
És érdekes megfigyelni a fejlődést A mi falkánktól a Betty-ig. A Skate Kitchennél annyi volt előrelépés, hogy valódi emberek, valódi sztorijait helyezték bele egy dokumentumfilmbe hajló játékfilmbe úgy, hogy a valódi embereket (és Will Smith fiát) kérték fel a szerepekre. Mivel a lányok továbbra sem képzett színészek, a sorozatnál is érződik, hogy mikor nem érzik magukat komfortosan, mikor nem tudnak természetesek lenni a kamera előtt. Moselle maga is megjegyezte, hogy nehéz olyanokkal dolgozni, akik nem színészként dolgoznak, de ettől őszinte és autentikus a film. És nem, nincsenek kaszkadőrők sem, minden esés, minden sérülés valódi, a tekintélyes zúzódás is, amivel indul az első rész.
Hogy ne zavarodjanak teljesen össze a nézők, Moselle nem vette át a film címét, hanem a szlengszótárat ütötte fel, Bettynek hívják ugyanis a fiatal, szép, magabiztos szörfös vagy deszkás lányokat, de így csúfolják azokat a csajokat is, aki deszkás parkok környékén lógnak, és úgyis öltöznek, mint a deszkások, csak hát életükben nem álltak deckre, meg persze az Archie-képregények egyik női főszereplője nyomán így hívják a helyes, kedves, szomszédlány-típusú fiatal nőket is.
Vagyis a címben szereplő szónak elég elég sok értelmezése van, ahogy sorozatban szereplő lányok is nagyon különböző karakterek: a lojális, segítőkész, de néha önfejű Janay (Dede Lovelace), az egyszerre nagyon vagány, bevállalós, de mégis szégyenlős Honeybear (Moonbear), a kicsit gyerekes, mindig vicces leszbikus csajozógép, Kirt, akinél higgadtabb ember nincs egészen addig, amíg valaki nem bántja a barátait, mert akkor azonnal dühbe gurul, illetve Indigo (Ajani Russell), a seftelős utcagyerek, akinek a háttértörténete tartogat majd meglepetéseket. És persze ott van a film főszereplőjéből a sorozat egyik szereplőjévé visszafokozott Camille (Rachelle Vinberg), aki a pályán lehet, hogy nagyon ügyes, de a szociális helyzetekbe folyton csetlik-botlik (pedig elvileg csak az öltözködési stílusát nyúlta Charlie Chaplintől). És míg a film arról szólt, hogyan lesz ő is a csapat része, itt az első rész végén elárulja azokat a lányokat, aki segítettek kimászni neki a slamasztikából, csak hogy a fiúkkal lóghasson. És nyilvánvalóan ez a sorozat egyik fő konfliktusforrása, hogyan boldogulhatnak a lányok egy ilyen fiús környezetben.
Pont ez az, hogy a deszkázás nemcsak a trükkökről szól. A csajok ettől ijednek be, hogy ezt kellene tolniuk. Pedig csak buli. Nem számít mennyi trükköt tudsz
– hangzik el az alapvetés Kirttől, amikor Indigo arra hivatkozik, nem akar megtanulni deszkázni, mert nem akarja, hogy a fiúk előtt bénázzon. Majd hozzáteszi, a pasikra nem kell hallgatni, sosincs igazuk.
És azért maga a sorozat is csak buli, alapvetően soha nem tolja, magyarázza túl a drámákat, és talán vannak konfliktusok, amik nem is tűnnek fel mindenkinek, például amikor Janay és Chamille el akar becsúszni a bácsitól, aki megkérte őket, hogy segítsenek neki kinyitni a lakása ajtaját. És nincsenek nagyon mély, hosszú beszélgetések, viszont remekül sikerült visszaadni a tinédzserkor kínos pillanatait, amikor meg kell magyarázni egy poént, amikor nem mered megszólítani a fiút/lányt, aki tetszik neked, amikor azt hiszed, iszonyatosan menő vagy, de közben beégsz a csapat előtt, akiknél be akarsz vágódni. Katarzisra nem kell számítani, ez egy könnyed nyári lötyögés azoknak, akik újra szeretnének fiatalok és menők lenni, vagy akiknek hiányoznak a haverok, a nagyváros nyári zsongása, és bónusznak van egy csomó deszkás jelent is, meg persze pár aktuális és a kamaszok életében generációk óta jelenlévő probléma, mert a New York, napfény, haverok kevés ahhoz, hogy egy ilyen sorozat autentikus legyen.
Az évad most tart a felénél, és ugyan a lányok valószínűleg egy jó ideig nem fogynak majd ki a történetekből, egyelőre nem tudni, hogy lesz-e folytatás. A Metacritic és a Rotten Tomato számai szerint a szakma egyelőre kedveli a sorozatot, de a közönség nem feltétlenül osztja a véleményüket, és valószínűleg inkább az lesz a döntő, hogy ők mit szólnak a Bettyhez. De még ugye van pár rész, ebből még bármi lehet. Crystal Moselle mindenesetre készen áll, ő szívesen forgatna további évadokat, bár éppen más projekten is dolgozik: egy olyan forgatókönyvet ír, amit édesapja munkája ihletett egy pszichiátriai intézményben.
Ez egy igen összetett történet, és nagyon fontos, hogy megfelelően tárjuk a közönség elé... Az, hogy ezen a sorozaton dolgoztam, nagyon sokat segített, mert megtanított arra, hogy a kisebb történetszálakat hogyan lehet beleszőni az alapsztoriba.
Moselle emellett egy újabb dokumentumfilmet forgat, ennek főszereplője a Hanson Robotics Sophia nevű robotja lesz, ami (vagy aki) 2017-ben szaúdi állampolgárságot kapott, és ami (vagy aki) 2019-ben Magyarországon is járt. És végignézve Moselle munkásságán, érdekes lesz látni, mit kezd egy olyan történettel, ami nem az utcán jött vele szembe, és ahol valószínűleg a spontaneitás, a sztorizgatás kisebb szerepet játszik majd.